Kedves Miklós! Bizony, a mi „vitáink” kicsit hasonlítanak a „süketek párbeszédéhez”, bár figyelek arra, hogy mit mondasz, sőt, időnként találok benne elgondolkodtató állításokat. De túl mélyen gyökereződő meggyőződéseket érzek a gondolataid mögött, amelyek számomra kísértetiesen hasonlítanak arra, amit fiatal koromban „politikai gazdaságtan” címszó alatt tanultam. Nos, bennem nem keltettek ilyen maradandó benyomásokat, ellenkezőleg, sok tekintetben kételyt ébresztettek. Ez a tulajdonságom szerencsére akkor is megmaradt, amikor az élet úgy hozta, hogy – sok évvel a rendszerváltás után, egy másfajta ideológia világában – tanítottam a közgazdaságtant. Akkor is kétkedő maradtam, és a polgári gazdaságtan jeles képviselőit is kritikával olvastam, tanulmányoztam.

Elnézésedet kérem, mert egy picit személyeskedni fogok. Nem bántó szándékkal, és nem akarom átlépni az érzékenységed határait, de korábbi vitáinkból arra következtetek, hogy nem vagy közgazdász. Számomra úgy látszik, hogy zsigerből elutasítod a klasszikus, és a polgári gazdaságtan képviselőit, Adam Smith-t, Riccardo-t, Samulesont, Paul Heynét, stb. – valójában anélkül, hogy megismernéd őket. Épp ezért, én a mi üzenetváltásunkat nem is „vita”-ként élem meg, hanem, - talán ez foglalkozási ártalom – úgy, mint tanár koromban: megpróbálom elmagyarázni az anyagot. Vannak, akik hamar megértik, vannak, akik nehezebben, és bele kell törődnöm, hogy lesznek, akik soha sem. Idézem egy szakmabeli véleményét, amely ugyanerről az írásról a tiedtől eltérő véleményt fogalmaz meg:

„Kötelező olvasmány!
Ritkán lehet ilyen jó közgazdasági felfogást olvasni, mindenkinek ajánlom. Volna nekem is kapcsolódó gondolatom, de inkább most ezt először.”

Írásaimat elég sokan olvassák, sok szervezet le is közli. A legtöbbször elismerő, értő, tovább gondoló hozzászólással találkozom. Ám, írásaim gyenge pontjai nem ezekből a reakciókból fognak kiderülni, ezért fontos a tiedhez hasonló kritika. Bár, ebből kevés van, és minden esetben olyan érvekkel találkozom, amelyek alapjait a 60-as, 70-es évek politikai gazdaságtan tankönyvei tartalmazzák.  Nos, e tanok többségéről már a 80-as években, az előző rendszer elismert közgazdászai is belátták, hogy tévesek, egy ideológiai alapon folytatott propaganda termékei. (Még a rendszerváltás előtt visszatértek a nemzetközi elszámolási rendszerre, amely szintén nem tökéletes, de úgy kell fogalmaznom, hogy kevésbé alkalmatlan a gazdasági folyamatok kimutatására, mint a szocialista gyakorlatban alkalmazott elszámolási rendszer. Sajnos mindkettőnek ugyanaz a célja: kiszolgálni a fennálló rendszert, elleplezni a gazdaság működésének fogyatékosságait, a valóságtól függetlenül, kedvező színben feltüntetni az ország gazdasági teljesítményét.)

 

Ezek persze nem érvek, nem is annak, szántam. Hanem, menjünk végig azon, amit írtál, sorban, ahogy te is tetted.

