Arról, hogy mi bajom az Unióval, már korábban írtam. Tény, hogy nem vagyok a támogatója. Világosan látom ugyanis, hogy az Unió egy multinacionális érdekcsoport eszköze egy másik multinacionális érdekcsoporttal szemben. Nem is volt ez titok soha sem, hiszen az EU propagandájában ma jellemzően az szerepel, hogy célja az Amerikai Egyesült Államok gazdasági erőfölényének ellensúlyozása. Vagyis: szövetség az amerikai multinacionális hatalommal szemben. Az európai multinacionális hatalom szövetsége.

Hogy az amerikai mágnások ne tudják kihasználni Európa polgárait. Mert Európa lakóit európai mágnásoknak kell kihasználniuk. Meg is teszik. Megvédik az Európai Unió multijainak profitját. A kis országok, a gazdasági szempontból hátrányos helyzetben lévő országok kárára. Hogy hogyan? Ezt mutatja be az alábbi írás.

Találtam egy bejegyzést (a facebookon), amely lényegében a komparatív előnyről szólt, azt nagyon félreértelmezve, és nagyon hibás következtetéseket közzétéve. Ismét elgondolkodtatott, hogy az emberek többsége mennyire nem érti a gazdasági folyamatokat, mégis milyen bátran alkot véleményt, hibás véleményt. Nem tehetek mást, próbálom köznyelven, mindenki számára érthető módon megvilágítani a legfontosabb gazdasági folyamatokat, törvényeket, törvényszerűségeket. Az említett bejegyzés egy elméleti igazság egy elméleti környezetben. Én is tanítottam. Levezettem, elmagyaráztam. De a valóságban csak féligazság, az írás szerzője nem vett figyelembe minden szempontot. A komparatív előny valóban arról szól, hogy kevesebb ráfordítással juthatunk hozzá egyes termékekhez, ha helyettük más termékeket gyártunk és elcseréljük őket. Ettől persze ez lehetne abszolút előny is, egy számpéldán könnyű megérteni a különbséget. Legyen két ország: A és B. Legyen két termék, bab, és borsó. „A” országban 100 kg babot termelnek 100 munkaóra ráfordítással, és 100 kg borsót termelnek 200 óra ráfordítással. Ez az ország teljes szükséglete. Összesen 300 munkaóra ráfordítással tudják kielégíteni. „B” ország szintén 100 kg babot termel, de 200 óra ráfordítással, és szintén 100 kg borsót 100 óra ráfordítással. Ennek az országnak az összes szükségletét szintén 300 munkaóra ráfordítással tudják kielégíteni. Ha azonban „A” ország 200 kg babot termel 200 óra ráfordítással, „B” ország pedig borsót termel szintén 200 óra ráfordítással, ezután a termelt mennyiség felét elcserélik, akkor mind a két ország megspórolta a ráfordítások harmadát, 100 órát, és teljes szükségletét 200 óra ráfordítással képes volt kielégíteni. Ez az abszolút előny. Mindkét ország azt termeli, amiben jobb, és a termékeket elcserélik. De mi a helyzet akkor, ha az egyik ország mindkét termék előállításában jobb? Tegyük fel, hogy „A” ország 100 kg babot 100 óra ráfordítással állít elő, 100 kg borsót pedig 200 óra ráfordítással. A teljes szükségletét, mint az előbb 300 óra árán elégíti ki. De „B” ország 100 kg babot 600 óra ráfordítással termel, 100 kg borsót pedig 300 óra ráfordítással. Nos ez az ország nem áll jól, a teljes szükségletének kielégítésére 900 órát kell fordítania. Látszik, hogy „A” ország mindkét termék előállításában jobb. A kérdés most az, hogy lehet-e a két ország teljes szükségletének mennyiségét kevesebb ráfordítással előállítani, úgy, hogy ezen mind a két ország nyerjen. Az alaphelyzet tehát:

              bab,                   borsó                          összesen

„A”         100 óra              200 óra              =        300 óra ;

„B”         600 óra              300 óra              =        900 óra;

együtt    700 óra (bab)      500 óra (borsó)   =       1200 óra

Tegyük fel, hogy az abszolút előnyhöz hasonlóan „A” ország ismét csak babot termel, (200 kg-ot) „B” ország pedig csak borsót (szintén 200 kg-ot).

              bab                    borsó                           összesen

„A”          200 óra    +            0 óra                 =            200 óra;

