Kedves István: mindenekelőtt, következtetésed hibátlan, majdnem a szüleid korosztályához tartozom, ezért az idősebb jogán tegeződést ajánlok.

A generációmmal kapcsolatos véleményedet megalapozottnak tartom. Magamról csak annyit, hogy nagyon nehezen tudok velük kapcsolatot tartani. Ennek az okát eddig nem sikerült feltárnom, csak tippjeim vannak – köze lehet hozzá fiatalkori előéletemnek. 19 és 27 éves korom között (tehát a személyiség-szocializáció legaktívabb korszakában gyakorlatilag nem éltem Magyarországon. Ebben az időszakban mintegy 35 országban jártam. Bőven volt tehát olyan tapasztalatom, amely velem egykorú honfitársaim közül kevésnek adatott meg. Nyilván ez hatott éppen kialakuló gondolkodásomra. Azt, ami itthon zajlott, döbbenten tapasztaltam 27 éves koromban, amikor életvitel szerűen hazatértem.

Kritikus észrevételeiddel kapcsolatban:

Szerintem a meglátásaid jók, de ennek oka is van és történelme is. Kezdetben az ország dolgaival való foglalkozás számomra komolytalan elfoglaltságnak tűnt – pontosabban meddő próbálkozásnak. De életem, akaratom és szándékom ellenére ezen az úton terelgetett – 20 évesen Aden-ben már kormányzósági fogadáson vettem részt, de húszas éveimben megjelentem a Bombay-i konzul rendezvényén, kubai követségi fogadáson. De fel sem merült bennem politikai pályafutás – alapvetően műszaki beállítottságúnak tartom magam. Hazatelepülésem után sokáig ezt a vonalat követtem, de sorsom elől nem térhettem ki. 1986-ban szereztem gazdasági mérnöki diplomát, szervező szakon, ennek mégiscsak volt műszaki vonatkozása. A rendszerváltás után viszont fordult az életem, meghívtak tanárnak, amit akkor nem volt módom elutasítani. De a történelem ismét visszasodort a politika közelébe, bár csak érintőlegesen. A szociális állapotokkal foglalkoztam, közgazdasági szempontok szerint. Megalkottam a rendszerváltás utáni közmunka koncepció rendszerleírását (egészen mást tartalmaz, mint amivé az óta fejlődött), és létrehoztam az első közmunka szervezetet, egyesület formájában. Ezt több tucat hasonló szervezet létrejötte követte országszerte, majd pár hónap elteltével megalakult az Országos Közmunka Tanács (Kiss Péter minisztersége alatt). Ebben nekem a miniszter helyet ígért, de a végén egyszerűen kimaradtam, a munkámat is ellehetetlenítették. Természetesen két lépést hátra léptem, igaz, némi szerepet még vállaltam szakszervezeti vonalon. Aminek szintén lett eredménye:  egy sztrájkbizottság tagjaként sikerült összehoznom a hat szakszervezeti konföderációt egy platformon. Amikor ezt egy rendezvényen a MOM kultúrházban ezt bejelentették komoly pánikot okozott a hatalomban. A szakszervezet megosztottságában nem jelentett veszélyt, de a közös fellépés tízszer akkora tömegbázist jelentett, mint amit a hatalom fel tudott mutatni. Ez már hatalomváltó erő.

Nyilván való, hogy szakszervezeti vonalon is ellehetetlenítettek, sőt, az állásomat is elvesztettem, immár másodszor. Nem taníthattam többet a közgazdaságtant.

Elkezdtem az ország dolgaival rejtvényfejtés szintjén foglalkozni.

Ez lett a hozzáállásom. Megfogalmaztam egy problémát, megoldottam, és elégedetten elnyújtózkodtam. Utána kerestem egy másik problémát, és megismételtem az előzőeket. És így tovább.

De hogy mégse tűnjenek el a megoldások, ezért feltettem az internetre, az általad is tapasztalható módon. A Patria Hungariát én nem kommunikációs felületnek használtam, hanem raktárnak. A nyilvánosságot a facebookon keresztül érem el, linkek formájában el tudom juttatni a gondolataimat azokhoz, akiket érdekel.

De nem hatékony, és az összes hibája megvan, amiket felsoroltál.

Közben a rejtvényfejtés kutatássá fejlődött, mert a megoldásra váró rejtvényt úgy fogalmaztam meg, hogy: vajon mi az oka a paradigmaváltási kényszernek, hogyan vált a jelenlegi paradigma használhatatlanná, és milyen szemléletnek kell követnie?

És ezt a rejtvényt is sikerült megfejtenem.

De az érdeklődők száma, ha lassan is – folyamatosan nőtt, most már mintegy félezer ember rendszeresen olvassa a gondolataimat. És egyre nagyobb nyomást gyakorolnak rám egy összefüggő, konzisztens anyag könyv formájában történő elkészítését szorgalmazva.

