Tévedések és valóság

Nehezen értjük egymást, mert ugyanazokkal a szavakkal nem ugyanazokat a gondolatokat fejezzük ki, illetve nem ugyanazt gondoljuk. Elcsépeltük a fogalmakat, feltöltöttük hamis tartalommal, egy csomó valótlanságot tulajdonítunk nekik. Ilyen például a kapitalizmus fogalma is, amelyet szembe állítunk egy társadalmi réteggel, mintha annak a kifosztására jött volna létre. Pedig a kapitalizmus mindössze a tőkés termelési mód megvalósításának keretfeltételeit tartalmazó társadalmi struktúra. Ugyanúgy, mint ahogy a feudalizmus sem volt más, mint a natúrgazdaság működésének feltételeit biztosító rendszer. A szocializmuson pedig azért vitatkoznak - vitatkozunk - olyan sokat, mert valójában nem tudjuk egy önálló termelési módhoz kapcsolni. Miről is van szó? A tőke sem szitokszó, és nem felelős egy adott társadalmi struktúrában a kialakult szociális különbségekért. A tőke - tőke! Sem több, sem kevesebb. A termeléshez - pontosabban a társadalmi szintű újratermeléshez szükséges feltételeket jelenti. Semmi egyebet. Az állandó tőke a termelés tárgyi, dologi feltételeit, a változó tőke a termelés személyi, emberi, vagyis a humán feltételeit. A tőke nem oka a kizsákmányolásnak - ugyanolyan termékmennyiség előállítása - hozzávetőlegesen - ugyanazt a tőke mennyiséget követelte meg a kapitalista termelés keretei között, mint az úgy nevezett "szocialista" társadalomban. Különbséget "csak" a tőke birtoklásában, tulajdonszerkezetében találunk. Ennek viszont következményei voltak - két nagyon fontos következményt hangsúlyoznék, az egyik az elosztás, a másik a termelékenység. Az elosztás jobban szolgálta a társadalom szociális egyensúlyát. A termelékenység (hatékonyság) viszont meg sem közelítette a kapitalizmus termelékenységét, hatékonyságát. Szerintem a szintézis nem bonyolult, legalábbis elviekben nem. A társadalom a gazdaság működésének háttere, amely annak feltételeit, kereteit biztosítja. A cél pedig a gazdaság "hibátlan", de legalábbis elfogadható működése. (A "hibátlan" - az ugye az ideális állapotot jelentené, ami ismereteink szerint elérhetetlen.) Egy ország gazdaságának működése pedig akkor tekintendő elfogadhatónak, ha biztosítja az ország minden lakója számára az adott kor színvonalának megfelelő, elfogadható életkörülményeket. Ez a cél, ezt kell elérni. A társadalom szerkezetét pedig ennek kell alárendelni. Ebben az elosztás természetesen fő szerepet játszik, de sokkal jobban kellene ismernünk a rendszer szerepét, működését, természetes korlátait, mint ahogyan ma ismerjük. Szerintem például a szegénység felszámolása alapvetően hibás cél. Azért tűztük magunk elé, mert fogalmunk sincs a szegénység gazdasági szerepéről, kialakulásának valódi okairól, a természethez való viszonyáról. Téves elképzelésekből indulunk ki – a szegénység okának a kapitalista termelés tartjuk, konkrétan a kizsákmányolást. Ha azonban valaki egy vita során szembesít bennünket azzal, hogy szegénység előbb volt, mint kapitalizmus, akkor módosítjuk a véleményünket: nem a kapitalizmus a szegénység oka, hanem a gazdaság, mert világos, hogy kizsákmányolás már a feudalizmusban is létezett, csak a módszere volt más. Erre persze mondhatjuk, hogy a feudalizmus előtt, a rabszolga-korban a szegénység még durvábban nyilvánult meg. De van rá válasz is: hát persze – a szegénység oka maga a gazdaság. Csakhogy: az állatok élete sem egyforma – vannak egyedek, amelyek jól élnek, és vannak egyedek, amelyek nélkülöznek. Ezek szerint a szegénység már a gazdasági tevékenység kialakulása előtt is létezett, sőt nem csak az emberi társadalom sajátossága, hanem egy természetes állapot. Mi a tanúság? Az, hogy summás véleményt alakítunk ki olyan dolgokról, amelyek lényegét nem ismerjük, és eszünkbe sem jut, hogy utána nézzünk. Sőt megalapozatlan véleményünk alapján hibás következtetéseket vonunk le, és ezek alapján tervezzük életünket, jövőnket. Csoda, hogy oda jutunk, ahol tartunk?
Én a szegénység eredetének, a gazdaságban, a fejlődésben betöltött szerepének utánajártam. Nem is nehéz megérteni.
Az élőlények – vagy az emberi társadalomban a gazdasági szereplők – szociális állapotát (szegénységét, gazdagságát) alapvetően két tényező határozza meg: az egyik az egyén, az egyed veleszületett képessége, tulajdonságainak, szellemi és fizikai adottságainak összessége, a másik az élőhely eltartó képessége. Ez utóbbi természeti környezetben egyszerűnek látszik (bár lehet, hogy eljön az idő, amikor rádöbbenünk, hogy ezt is részletesebben meg kell vizsgálni), az emberi társadalomban viszont szimbolikus jelentőségűvé vált. Mindazon tényezők együttes hatását jelenti, amelyek nem függenek az egyén, a gazdasági szereplő saját adottságaitól. Tehát például élőhelyének földje, termőképessége ebbe éppúgy beletartozik, mint az illető szociális helyzete, vagy az adott ország közoktatása, az oktatáshoz való hozzáférés, az egészségügyi ellátás, a foglalkoztatási politika. Most ebbe ne menjünk bele. Egyszerűsítsük le a foglalkoztatásra. Ha tehát a társadalom egy szereplője számára adott a termelési (kőr)folyamatban való részvétel lehetősége, és egyéni képességei meghaladják az átlagot, akkor az illetőnek a szociális viszonyai tekintetében is az átlag feletti helyet kell(ene) elfoglalnia. Ha ez nem így van, akkor a szegénység (vagy a gazdagság) okát a szimbolikus „élőhely” adottságai között kell keresni. De ez a helyzet egyénekre vonatkozik, ebből a társadalom egészére vonatkozó következtetést nem lehet levonni. Viszont az egyének szociális helyzete rangsorolható. Ezt a mai tudomány a jövedelmek mértéke szerint teszi meg, oly módon, hogy egy adott társadalom népességét jövedelmének nagysága szerint növekvő sorrendbe rendezi, a halmazt a népesség száma szerint tizedekre osztja, és tizedenként (decilisek) az abba a sávba tarozó jövedelmeket összegzi. (Természetesen nem kötelező a decilisekhez ragaszkodni, lehet a teljes halmazt 20, 50, vagy akár 100 részre is osztani, ha az elven nem változtatunk, az eredmény ugyanaz marad.) Az így kapott részösszegeket függvényben ábrázoljuk, a jövedelmek kumulált értékét a lakosság számához viszonyítva, százalékban. Ekkor egy progresszív növekedő görbét kapunk, amelyet Lorenz görbének, vagy függvénynek nevezünk. 

