Változó korban élünk, a világ fejlődése határponthoz érkezett. Nem tudunk mit kezdeni a problémáinkkal.

Én a megoldást a következőképpen képzelem el: minden ember szabadságát és önállóságát egy egyszer kimondott, és soha többé vissza nem vonható alapjog garantálja: a léthez, az adott korban, és az adott térben elvárható életkörülmények kialakításához és fenntartásához szükséges gazdasági erőforrásokhoz való hozzáférés joga. (Nem a tulajdonlásához, csak a hozzáféréshez.) Vagyis a gazdasági erőforrások korlátlan kisajátíthatóságának tilalma – másképpen szólva: csak az erőforrások feleslege kisajátítható, az viszont (a gazdaság fejlődése érdekében) szabadon hasznosítható. Emellett mindenki számára biztosítandó az adott feltételek mellett elégséges élettér, melyben az egyén szabadsága kiteljesedhet. Más ezt az életteret nem korlátozhatja, nem szabályozhatja. Ilyen keretek között mindenki tetszése szerint alakíthatja életét. (Klasszikus liberalizmus.)
Ám szervezni, szabályozni kell a közös tevékenységet is: de az ide vonatkozó döntésekből – szerintem – épp ki kell zárni a hozzá nem értőket. A likvid demokrácia döntési hatáskörének tehát nem a döntésre, hanem a döntéshozók személyére kell vonatkoznia. És máris közelebb áll a helyzet a képviseleti demokráciához, mint a likvid demokráciához. Számomra ebből az következik, hogy a kettő kombinációját kell megvalósítani. Sok jel mutat arra, hogy ez az irány fog érvényesülni. Jeremy Rifkin jövőképe szerint a gazdaság fejlődése olyan irányba halad, amely felszámolja a nagy termelő tömböket – a technika, a technológia fejlődése lehetővé teszi, hogy bonyolult, nagy értékű, korábban csak ipari körülmények között előállítható termékek „háztartási” gépekkel, otthon legyenek elkészíthetők. (Lásd: 3D nyomtató) – lehet, hogy ez egy távoli jövőről szóló álom, és lehet, hogy a társadalmi rendszerekre gyakorolt hatása valójában kiszámíthatatlan. De tény az – magam is megfigyeltem – hogy a mai kéziszerszámgépek („barkács gépek”) segítségével egyre több olyan feladat végezhető el házilagos kivitelben (előképzettség nélkül), amelyekhez korábban szakemberre, és az ő nagy értékű gépi berendezéseire volt szükség. És, igen, számomra a Rifkin által jelzett irány hiteles, ha a részleteit tekintve nem is osztom az elképzelését. A világ fejlődésének MEG KELL fordulnia! Mert most a kiszolgáltatottság, az életképtelenség felé halad. Döbbenten tapasztaltam, mint jelent egy átlagos háztartás számára egy 1 napos víz- vagy áramszünet. Megdöbbentő károkról számoltak be a híradók tavaly (2013), amikor a márciusi nagy havazás napokra áramellátás nélkül hagyott sok települést. (Legfőképpen a kereskedők károsultak: a hűtés hiánya miatt hatalmas árukészlet ment tönkre – de egyrészt ez a háztartásokban is megtörtént, csak épp az egy-egy családra jutó kár volt látszólag kisebb. Csak látszólag, persze, mert a valóságban, társadalmi szinten adott mennyiségű munkaráfordítás veszett kárba. Pontosan meghatározható volna, hogy hány magyar ember hány napi munkája ment tönkre csak azért, mert túlságosan függünk korunk technikájától.

El sem tudjuk képzelni, de bele sem merünk gondolni, hogy milyen következményekkel járna, ha egyik pillanatról a másikra megszűnne a víz-, és az áramszolgáltatás. 50 éve még Magyarország ivóvíz szükségletének 80 százalékát ásott kutak biztosították. Ma az ország 80 százalékán a felszín alatti vízkészlet szennyezett, emberi fogyasztásra nem alkalmas. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy eszünkbe sem jut – még utólag sem – hogy mit okoztunk az állatoknak!

De foglalkozzunk magunkkal: a felszín alatti vízkészlet elsősorban kemikáliákkal szennyezett, ennek kis része természetes eredetű – a leggyakoribb természetes eredetű szennyeződés az arzén, és a legjellemzőbb földrajzi környezet dél-kelet Magyarország, Békés megye.