 

Nem írtam olyat, hogy „tőkefelhalmozás hatékonyság növelésével, extraprofittal elérhető”. Ez nem is így van. Marx szerint „a tőke nem más, mint felhalmozott munka” (munkaérték-elmélet). Hogy pontos legyek, Marxot idézem:

„Az úgynevezett eredeti felhalmozás tehát nem más, mint a termelőknek és a termelési eszközöknek történelmi elválasztási folyamata. «Eredetinek» azért jelenik meg, mert a tőke és a neki megfelelő termelési mód előtörténetét alkotja.“ 

Nem írtam vállalati formákról, sőt, egyáltalán nem írtam mikrogazdasági összefüggésekről. De ha már itt tartunk, a vállalati (szervezeti) formákat, a vezetési szintek számát és szerkezetét elsősorban a vállalat mérete dönti el. Függetlenül attól, hogy szocialista, vagy kapitalista gazdasági szerkezetben működik – te is ezt írtad.

A hatékonyság egzakt gazdasági fogalom, nem értelmezhető tetszés szerint, főként nem különböztethető meg „szocialista” és „kapitalista” hatékonyság. Az általad felhozott példák a rendszerváltás előtt „sikerágazatoknak” számítottak, ez igaz. De fogalmunk sincs arról, mekkora ráfordítások árán produkáltuk ezeket a „sikereket”. A szocialista gazdasági rendszer egyik legnagyobb hibája ugyanis a mesterséges értékrend, a források termelő egységek és ágazatok közötti átcsoportosítása volt. Jellemző, hogy pl. a magyar tengeri hajózás, amely hatalmas nyereséget termelt, nem szerepel a „sikerágazatok” között, mert nyereségét az állam más iparágak, vállalatok között osztotta fel. Nos, ilyen feltételek mellett a hatékonyság nem állapítható meg. Miért? Azért, mert annak pontos definíciója van, kettő is. Álljon itt pontosan, egyenesen a tankönyvből:

1./ Technikailag hatékonynak azt az eljárást nevezzük, amelyben nincs felesleges (kihasználatlan) kapacitás.

2./ Gazdaságilag hatékonynak nevezzük azt a technikailag hatékony eljárást, amely adott termékmennyiséget a legkisebb költséggel állítja elő.

 

Vagyis, kissé leegyszerűsítve, nominálisan a gazdasági hatékonyság egységnyi termékmennyiségre vonatkoztatott ráfordítás útján határozható meg, a következőképpen:

G=(TR-TC)/TR - a gazdasági hatékonyság egyenlő a termelési érték (total revenue) és a ráfordítás (total coast) különbségének egységnyi termelési értékre jutó hányadával.

 

Nos, az általad felhozott példák esetében fogalmunk sincs, sem a valós termelési értékről, (a termékek más-más áron keltek el itthon, KGST piacon, illetve tőkés relációban) sem a valós ráfordításokról. De tételezzük fel ezen ágazatok valódi eredményességét, és nézzük meg, milyen viszonyban volt ezekkel a nemzetgazdasági hatékonyság!

Azt látni kell, hogy a hatékonyság akkor 100%, ha egységnyi termék ráfordítás nélkül előállítható, illetve akkor 0 %, ha a ráfordítás éppen megegyezik az előállított termékek értékével.

Ebből következik, hogy a hatékonyság szoros összefüggésben áll az újratermelés jellegével: ha nulla, akkor egyszerű újratermelésről van szó, ha nagyobb nullánál, akkor bővített újratermelésről beszélhetünk, ha kisebb, akkor szűkített újratermelés áll fenn.

A nemzetgazdasági teljesítmény elszámolásának rendszere szerintem – ezt több írásomban is kifejtettem – nem alkalmas a valós állapot kimutatására és összehasonlítására. Nézzük, miért.

A legfontosabb volna annak megállapítása, hogy két egymást követő ciklusban milyen típusú újratermelés folyik. Ehhez szükséges leszögeznünk, hogy az adott időszakban végső fogyasztásra termelt értékeket vesszük figyelembe, vagyis eltekintünk az előző évben felhalmozott eladatlan készletektől éppúgy, mint a tárgyidőszakban gyártott, de felhasználásra nem kerülő termékektől. Vagyis a figyelembe vett termelés megegyezik az adott időszak fogyasztásával.