Ez a görbe azt mutatja meg, hogy a jövedelem növekvő sorrendjében a lakosság adott százaléka (független változó) az adott országban felosztott összes jövedelem hány százalékával rendelkezik. És bizony, gyakran nagyon csúnya dolgok derülnek ki. Ilyen lehet például, ha azt látjuk, hogy a lakosság fele (50 százaléka) az összes jövedelem negyedével (25 százalékával rendelkezik.) Mert akkor a másik fele viszont a jövedelem háromnegyedét tudhatja magáénak, ezen belül pedig a legmagasabb jövedelmű 10 százalék akár az összes jövedelem jelentős részével  is rendelkezhet.
Tehát a Lorenz görbének hasa van, és minél nagyobb a hasa, annál nagyobb az adott országban a szociális egyenlőtlenség. A legszélsőségesebb eset az volna, ha az országban keletkezett összes jövedelem egyetlen emberé volna. Ekkor a függvény az utolsó emberig vízszintes, és az utolsó embernél függőleges volna. (Ilyen eset, ha van egy király és mindenki más rabszolga.)

A másik véglet, ha az országban megtermelt jövedelemből mindenki egyformán részesedik. Ekkor a függvény képe az „x” és az „y” tengely szögfelezője, egy egyenes. Mit is jelentene ez, és hogyan hatna a gazdaságra? Ez, elég nyilvánvalóan, az egyenlő elosztás (maga a kommunizmus). Csakhogy az emberek ennek a jövedelemnek a megtermeléséhez nem egyformán járulnak hozzá! Van, aki többet tesz az asztalra, van, aki kevesebbet. Nem szándékosan, hanem, mert a természet szeszélye folytán különbözőek a képességeik. És azért is, mert vannak könnyebb, és vannak nehezebb munkák. Ki az, aki azonos bérért a nehezebb munkát választaná? Ne is menjünk tovább. Ebből ugyanis világos, hogy az egyenlő elosztás esetében a gazdaság működéséhez nélkülözhetetlen feladatok egy részét senki sem végezné el. Attól pedig a gazdaság összeomlana.

Igen ám, de ha a jövedelmeket nem lehet egyenlően elosztani, (mert akkor a gazdaság nem működik), akkor egyenlőtlenül kell elosztani. Ha pedig a jövedelem egyenlőtlenül van elosztva, akkor nagyság szerint sorba rendezhető, és ábrázolható, tehát a Lorenz görbének „hasa” van. Akkor van átlagos jövedelem, és vannak, akiknek az átlagos jövedelemnél kevesebb jut, ezek „szegények” lesznek, és lesznek, akiknek az átlagos jövedelemnél több jut, ezek „gazdagok” lesznek. Most, az mindegy, hogy „kicsit” szegények, és „kicsit” gazdagok, vagy „nagyon” szegények és „nagyon” gazdagok. Azt kell csak látni, hogy a szegénység és a gazdagság nem csupán szociális – illetve társadalmi – kérdés, hanem a gazdaság működésének elengedhetetlen feltétele. Ez a viszony felelős ugyanis a feladatok társadalmi szintű elosztásáért. Ha nem volna, akkor nem tudnánk elosztani a különböző feladatokat, nem létezne munkamegosztás, tehát nem létezne gazdaság, nem létezne termelés, különösen nem: újratermelés!