„B”              0 óra    +        600 óra                 =            600 óra;

együtt      200 óra    +        600 óra                 =            800 óra

Az adatokból látszik, hogy mindkét ország kevesebb ráfordítással ki tudja elégíteni a szükségleteit. „A” ország 100 órát takarított meg, „B” ország pedig 300 órát. Ez a komparatív előny. Erre hivatkozik a fent említett írás. A bejegyzés írója azonban rossz tanuló volt, valamit nem vett észre. Azt, hogy „A” ország tulajdonképpen azt a 200 munkaóra ráfordítást fogyaszthatja el, amit feláldozott, és „B” ország lakosainak fogyasztását is az a 600 óra munka fedezi, amit a borsótermelésre fordítottak. Nem egyformán élnek, de megélnek mind a ketten! Ha azonban „B” ország lakói nem vennék meg a drágább hazai borsót (hisz a ráfordított munkaidő pénzben is kifejezhető), például azért, mert „C” ország szintén olcsóbban tudja előállítani, akkor „B” országban a borsót nem tudnák eladni, nem tudnák a béreket kifizetni, tehát a babot sem tudnák az emberek megvenni – éhen halnának! A bejegyzés szerzője egy dolgot „felejtett” ki: hogy minden ország csak azt tudja elfogyasztani, amit megtermel! Gyakorlatilag mindegy, hogy milyen ráfordítással. Ha ugyanis nem termel, vagy a termelését nem tudja értékesíteni, akkor nem lesz bér, nem lesz jövedelem, és nem tudja megvásárolni mások sokkal olcsóbb termékeit sem. Tehát, ha nem vesztek magyar árut, akkor előbb-utóbb éhen haltok! ***

A dolog akkor válna igazán érdekessé, ha a társadalmi munkaidő-alappal hasonlítanánk össze. (Most megteszem, mert azóta nem hagy békén, amióta az ominózus hozzászólásomat befejeztem!) Szóval, az ott említett számoknál maradva: Legyen mindkét ország lakossága 100 fő, a munkaidő-alap pedig 8 óra /fő, összesen 800 óra. Ez azt jelenti, hogy „A” ország bab, és borsó szükségletét egyedül 300 óra ráfordításával elégítheti ki, ami a lényeg, 500 óra marad a választék bővítésére, más termékek előállításra, és ezek cseréjére. A komparatív előny kihasználásával a ráfordítást 200 órára tudja csökkenteni, illetve a választék bővítésére fordítható társadalmilag hasznos munkaidő 600 órára növekszik.

„B” ország egyedül nem tudja előállítani a bab és borsószükségletét, ami együtt 900 óra ráfordítást igényelne a rendelkezésre álló 800 munkaórával szemben. Rá van tehát kényszerítve az együttműködésre, nem önként választja. Viszont a kooperatív előny kihasználásával saját fogyasztását képes lesz megoldani 600 óra ráfordításával, még a választék bővítésére is fordíthat 200 társadalmilag hasznos munkaórát.

Vizsgáljuk most mindezt értéken! Váltsuk át a munkaidő ráfordítást pénzértékre: legyen egy munkaóra költsége/értéke 1000 Ft. (Tekintsünk el a termelés más költségeitől és az értéktöbblettől. Ezt nyugodtan megtehetjük, hiszen a holtmunka költsége /c/ egy korábbi élőmunkával egyenlő, az értéktöbblet pedig csak a termelésben való részvétel és a termelés eredményének arányait módosítaná. Az átlagos ráfordításon és fogyasztáson ez mit sem változtat.) Most a helyzet úgy néz ki – már csak a komparatív csere utáni állapotot vizsgáljuk – hogy „A” ország 200 kg babot állít elő 200 000 Ft értékben, melyből 100 kg-ot átad „B” országnak 100 kg borsóért cserébe. „B” ország 200 kg borsót állít elő 600 000 Ft értékben, melyből 100 kg-ot átad „A” országnak 100 kg babért cserébe. „A” országnak 200 000 Ft-ra van szüksége ahhoz, hogy 200 kg babot a következő termelési ciklusban is meg tudjon termelni, és ezt a náluk eladott 100 kg bab és 100 kg borsó árából kell fedeznie. A két termék érték-azonosságát feltételezve egy kg babnak, illetve egy kg borsónak az ára „A” országban 1000 Ft. „B” országnak 600 000 Ft-ra van szüksége, hogy a termelését megismételhesse, ezt szintén az eladott 100 kg bab és 100 kg borsó árából kell előteremtenie. (Amivel a csere után az ország rendelkezik.) Hogy az újratermeléshez szükséges forrást biztosítsa, egy kg babot, illetve 1 kg borsót 3000 Ft-ért kell értékesítenie.