A nagy része viszont nitrát, amely viszont a felelőtlen, és tudatlan mezőgazdasági rablógazdálkodás következménye. És, ugyan még a technika „hibátlanul” (?) működik, de máris van halálos áldozata ennek a folyamatnak, nem tudom mennyi, egy eset nagy port vert fel egy Pécs-környéki faluban a nitrátos víz fogyasztása következtében beállt csecsemő-halál története. És a következmény is jellemző: elítélték a tudatlan, tanulatlan hozzátartozót azok helyett, akik egy egész ország ivóvíz készletét mérgezték meg. (Csak összehasonlításképpen – a középkorban a kutak mérgezését halállal büntették, tekintet nélkül az elkövető társadalmi helyzetére.)

De térjünk vissza az önellátó, öngondoskodó gazdaság formálódására.

Tisztáztuk ennek két feltételét: az egyik az élettér, a másik a szükséges gazdasági erőforrás (és nem több!). Egy igazságosabb társadalom legfontosabb feltétele szerintem, hogy az egyik ember a másiknak ne tudjon betartani, ne legyen módja a másikat függő helyzetbe hozni, például azáltal, hogy a másik számára nélkülözhetetlen gazdasági erőforrásokat kisajátítja, ezzel megakadályozza, hogy más ezekhez hozzáférjen az ő hozzájárulása nélkül.

Ám egy olyan társadalom, amely az egyéneket elszigetelné, az együttműködést megakadályozná, visszalépés. Visszalépés, éspedig nem akkora, mint a „rendszerváltás” volt, amikor egy hibás, de fejlettebb – szocializmusnak nevezett – rendszerből léptünk vissza egy korábban már elutasított rendszerbe – a kapitalizmusba – hanem egy olyan visszalépés, amely egyből a kőkorszak előtti állapotba lökne vissza bennünket.

Mert az emberi világ, az emberi társadalom és a gazdaság két alapköve az együttműködés (kooperáció) és a verseny. Az egyik arról gondoskodik, hogy termékeinket és szolgáltatásainkat a lehető legkisebb ráfordítással tudjuk előállítani, a másik arról gondoskodik, hogy akarjunk egyre többet, egyre jobbat előállítani. Hogy akarjunk jobban élni. Mindkét tényező együtt fejlődött az emberiséggel. És arányuk, egymáshoz való viszonyuk korokat, életformákat, társadalmi rendszereket határozott meg.

A natúrgazdaságot az egyének öngondoskodása jellemezte, az együttműködés, és a verseny alacsony szintje – ennek következtében a fejlődés is alacsony volt. Mindenki magának termelt, és nem törekedett arra, hogy többet termeljen, mint amennyire szüksége van. Ehhez pedig megvolt az élettere. (Még akkor is, ha ezt jobbágyteleknek hívták, és csak igen szűkösen volt elegendő a létezéshez szükséges javak előállítására.)
Rifkin szerint most újra ebbe az irányba tartunk, és én is azt állítom, hogy ez előrelépés. Nincs ebben valami ellentmondás?

A feudalizmust a kapitalizmus váltotta fel, mert kialakult az árutermelés. Az emberek rájöttek, hogy nem kell mindent csinálniuk, elég azzal foglalkozniuk, amiben jók, amiben többet tudnak produkálni másoknál. De ahhoz, hogy ez társadalmi méreteket ölthessen, ki kellet alakulnia az együttműködésnek (a kooperációnak) – ez a munkamegosztás kialakulásában nyilvánult meg – és szükségszerűen ki kellett alakulnia a versenynek is. Hiszen naponta bizonyítani kellett, hogy a saját tevékenységükben jobbak másoknál. El kellett érniük, hogy az általuk előállított termékekhez a többiek csere útján jussanak, ne is akarják saját maguk előállítani. Ennek persze a legegyszerűbb, és egyben a leghatékonyabb módja az volt, ha megfosztja a többieket az általa gyártott termékek előállításának lehetőségétől. Ebben a versenyben mindenki-mindenkivel versenyzett – az együttműködés pedig társadalmi szinten kimerült a munkamegosztásban, egyéni szinten pedig a gyárakon belüli munkaszervezésben. De egyének között ez kényszerű, és külső tényező által kierőszakolt együttműködés volt – a valóságban egy vállalaton belül, és annak környezetében könyörtelen verseny volt az egyének között a termelő erőforrásokhoz való hozzáférésért, vagyis a munkáért, az önfenntartás lehetőségéért.