Értelmetlen dolog tehát a szegénység felszámolásáról beszélni. Nem értelmetlen dolog azonban a szegénység alsó értékéről, és arányairól beszélni! De mi eddig nem ezt tettük. Miért? Azért, mert eszünkbe sem jutott utána gondolni a szegénység valódi okainak, kialakulásának, gazdasági szerepének. Tessék megfigyelni: a szegénység kutatói kizárólag azzal foglalkoznak, hogyan hat a gazdaság működése, a társadalom szerkezete a szegénységre, és soha, senki nem foglalkozott azzal (ismereteim szerint) hogy hogyan hat a szegénység a gazdaság működésére, ezen keresztül a társadalom szerkezetére. Tudomásom szerint én vagyok az első és eddig az egyetlen.

Ugyanez vonatkozik a termelési lehetőségek fejlődésének, és a foglalkoztatottak számának viszonyára. Általános, és közkeletű tévedés, hogy a technika fejlődésének következtében az emberek munkáját gépek veszik át, ezért munkahelyek szűnnek meg, ezért csökken a foglalkoztatás. (Egy ideig magam is bedőltem ennek, lehet szembesíteni korábbi írásaimmal, amikor a kapitalizmus paradoxonját abban láttam, hogy a hatékonyság növelésével – a gépesítéssel, az automatizációval – csökken a foglalkoztatottság, így csökken a jövedelem kiáramlás, ezért csökken az értékesíthető termékmennyiség, tehát leáll a gazdaság fejlődése. Ez tévedés volt – a fejlődés nem áll le, mert nem állhat le, az egy tőlünk független természetes folyamat, a társadalom (és a gazdaság) evolúciója. Ezt a folyamatot leírtam a „Szakaszos fejlődéselmélet” /The theory of periodic economic development/ című dolgozatomban, amely külföldön nagyobb sikert aratott, mint idehaza. ) Lehet, hogy egy adott pillanatban ez a látszat, de a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem nehéz belátni: ötven évvel ezelőtt a föld lakossága 2,5 milliárd ember volt, ma 6 milliárd. Ötven évvel ezelőtt a föld lakosainak minden szükségletét durván 1,5 milliárd ember állította elő, ma 4,5 milliárd. Ötven évvel ezelőtt a föld összes szükségletének kielégítéséhez a föld lakosságának 60 százalékára volt szükség, ma ehhez a lakosság 75 százaléka szükséges.

Vagyis nem hogy kevesebb ember dolgozna a mai technikai szinten, hanem háromszor annyinak a munkájára van szükség, mint ötven éve. Ha tehát feltesszük, hogy a munkanélküliség globális szinten 10 százalékról 12 százalékra emelkedett (ami egyébként nem igaz), akkor ezzel szembe kell állítani, hogy a foglalkoztatás viszont 300 (!) százalékra nőtt.

Problémáink megoldását tehát nem azok nagysága nehezíti elsősorban, hanem a saját korlátaink, a saját tudatlanságunk. Az hogy inkább hiszünk a felületes látszatnak, mint hogy energiát fektessünk a valódi problémák, a valódi folyamatok felderítésére, és valódi megoldások kidolgozására. A munkát így sem tudjuk megtakarítani, sőt! Hibás alapokból kiindulva sokkal több energiát fecsérelünk el, mert téves következtetésekre építve elérhetetlen célokat akarunk megvalósítani a valós problémák megoldása helyett. Különösen súlyos következményekkel jár ez akkor, ha a hibát kormányok követik el és egész nemzeteket vezetnek hibás alapokból, téves következtetésekből kiindulva, rossz irányba. És nálunk ez a helyzet, 25 éve. Miközben épp a vezető politikusok állítják a munkájukkal elégedetlenek szervezőiről, hogy csak tüntetni, elégedetlenkedni, rombolni tudnak, egy programot megírni nem, egy országot vezetni nem. Én ezt másképp ítélem meg. Ők már bizonyították, hogy nem tudják vezetni az országot, a tüntetések, a demonstrációk szervezői még nem. És, ha választanom kell, hogy az ország vezetését olyanra bízzam, aki biztosan nem alkalmas rá, vagy olyanra, akiről nem tudom, hogy alkalmas-e, azt hiszem, tudok dönteni. Még inkább tudok dönteni, ha olyanok is választhatók, akik bemutatják, hogy ismerik azokat a folyamatokat, amelyekbe be kell avatkozniuk!