MENÜ
Patria Hungaria

A hatalom szeretete


nem a szeretet hatalma!


Nem akarom én a tőkét, a tőkést védeni. Vannak hibák, sőt bűnök is vannak. De: piac korábban volt, mint piacgazdaság - a kapitalizmus a kereskedőtőke alapjain fejlődött ki. Marx nyomán ezt nehéz volna megérteni, mert ő az értéktöbbletet - hibásan - a tőkés termelési mód következményeként, és a kizsákmányolás eszközeként határozta meg. Valójában azonban az értéktöbblet a költségérték és a csereérték különbségéből származik (ahogy egyébként Marx előtt Smith és Riccardo feltételezték). Ez jól látható egy egyszerű példán keresztül: a magyar paraszt almát termel, az iráni banánt. Van még az örmény kereskedő. A magyar paraszt megélhetéséhez négy almát kell elfogyasztania, az iráni parasztnak négy banánt. Az örmény kereskedőnek négy gyümölcsöt, mindegy, milyen összetételben. Az örmény kereskedő eredetileg szintén almát termelt, de egyszer elhatározta, hogy meglátogatja Irán földjét - összekészítette tehát azt, amire szüksége volt - 2 almát az oda útra - 2 almát a visszaútra, és elindult. Odafelé megette a két almát, de ott azt tapasztalta, hogy a maradék két almájáért négy banánt adnak, amiből kettő elég a visszaútra, és kettő megmarad. Ez többlet. Mondhatjuk: értéktöbblet. Ami nem kizsákmányolás útján keletkezett, igaz? Akkor mi is a valódi forrása? Az, hogy a kereskedő két almája számára annyit ér, amennyi szükséges a visszaútra - két gyümölcsöt. Az iraki paraszt számára viszont négy banánt ér, mert ennyit hajlandó adni érte. Vagyis számára ennyi a használati értéke az almának: négy banán. A kereskedő számára az alma használati értéke két banán volna, hiszen neki ennyire van szüksége ahhoz, hogy újra elláthassa magát gyümölccsel, de így a cserének semmi értelme nem volna, hiszen a kereskedőnek mindegy, hogy két alma, vagy két banán, bármelyik elég. Viszont egy almát két banánra már érdemes elcserélni, mert akkor legalább egy gyümölcs megmarad az út végén, amire eredetileg nem számíthatott. Ha mind a két almát banánra cseréli, akkor két gyümölcse marad meg. Ez tehát a haszon - az értéktöbblet. A két használati érték különbsége. Kizsákmányolás, és karvalytőke nélkül. Egyszerűen csak annyi történt, hogy az örmény az egyszerű újratermelés helyett az iráni utazást választotta - és kereskedővé vált. Én még tisztességtelenséget sem látok benne. (Látnunk kell: a csereérték – egy alma két banán, vagy egy banán két alma.)

De folytassuk az utazást: az örménynek már nem kellett hazaérnie annyi idő alatt, amennyire két gyümölcs elég – útba ejthette Magyarországot, és amikor ide ért, még mindig volt két banánja. Ezért itt négy almát kapott, amivel visszaindulhatott banánért – kettőt megevett az úton, kettőt négy banánra cserélt – ezzel folytathatja az oda-vissza utazást élete végéig.

De tegyük fel, hogy az örmény kölcsön kér egy almát a magyar paraszttól, és öt almával indul vissza.

Kettőt megeszik útközben, három almát hat banánra cserél, úgy tér vissza Magyarországra. Az úton elfogyasztott a hatból kettőt, a maradék négyet nyolc almára cserélheti – akár kettőt is visszaadhat a kölcsön kapott egy almáért cserébe – és még ilyen magas kamatot sem látok erkölcstelennek.

Most már megérthetjük Széchenyi „Hitel” című művét – és megérthetjük: a devizahitel „áldozatai” legalább olyan mértékben felelősek a kialakult helyzetért, mint a bankok. A bajok okát másutt kell keresni.
(Tudom, hogy az előző két mondatért engem sokan megköveznek, de ragaszkodom a tényekhez, az igazságokhoz. Pontosan úgy, ahogy Giordano Bruno! Az örmény által felvett „hitel” tulajdonképpen bizományba átvett működő tőke, a devizában felvett kölcsön viszont előre megevett jövő.  Aki ehhez nyúl, számoljon a következményeivel!)

Az örmény meg fog gazdagodni, de piszokul!
És mi van az magyar és az iráni paraszttal? Korábban mind a kettőnek elég volt négy gyümölcsöt termelnie. Ha azonban a magyar paraszt két almát, és két banánt akar enni, akkor hat almát kell termelnie, mint ahogy fordítva is igaz, az iráni parasztnak hat banánt kell termelnie, ha két banán mellé két almát is szeretne.