A lényeg: a verseny az egyének között zajlik, a kooperáció pedig közösségi szintű: feladat megosztás a termelőeszközök birtokosa által létrehozott közösségben, munkamegosztás társadalmi méretekben. A kulcs pedig a termelőeszközök, a gazdasági erőforrások korlátlak kisajátítása, és a társadalom többségének ezzel való zsarolása, kényszerítése.

De lássuk be – a gazdaság, és a társadalom fejlődése szempontjából ez a kényszer jól hatott. Azzal, hogy a termelő erőforrások birtokosai a zsarolt, kihasznált – népszerű szóval: kizsákmányolt – többséget arra kényszerítették, hogy a szükségleteik kielégítéséhez elegendő termék- és szolgáltatás mennyiségnél lényegesen többet állítsanak elő, azzal megszületett az a termékfelesleg, amelyek segítségével egyre több és több termék, szolgáltatás állítható elő. Vagyis, lehetővé vált a bővített újratermelés, minden fejlődés alapja. Arra tehát, hogy a gazdasági szereplők kényszerítve legyenek egyfajta többlettermék előállítására – szükség van! A kérdés csak az lehet, hogy hogyan jelenjen meg ez a kényszer az egyén az ember számára.

A szocializmus épp ennek a kényszernek a mértékét csökkentette. Előnyben részesítette a kooperációt a versennyel szemben, de ezzel korlátozta az egyéni képességek érvényesülését. Megszűnt a teljesítmény kényszer – a jövedelmek jobb elosztása révén, de ezzel együtt megszűnt az érdekeltség is, sőt ellenérdekeltség alakult ki. Vizsgáljuk meg egy példán keresztül. A jövedelmeket jellemzően a munkakör társadalmi értéke és a munkakörben eltöltött évek száma határozta meg. Vegyünk egy mérnöki irodát, egy harminc éves mérnök mondjuk 4000 Ft-ot keresett, egy ötvenéves fizetése 6000 Ft volt. Ha a fiatal megkérdezte volna, hogy miért keres az idősebb kolléga másfélszer annyit, mint ő, azt a választ kapta volna: majd, ha annyi idős leszel te is annyit fogsz keresni. Hiába volt a fiatal mondjuk jobb, okosabb, kreatívabb, a bére csak kétharmada az idősebb kollégáénál. És, ha mondjuk volt egy jó elképzelése, ami a vállalatának, és az országnak milliárdokat hozhatott volna, akkor kétféleképpen gondolkodhatott: az egyik, hogy csinálja meg nektek az idősebb kolléga, azért a pénzért, amit ő kap, a másik, hogy az ötletét külföldre vigye (ha tudja, és elég elszánt).
(Engem is hívtak 1985-ben Belgiumba, annak ellenére, hogy egyetlen nyelvet sem beszélek, azt mondták: nem baj!) Értitek, miért volt a szocializmus bukásra ítélve? Mert fejlődésképtelen volt. A gazdasági szereplő ugyanis, ha a jövedelmét nem tudja maximalizálni, akkor a ráfordításait fogja optimalizálni, vagyis leszállítani arra a szintre, amely arányban áll a kapott jövedelemmel. A szocializmus a tehetséges és szorgalmas emberek számára nem biztosította a tehetségükkel és szorgalmukkal arányos gazdagodás lehetőségét. Ezzel az állam elvágta magát a leghatékonyabb erőforrástól, a tehetségtől és a szorgalomtól. Talán sokaknak ismerős az egykori vicc az amerikai kémről, amelyik beszámol az elnöknek a magyarországi megfigyeléseiről:

-          Elnök úr, a szocializmus egy fantasztikus dolog, egy magyar munkás csak napi négy órát dolgozik.

-          Ne mondja! És az állam ezt hogy bírja?

-          Ja! az állam sem hülye! Csak kettőt fizet!

 

Na, most itt tartunk. Tulajdonképpen ennek a három rendszernek a mintája áll előttünk. Az egyik a natúrgazdaság, némi feudális beütéssel, a másik a kapitalizmus, az egyének közötti versennyel, és a közösségek közötti kooperációval, a harmadik a szocializmus a kooperáció általánosságával, és a verseny kizárásával.

És, egyik se működik!

Nem jó, ha az egyének versenyeznek egymással együttműködés helyett.

Nem jó, ha a közösségek (például a termelők) összefognak egymással, verseny helyett.

És nem jó, ha nincs verseny, nincs kooperáció – ha mindenki magáról gondoskodik saját képességei szerint, függetlenül attól, hogy amit csinál, abban mennyire jó, munkája mennyire hatékony.