Még valamit figyelembe kell venni, az adott évi jövedelem-felhasználást. Az adott időszakban rendelkezésre álló jövedelem forrásai a következők lehetnek: előző időszak megtakarításai, adott időszakban keletkezett jövedelmek, külső forrásból származó hitelek. Ebből le kell számítani a következő időszakra átvitt megtakarításokat, valamint a külső környezet számára nyújtott kölcsönöket. A különbözet az adott időszakban felhasznált jövedelem, amely egyenlő az adott időszakban megvásárolt termékek és szolgáltatások értékével, vagyis a GDP-vel.

Nem is egyszerű, ugye?

Ezek szerint akkor beszélhetünk nemzetgazdasági szempontból hatékony termelésről (gazdasági hatékonyságról van szó), ha az adott évben az adott országban, az előző évhez képest több terméket állítottak elő, nagyobb volt a jövedelem kiáramlás, és ez a többlet valóban fogyasztásra került, vagyis, megvásárolták. Van azonban még egy feltétele: az adott időszak és az előző időszak termelési érték különbözetének kisebbnek kell lennie, mint az ország által nyújtott kölcsönök és felvett hitelek különbözete. És már nem is számít, hogy az adott országnak mennyi és milyen sikerágazatai voltak…

 

Ezeknek az adatoknak a tükrében az látható, hogy a ’70-es évektől a rendszerváltásig kizárólag a ’80-as évek elején (1981-82) csökkent az adósságállomány, miközben növekedett a GDP előző évhez viszonyított aránya. Vagyis ebben a két évben volt bővített újratermelés, vagyis ebben a két évben volt a nemzetgazdaság hatékonysága 0 százalék felett! Összesen két évben volt rentábilis a termelés, vagyis ebben a két évben volt kevesebb a ráfordításunk, mint a termelési érték.

’71 és ’79 között (tehát a szocializmus fénykorában) az államadósság növekedése folyamatosan, és jelentős mértékben meghaladta a GDP növekedésének értékét. Ez azt jelenti, hogy termelésünk erősen ráfizetéses volt, fogyasztásunkat hitelekből fedeztük.

A ’80-as évek második felében pedig a belső fogyasztás csak a ’86-ban felvett nagy összegű kölcsönből volt finanszírozható, enélkül elkerülhetetlen lett volna az államcsőd.

Ennek okait talán valóban nem a társadalmi formákban kell keresni, de a szocialista termelési rendszer hatékonysága kivétel nélkül mindegyiké negatív volt, míg a kapitalista termelési rendszerben a nemzetgazdasági hatékonyság gazdasági ciklusokhoz kapcsolhatóan változott. (fellendülések és recessziók követték egymást)

Ezekkel a számokkal szemben az általad felhozott példák semmit sem bizonyítanak, hisz a nemzetgazdaság teljesítményét nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. (Látod, nekem is egy kisebb elemzést kellett elvégeznem, viszonylag jól látható tények bizonyítására. Ez laikustól nem várható el.)

A nemzetgazdasági teljesítmény értékelése pedig nem városi legenda!

 

A tőkefelhalmozás egyáltalán nem a „kora gyarmatosítással” kezdődött, hisz a tőke fogalmának bevezetését az ipari forradalom, a kapitalizmus kialakulása hozta magával, a gyarmatosítás pedig ezt évszázadokkal megelőzte. (Erre egyébként már reagáltam, egy Marx idézettel.)

Ezért aztán teljesen alaptalan az a feltételezés, hogy mi lett volna, ha… Soha, egyetlen közgazdásztól sem hallottam, hogy „ha fél évvel később bukik be a szocializmus, akkor gazdasági válság söpörne végig Nyugat-európán”… Sem nyugati közgazdásztól, sem keletitől… Pedig én nem vagyok kívülálló. Egy ilyen kijelentés egyébként több szempontból is ostobaság, ilyet már középfokú gazdasági végzettséggel sem mond senki. Először: a történelemben nincs olyan, hogy „mi lett volna, ha”. Másodszor: milyen okot adott volna a szocializmus léte a válságra? Talán beindította volna a túltermelést? A szükségleteket sem tudta kielégíteni, ezt az előbb bemutattam. Harmadszor: miért pont Európán söpört volna végig a válság? Ez egész egyszerűen valótlan állítás, és annak is teljesen laikus, hozzáértés nélkül.