Tessék ezt elképzelni, mondjuk Magyarország és Ausztria határvidékén! Rögtön beindulna a csempészet, a tiltott áruforgalom! És ki járna rosszul? „B” ország, hiszen nem jönne vissza az újratermeléshez szükséges tőke, külső segítség nélkül (vagyis hitel, eladósodás nélkül) nem volna képes megtermelni a következő ciklus szükségletét. (Vagyis elindulna egy negatív gazdasági spirál, amely egy idő után az elkerülhetetlen összeomláshoz vezet. Csak érdekességképpen: Magyarország most épp ennek a folyamatnak a közepén tart, és nem látom az összeomlás elkerüléséhez szükséges szakmai hozzáértést, még azt sem hogy ezt a – szerintem egyszerű – folyamatot nemzetközi hírű közgazdászaink egyáltalán felismerték volna. A kormánynak nincs gazdasági programja, legalábbis én nem ismerem, és nem tudok arról, hogy bárhol olvasható lenne, az ellenzéknek van ugyan programja, több is, de egyikben sem találkoztam ennek a megvilágításával, depláne nem találkoztam megoldási javaslattal. És nem találkoztam olyan kormányoldali, vagy ellenzéki gazdasági szakértővel, aki legalább egy fél mondattal utalt volna arra, hogy ismeri ezt a problémát.)

Pedig a helyzet ennél sokkal rosszabb!

Mert nem kell csempészekre, tiltott áruforgalomra gondolni, hiszen épp az ellenkezője tilos: a hazai gazdaság védelme. Mit is jelent az Európai Unió javak és szolgáltatások szabad áramlásáról, a munkaerő szabad áramlásáról szóló törvénye? Hogy „B” országba be KELL engedni az olcsóbb babot, az olcsóbb borsót. „B” országot tehát az Unió törvények segítségével lehetetleníti el, taszítja adósságba, kergeti az összeomlásba. Jelentősége miatt megismétlem: azzal, hogy az unió törvényei lehetetlenné teszik, hogy „B” ország az érintett termékek értékesítése útján hozzájusson az újratermeléshez szükséges pénzügyi erőforráshoz! Pedig az unió hatása szembeötlő.

A rendszerváltás előtt Magyarország a komparatív előny kihasználására alapvetően rákényszerült. Szinte mindent nagyobb ráfordítással állítottunk elő, mint a világ boldogabbik felén működő gazdaságok. Talán még az arányok is hasonlóak voltak, mint a példa adatai. Amíg a szomszéd mondjuk 600 órát, 600 000 Ft-ot fordíthatott a választék bővítésére, addig mi 200 órát, illetve 200 000 Ft-ot! Ezért lehetett Bécsben banánt kapni, és ezért nem lehetett nálunk! De meg tudtuk termelni az alapvető szükségleteinket kielégítő javakat, és tudtunk mérsékelt jólétet biztosítani! Igaz, ez csak harmada volt a szomszédban megélhető jólétnek, de nem nélkülöztünk. Csak irigykedtünk! Ma a helyzet nem abban változott, hogy kevésbé lennénk rászorulva a komparatív előny kihasználására. Hanem abban, hogy nincs lehetőségünk ennek kihasználására. Ezt első sorban az Uniós törvények nem teszik lehetővé. Azt, hogy megakadályozzuk a külföldről érkező olcsóbb áruk értékesítését Magyarországon, ezzel viszont megakadályozzák, hogy beszedjük a termékeink újratermeléséhez szükséges pénzügyi forrásokat, hogy változatlan mennyiségben termeljük újra elfogyasztott javainkat. Ugyanakkor ebben az összefüggésben látni kell a multinacionális cégek szerepét is. A modell a kölcsönösen előnyös cserén alapul, mindkét ország nyer, az egyik 100 munkaóra ráfordítást, illetve 100 000 Ft-ot, a másik 300 munkaóra ráfordítást, azaz 300 000 Ft-ot. Ehhez azonban „A” országban a borsótermelőknek, „B” országban a babtermelőknek le kellene mondaniuk a vállalkozásukról, le kellene mondani a termékek előállításáról. A vállalkozó egyéni érdeke élesen szemben áll a társadalmi érdekkel. Vajon fel fogják adni a vállalkozásukat? Egy frászt! Minél nagyobb a vállalkozás, annál kevésbé fogja figyelembe venni a társadalom összérdekét. „A” ország vállalkozója borsót fog termelni 200 Ft-os kilónkénti áron, mert a szomszéd, „B” ország ezt csak 300 Ft-os kilónkénti áron tudja megtenni, tehát neki ebből kilónként 100 Ft haszna van! És az Unió szabályai épp ezt támogatják. Mi több: tiltják a nemzeti érdek védelmét! Hogy mely országok, milyen gazdasági csoportok érdekeit kiszolgálva, azt mindenki döntse el maga! Hogy ezt a világ meddig tűri, hogy egy gazdasági fölényre, erőszakra alapozott nemzetközi „összefogást” meddig lehet fenntartani, nem tudom. De látom az Unió feloldhatatlan belső ellentmondását, elvi működésének képtelenségét. Csak én látom?