És arra is rá kellett volna jönnünk, hogy a gazdasági szereplőket kényszeríteni kell arra, hogy többet termeljenek a saját fogyasztásuknál. Ezt akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kizsákmányolás szükséges – legfeljebb az nem mindegy, hogy kinek a javára történik.

Rifkin azt állítja, hogy a fejlődés a natúrgazdaság visszaállítása irányába mutat. Ezt természetesen nem annak eredeti formájában kell érteni – annak egy korszerűbb, a mai kornak, technikai, technológiai szintnek megfelelő változatáról van szó. A lényege, hogy a gazdasági szereplő egyre több terméket a saját otthonában, a saját erőforrásaival fog előállítani. Ezáltal a háztartás képe is megváltozik – és valóban abba az irányba, amely a natúrgazdaságot jellemezte: az ember, a háztartás tulajdonában lesz azon eszközök nagy része, amely a szükségletek kielégítését lehetővé teszik. Mit is jelent ez társadalmi szempontból? Csökken az egyén kiszolgáltatottsága. Saját háztartásában állítja elő például a villamos energiát, az ivóvizet, maga oldja meg a fűtést, a világítást, és nem utolsó sorban a hűtést is. Hosszú időre elegendő tartalékokat képes felhalmozni, hosszú időre képes magát függetleníteni a környezeti hatásoktól (és adott esetben a társadalmi hatásoktól is).

Csökken tehát egy-egy ország, tartomány, megye, vagy járás, de még egy-egy település irányítóinak hatalma, befolyása az egyének életére, tevékenységére. Szükségszerűen át kell tehát alakulnia a közigazgatás módszereinek, eszközeinek, céljainak és folyamatainak. Megváltoznak a hatalom viszonyai, eszközei.

De ne gondoljuk, hogy ezzel megszűnik a hatalom, megszűnik a társadalmi hierarchia!

Hiszen a háztartások önfenntartó tevékenységéhez nélkülözhetetlen berendezéseket, gépeket is létre kell hozni – nem is a maguk fizikai valóságában, hiszen azt már talán odahaza is meg tudnánk valósítani. Hanem szükség van a szellemi koncentrációra – ezalatt most azt értem, hogy az ilyen berendezések megtervezéséhez szükséges tudás egyre több ember között oszlik meg, ezek közös tevékenységét (együttműködését) szervezni, koordinálni, irányítani kell. Az pedig nem változik, mert nem változhat, hogy az emberek mindig jobban akarnak élni, nem csak a korábbi állapotnál, hanem a másiknál is. Ez a fejlődés motorja. Ha ez megáll, az az emberiség végét jelenti. Ez pedig maga a verseny!

Verseny tehát mindig lesz, és kooperáció is mindig lesz, csak a kettő aránya, és egymáshoz való viszonya változik.

Erről én azt írtam: a versenyt az egyének közötti szintről a közösségek közötti szintre kell emelni, miközben a közösségeken belül a kooperációt, az együttműködést kell előnyben részesíteni (Társadalmi stratégia 2011) Ne hogy valaki azt gondolja, hogy ez szemben áll Rifkin véleményével. Ez az írásom ugyanúgy magába foglalja, hogy a termelő erőforrások korlátlan kisajátításának lehetőségét egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni, és az azokhoz való hozzáférést az adott kor színvonalának, és igényeinek megfelelően az emberhez méltó létfeltételek biztosításának mértékéig, mindenki számára alanyi jogon kell biztosítani. Az itt említett gazdasági erőforrásoknak nem kell feltétlenül tárgyiasult formában megjelennie, társadalmi léptékben ezt a „munkahely” fogalma testesíti meg. De ez a munkahely a termelő eszközök és a természeti tényezők közösségi tulajdonlásának alapján jön létre, és éppen ezért el nem idegeníthető, ki nem sajátítható. Hanem a helyi közösségek birtoka, ami elsősorban az öngondoskodáshoz leginkább szükséges termékek és szolgáltatások biztosítása céljából jön létre, és arra is alkalmas. Ezekkel az eszközökkel a helyi közösségek hatásköre, feladata és lehetősége lesz, hogy elfogadható életkörülményeket biztosítson minden, az illetékességi területén élő polgárnak.