A Marx által megfogalmazott „antagonisztikus ellentmondás” – (valójában: ellentét) tekintetében egyszer már levezettem a véleményemet: téves megfigyelésnek és hibás következtetésnek tartom. A történelem során ugyanis jól látható, hogy a szemben álló osztályok között a szociális távolság a társadalom fejlődésével nem nő, hanem csökken. A jobbágyság és a földesúr közelebb áll egymáshoz, mint a rabszolga és a rabszolgatartó, a munkás és a tőkés között kisebb a szociális távolság, mint a jobbágy és a földesúr között. A szociális különbségek csökkenése a fejlődés ütemével felgyorsult, ma már sokkal elmosódottabbak az osztálykülönbségek határai, mint ötven éve, és egyre nő az átjárhatóság a különböző rétegek között. Ez bizonyítást nem igényel, jól látható, még akkor is, ha sajnos bőven találunk ellenpéldát is – mert a folyamat nem egyformán ér el minden embert, minden réteget. (Terjedését alapvetően befolyásolják szubjektív tényezők, pl. intelligencia, tanulási képességek, fizikai adottságok, stb.)

A „termelés társadalmiasulása” számomra nem értelmezhető. Ha arra gondolsz, hogy a termelésben a társadalom egyre szélesebb rétegei vesznek részt, ez nem igaz – a technika fejlődésével egyre kevesebb ember képes előállítani a szükségletek kielégítésére alkalmas termékmennyiséget. Ha arra gondolsz, hogy a termelés egyre több ember céljait szolgálja, az nem igaz, a folyamat épp az ellenkező irányba tart, a termelés elsődleges célja már rég nem a szükségletek kielégítése, hanem magának a gazdaság működésének a fenntartása a profitszerzés érdekében. A termelés tehát – igaz, épp a kapitalista viszonyok miatt – öncélúvá változott. Ez is egy ellentmondás, de egészen más, mint amire utaltál. Szeretném, ha definiálnád a termelés társadalmiasulásának fogalmát, mert ennek hiányában csak egy lózung, egy értelmetlen szövegpanel, az egykori szemináriumi előadók szókészletéből.

A megoldás tekintetében és csak harmadik utat tudok elképzelni. A szocializmust épp olyan alkalmatlannak tartom, mint a kapitalizmust. Az én meglátásom szerint ugyanis egyik sem képes a gazdaság fejlődéséhez, működéséhez szükséges feltételeket biztosítani.

Tudom, hogy te az eredeti marxista nézetek elkötelezett képviselője vagy, és ezt tiszteletben tartom. De engem ezek a nézetek aggodalommal töltenek el. A történelem ugyanis nem azt az utat járta be, amit Marx vizionált, a kommunizmus nem járta be Európát, nem győzedelmeskedett az egész világon, sőt, a klasszikus elvekre épülő társadalmi formáció az egész világon életképtelennek bizonyult, elhalt magától, nem kellett legyőzni sem, belülről bomlott fel.

Ennek ellenére – és épp azért, mert a társadalmi-gazdasági problémák megoldására a kapitalizmus sem képes, - a kommunista nézetek terjedése reális veszély. De nyitott szemmel, és nyitott elmével látni kell: a szocializmus csődje után az egykori szocialista országok nem előre léptek, hanem vissza – a kapitalizmusba. Ezért ma már, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet sem előrelépés lenne, hanem visszalépés, mely egy másik működésképtelen társadalomba vezet.

Tehát csak harmadik út létezik. Nem tudom milyen, de sejtem a körvonalait, és biztosan tudom, hogy közelít, mert a gazdaság, és a társadalom fejlődése objektív folyamat, épp úgy, mint az evolúció, Megállni, visszafordulni nem lehet, csak fejlődni, …vagy kihalni.

Ez az én hitem!