Mindkét paraszt 50 százalékkal növelte a termelését azért, hogy a szükségletét magasabb szinten, változatosabban elégíthesse ki. A két gyümölcstermelő éppen annyival termel többet, amennyit az örmény elfogyaszt – magyarul a két „dolgozó” eltartja a kereskedőt. Nem muszáj neki… de akkor le kell mondania a választékról. (Mintha átéltünk volna hasonlót – úgy hívták: szocializmus.)

De hiányzik a gazdagodáshoz, a növekedéshez szükséges plusz egy alma, illetve az a két banán, amire ezt el lehet cserélni. Mert amit látunk, az egyszerű újratermelési modell, növekedésre nem alkalmas. De növekedésre nincs is szükség, a megélhetése – tisztességes szinten – mindenkinek biztosítva van.

A növekedésnek csak akkor van értelme, ha a keletkező többletre igény mutatkozik, ha van, aki azt el is fogyasztja. Most azonban senki nem tud, és nem is akar négy gyümölcsnél többet enni, mert ennyire van szüksége.

De tegyük fel, hogy van még két szereplő (tehát összesen öt), az egyik körtét, a másik narancsot termel. A csereérték továbbra is egy gyümölcsért bármely másikból kettő ott, ahol a másikat termelik. (A használati érték ennek megfelelő.)

Az örmény kereskedő arra törekszik, hogy a választékát a maximálisra növelje: minden gyümölcsből akar fogyasztani, és mivel összesen négy gyümölcsre van szüksége, mindegyikből egyet.
Elindul tehát a négy almával – először egy almát elcserél két körtére (egyet félretesz), majd a második almát elcseréli két banánra, a harmadikat elcseréli két narancsra. Most van a saját részére egy almája, egy körtéje, egy narancsa, és egy banánja. Ezen kívül van egy körtéje, egy banánja, és egy narancsa. (Almája csak az az egy van, amit a saját fogyasztásra meghagyott.)

Tulajdonképpen most szeretnénk visszajutni az alapállapothoz – hogy újra négy almája legyen, de ez nem fog menni! Mert a banánért, a körtéért, a narancsért 2-2 almát kaphatna, de ha az almatermelő a választékot négy gyümölcsre akarja bővíteni, akkor neki egy almát kell termelnie a saját részére, és hatot a többi gyümölcsért cserébe. Tehát nyilvánvalóan sokkal több lesz a ráfordítása, már nem négy alma, mint ha saját magának termel (natúrgazdaság), nem hat alma, mintha csak eggyel bővítené a választékot. De nem is cseregyümölcsönként kettővel kell bővíteni, ahogy várnánk, hanem:
A válaszék bővítése egyről kettőre: a termelés bővítése négyről hatra.

A válaszék bővítése kettőről négyre, a termelés bővítése hatról hétre!
(A törvényszerűség matematikai alakjának felírásától most eltekintek.)

A lényeg: a választék növelése a szükségletek bővítésének igényéből fakad, de a következménye a ráfordítások szükségszerű növekedése, ami törvényszerűen és megkerülhetetlenül túltermeléshez vezet.

Ez a növekedési kényszer. Kikerülhetetlen, és kihagyhatatlan, tőlünk független, az oka a puszta létünk, és az hogy jobban akarunk élni.

Nem több termékre volna szükségünk, csak a választékot szeretnénk bővíteni, de annak feltétele a termelés mennyiségének növelése, és elháríthatatlan következménye a szociális különbségek kialakulása is.
Tehát a túltermelés nem a kapitalista kizsákmányolás, és a neoliberalizmus átkos következménye, hanem természetes folyamat! De abból, amit itt leírtam, az is következik, hogy tehetünk ellene, és tenni is kell ellene. Csak ezt nem lehet hozzáértés nélkül! Mert ha nem jól nyúlunk hozzá, akkor annak a következménye két dolog lehet: az egyik, hogy szűkül a választék, de ez a kisebbik rossz, a másik, hogy szűkül a termelés, vagyis a mennyiség, és megjelenik a szegénység! Amiről – aki nem vak, az láthatja: nem a kapitalizmus, meg a kizsákmányolás tehet, hanem a szakszerűtlen, az ostoba beavatkozás. Azért valamit még ki kell emelni! Az örmény akkor is jól jár, ha a gyümölcstermelők fele éhezik! (Itt most bocsánatot kérek az örmény néptől, teljes szeretetemről, és tiszteletemről biztosíthatom őket, eddig a példában sem voltak negatív szereplők, az, hogy most azzá teszem őket, nem az ő bűnük, hanem az enyém! És annak, amit most nekik tulajdonítok, semmi köze a valósághoz!)

A gyümölcstermesztők termelési többlete az értéktöbblet nála csapódik le.

De vajon milyen mértékben kellene ezt megosztania a gyümölcstermesztőkkel? Hogyan lehet biztosítani a választék bővülésének folyamatát anélkül, hogy egyre többet, és többet termeljünk?

Mert valójában nem többet, csak jobbat szeretnénk.

 

Asztali nézet