De az itt fel nem használt erőforrások szabad birtoklását továbbra is biztosítani kell. Ez garantálja ugyanis a tehetség és a szorgalom – vagyis a fejlődés elvi feltételeinek érvényesülését. Itt továbbra is működnie kell egyfajta kényszernek, amely kényszeríti a gazdaság szereplőit arra, hogy a saját fogyasztásuknál többet, jobbat termeljenek. De nem minden áron! Mert egy ilyen rendszerben az egyén csak akkor fog elmenni a termelőeszközök birtokosainak vállalatához dolgozni, ha az számára kedvezőbb feltételeket nyújt, mint amit a közösségi tulajdonban működtetett termelőeszközök felhasználásával létrehozott munkahelyek. (Megjegyzem, ez a gondolat már Marxnál is megjelenik, és ő erre legalkalmasabbnak egyfajta közösségi részvénytársaságot tartott. Ezt szerintem érdemes újra végiggondolni – bevonva az önkormányzatokat, a helyi közösségek egyes lakóit, azokat, akik a munkaerőpiaci viszonyok között kiszorultak, vagy kiszorulnának a magántulajdonban működő termelés intézményeiből.)

Ez, és a Rifkin által előre vetített fejlődési folyamat tulajdonképpen garantálja egy igazságosabb társadalom, és egy fejlettebb gazdaság eljövetelét. Tulajdonképpen tőlünk, emberekről (csoportoktól, pártoktól, kormányoktól, hatalmaktól és szövetségektől) függetlenül. Mert ez egybe cseng például az Unió válságával, problémáival is. Minek a nagyobb integrációt erőltetni, amikor a világ a háztartások, a családok szerepének és önállósodásának megerősödése felé halad? Milyen érdekek mozgatják ennek a folyamatnak a lassítását, a hatalmas ipari és kereskedő-óriások helyzetének erőszakos javítását?

A hatalom, nálunk is, mint mindenhol máshol, az USA-ban, Németországban, vagy Franciaországban, a keleti szövetségben, vagy az Európai Unióban – konzervatív. A változások ellen van, hiszen az az ő helyzetét bizonytalanítaná el, vagy rombolná le. Ezek a hatalmak a fejlődés útjában állnak. El kell őket takarítani, úgy Európában, mint nálunk. Nyom nélkül. Tehát nem csak a kormányt, hanem a kollaboráns ellenzéket is, amelyek ugyanannak a színdarabnak a szereplői, csak épp a szereposztás más.

Nem új szereposztásra, hanem új színdarabra van szükség. Új színészekkel, de csakis olyanokkal, akik tudják a szerepüket. Akik tisztában vannak a változás folyamataival, és akik értik azt! Nem facebookos megmondóemberekre van szükség, akik a fény helyett a sötétséget terjesztik, mert részei annak a világnak, amely körülöttünk haldoklik, és nem is tudnak, és nem is akarnak más keretekben gondolkodni.

Nekünk kell a tudatlanságon felülemelkedni, de ez nagyon nehéz. Mert nagyon jól kell megválasztani azokat, akikre a sorsunkat bízzuk. És mi rendszerint rosszul választunk. Tudjátok, miért? Bemutatom egy példán keresztül:
Nos, vegyünk két embert - arról beszélnek, hogy TV-t fognak készíteni nekünk. Az egyik gyorsan le is rajzolja, hogy milyet - rajzol egy asztalt, rajta egy szép dobozt, képernyőt is rajzol rá szép íveltet, gombokat, amiket kapcsolni, csavargatni lehet, tán még egy vázát is a tetejére, virággal. A másik dolgozik egy hetet, elkészíti a TV kapcsolási rajzát, összeállítja az anyagjegyzéket, odaírja, mennyibe fog kerülni, és mindezt megmutatja nekünk. Mi megnézzük mind a kettőt, az elsőt bízzuk meg azzal, hogy készítse el a televíziónkat, a másodikról pedig megállapítjuk, hogy hótt hülye, még azt sem tudja, hogy néz ki a televízió, mert amit rajzolt, az még csak nem is hasonlít rá! Ez folyik ebben az országban.

Mert azt hisszük el, amit értünk. Azt hisszük el, akkor is, ha hazugság, ha ostobaság, ha semmire sem való. Azt pedig, ami jó, ami igaz, ami a valóság, azt nem hisszük el, mert nem értjük. Ettől szeretnélek óvni benneteket! Ne annak higgyetek, aki szép szavakat mond, vagy ír a facebookon, hanem annak, aki igazat mond. És ne törődj bele, hogy nem érted! Ha jól akarsz dönteni, akkor fel kell nőnöd arra a szintre, ahol jól dönthetsz. Tanulnod kell! Mert okosabb vezetőket csak egy okosabb nép tud választani!