Csakhogy nem tudom, képes vagyok-e erre.

Igaz, az anyag nagyjából együtt van, elemeiben megtalálható egy új paradigma minden követelménye, de úgy, ahogy látod: részleteiben, az összefüggések bemutatása nélkül.

Azt hiszem, valahol keresem is a megoldást, mérsékelt elszántsággal. Nem ismerem az informatikai megvalósítás lehetőségeit. Nincs igazi motivációm, az írások zöme valamilyen reakció formájában született meg egy-egy téves elképzelésre, általánosan elterjedt tévhitre reagálva.

Valahogy hasonlóságot érzek Marx munkássága és az enyém között: tudni kell, hogy a Tőkét tulajdonképpen Engels szerkesztette összefüggő formába Marx egyébként lazán kapcsolódó írásaiból.

Nekem ez a szerkesztő segítség hiányzik.

Próbálok gyenge lépéseket tenni, pillanatnyilag abban látnék megoldást, ha sikerülne egy 20-25 előadásból álló sorozatot szervezni. Ez engem is rákényszerítene arra, hogy összefüggéseiben egymást követő logikai sorrend szerint dolgozzam fel a korábbi munkáimat, egyúttal aktualizálva is, és ellátva a szükséges kiegészítésekkel, magyarázatokkal. Mert azt világosan látom, hogy az elmúlt öt évben végzett munkám kivételes jelentőségű. Nem csak hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is. Sorra válaszoltam meg a huszadik század megválaszolhatatlan kérdéseit, egyiket a másik után. Mert az egyik a másikból következik. Ha akarod a rejtvény rövid megfejtését, íme:

Vessük össze a közgazdaság tudományt a matematika történetével. A matematika 4000 éves tudomány, a közgazdaságtan 400 éves. Annyit tudunk a gazdaságról most, mint amennyit őseink tudtak a matematikáról 3600 évvel ezelőtt. Ez olyan, mint a csillagászat hőskora, amikor még szabad szemmel is lehetett új csillagokat felfedezni, akár naponta. Ráadásul a közgazdaságtan a XIX. század végén vakvágányra futott, megrendeléseket teljesített a valóság feltárása helyett – hol polgári tőkés ideológia, és hatalom elvárásai alapján, hol szocialista-kommunista ideológia és hatalom megrendelései szerint. Szakemberek generációinak egész sorát nevelték ki, készítettek fel általánosan elfogadott téveszmékre alapozva, egy hibás, dogmatikus szakmai értékrendszer alapján.

Sőt, Nobel-díjak tucatjait osztogatták ebben az értékrendben, mígnem a tévhitek váltak normává, a dogmák váltak tananyaggá. És ez addig fejlődött, amíg egyszer csak már nem lehetett tovább leplezni: a felhalmozott közismeret, a szakmai kompetencia már nem képes megmagyarázni a jelenségeket. Az utolsó csepp a 2007-ben kezdődő, és ma is tartó válság volt – mert, és megint csak a közhiedelemmel ellentétben, nem igaz, hogy megoldottuk a válságot, csak megtanultunk együtt élni vele. Az alkalmazkodás csodája.

Ez a paradigma rejtvény megfejtése.

Én ebben biztos vagyok, tehát lemerem írni. Függetlenül attól, hogy ez milyen megvilágításba helyezi „szerénységemet”, vagy éppen annak hiányát. Mert ez utóbbinak, bizony a tárgyalt témához, a világ, és a gazdaság fejlődéséhez semmi köze. Aki velem akar foglalkozni, az tegye, de az a probléma engem nem érdekel. Magamat nem akarom megfejteni.

A világ, és a gazdaság fejlődése viszont igen. Azt a feladványt meg akarom fejteni, és abban igen jól haladok. (A jelenlegi válság magyarázatát is leírtam a „Szakaszos fejlődéselméleti modell”-ben.)

Tettél egy olyan észrevételt is, hogy írásaimat név nélkül teszem fel… Ez igaz. De az oka egyszerű: nem hiszem, hogy én lennék a fontos. Bár nem is titok. Egy írásom (épp a fent említett) spanyolországi megjelenéséhez (angolul) kértek tőlem egy rövid bemutatkozást, ellenvetés nélkül megadtam természetesen a minimumra szorítkozva. Túl sok „nagy” embert ismerünk, akinek a személyéről mindent tudunk, de a munkáiról semmit.

Azt hiszem, most épp vizet prédikálok, és bort iszom: nagyon ritkán fordul elő, hogy magamról ennyit kiadok. De egye fene, nem bánom. Mert érdeklődésed megtisztelő volt, és mert érződik mögötte a jó szándék. És mert tulajdonképpen szükségem volna a segítségre, sok segítségre. Csak nem tudom, hogy mi a fontosabb: nekem az, hogy adjak, vagy a világnak az, hogy megkapja, amit adni tudok. Mert, ha ez az utóbbi, akkor tegyen érte valamit, nem?