MENÜ
Patria Hungaria

A hatalom szeretete

nem a szeretet hatalma!


Öt halász

 

Tessék elképzelni, hogy halat fogunk napi nyolc órában, és ebből tartjuk fenn magunkat. Mondjuk öten. Tételezzük fel, hogy egyikünknek sikerül kisajátítania a tavat, innentől kezdve az öt fő számára szükséges halmennyiséget négyen fogják megtermelni, ehhez 10 órára nő a szükséges munkaidő.. Mondjuk, mindenki két kiló halat eszik meg naponta, tehát négy embernek 10 óra alatt 10 kiló halat kell fognia. (Az ötödik már nem dolgozik, ő azáltal tudja szükségleteit kielégíteni, hogy „tőkéjét”, a tavat bocsátja a termelés rendelkezésére.) Tegyük fel, hogy az egyik kitalál egy hálót, amellyel két ember négy óra alatt képes 8 kiló halat fogni. (Itt a technikai, technológiai fejlődés!) Ettől kezdve ő sem a munkaerejével, hanem a hálójával járul hozzá a termeléshez, és cserébe ő is megkapja a számára szükséges két kiló halat. Igen ám, de a termelésben egy ember munkája feleslegessé vált, ráadásul úgy, hogy a termelésben résztvevők számára nem is fontos, hogy annak a szükségletei ki legyenek elégítve. Vegyük észre, hogy eddig mindenki azért vett részt a termelésben, mert így tudta saját szükségleteit kielégíteni. És a legkevésbé sem törődött a másikéval. Az első lépésben mindenki azt a mennyiséget fogta meg, amelyet elfogyasztott. A második lépésben a négy ember azért termelte meg az ötödik számára szükséges mennyiséget, mert erre rá volt kényszerítve azáltal, hogy a nélkül nem használhatták volna a tavat. A harmadik lépésben a tó tulajdonosának csak a hálóra, és két főre van szüksége, és még meg is takarít két kiló halat, amely – igaz, hogy a tóban – de az övé marad. Viszont, ehhez szüksége van a háló tulajdonosára, mint ahogy annak is szüksége van a tó tulajdonosára, és két fő munkaerőre. Természetesen ugyanarra a két főre, mint amelyekre a tó tulajdonosának. De a két fő, ha a harmadik nem volna, kérhetne nagyobb részt a zsákmányból, vagy ajánlhatna olyan alkut, hogy növeljék a kitermelést, és mindenki részesedését. Természetesen a tó tulajdonosa rovására, hiszen a tóval együtt a bennük lévő halak is a tulajdonába kerültek, vagyis az ő tulajdonából szeretnének nagyobb részt a halászok. És ebben a háló tulajdonosa sem ellenérdekelt. Ezért azután a tó gazdájának szüksége van a harmadik halászra, éspedig épp arra van szüksége, hogy a harmadik halász szegény maradjon. Mert akkor a másik kettő követelődzését könnyen leszerelheti: Ha nem teszik, lehet cserélni a harmadik halásszal. A háló tulajdonosa, pedig végső soron természetes szövetségesévé válik a tó gazdájának. Látható tehát, hogy a kapitalista árutermelő gazdaságnak a szegénység nem következménye, hanem eszköze. Ezért az ebben a rendszerben nem is felszámolható, hiszen épp ez biztosítja a rendszer egyensúlyát, stabilitását. Csakhogy épp ez teremti meg a termelés társadalmi korlátját is, a fizetőképes kereslet maximumát. És ha nem csak a társadalom átlagának egyre növekvő vágyaival számolunk, hanem a termelő erőforrások birtokosainak egyre növekvő profit-igényével is, akkor világosan látni kell, hogy az egy bizonyos ponton túl egy adott társadalom szerkezeti feltételei között már nem növelhető.

A technika, a technológia fejleszthető, sőt, exponenciálisan növekszik, de a fizetőképes kereslet – amelynek a társadalom szerkezete állít korlátot – növekedése degresszív, szemben a termelési lehetőségek progresszív növekedésével.

 

És ezen semmiféle FNA nem képes segíteni. Hiszen az FNA azt a követelést fogalmazza meg, hogy a két halász, a háló és a tó tulajdonosa nagyobb mértékben vegyen részt a termelésben, mint ahogy azt szükségletei megkövetelik. Az ötödik szereplő ennek következtében, ráfordítás nélkül elégíthetné ki szükségleteit. Ez pedig még a feudalizmusnál is igazságtalanabb társadalom lenne, hiszen ott legalább a termelő erőforrások használatának átengedése révén az uraság is részt vett a gazdasági folyamatokban. És teljesen működésképtelen társadalom lenne, mert a gazdaság tevékeny szereplőinek kizsákmányolását sokkal nyíltabban valósítják meg az FNA kedvezményezettjei, mint a gazdasági erőforrások birtokosai. Ők gyakorlatilag közvetlenül, mások munkaerejét zsákmányolják ki, ellenszolgáltatás nélkül, míg a termelő javak tulajdonosai legalább jelképesen együttműködnek a munkaerő birtokosaival. És, természetesen meg sem valósulhat, hiszen azoknak, akik az FNA kedvezményezettjei lehetnének, éppen semmilyen eszközük nincs arra, hogy másokat kényszerítsenek a számukra szükséges javak előállítására. Ha pedig egyszer a többségük erre alkalmassá tenné őket, akkor egyenest az ókorba zuhanna vissza az emberiség: a többség egy kisebbséget kényszerítene erőszakkal arra, hogy eltartsa őket. Ez a rabszolgaság egy soha nem látott, mindennél durvább formája lenne. Ezért aztán nem csak azt kell világosan látni, hogy nem jövedelem-elosztásban kell gondolkodni, hanem azt is, hogy nem a kész javak elosztásában! Hanem a termelő erőforrásokhoz való hozzáférést kell mindenki számára alanyi jogon biztosítani. A termelő erőforrások fogalma a mai, végsőkig összetett társadalomban bonyolult fogalommá változott. Rendszerint azonban a pontosság igénye nélkül, tág környezetben, a munkahely fogalmával azonosítjuk. Csakhogy a munkahelyet viszont a tőkés árutermelés színterével, a kizsákmányolás intézményével kapcsoljuk össze. Ezeken a nézeteken változtatni szükséges. A munkahely a modern társadalomban az a portfolió, amely lehetővé teszi, hogy az egyén, a munkavállaló a gazdasági folyamatokban a legjobb képességeivel, és csakis a legjobb képességeivel vegyen részt. Az tehát, aki kitűnő vadász, nem kényszerül arra, hogy idejének jelentős részét gyűjtögetésre, bogyószedésre fordítsa, amelyben teljesítménye a felét sem éri el annak, akit adottságai erre predesztináltak, és negyedét sem annak, ami hasznot vadászatával érhetne el. A társadalom számára egyformán hasznos a fémforgácsoló, és az ő teljesítményét, vagyis az őt a munkájáért megillető járadékát kiszámító könyvelő. De ha a szerepeket felcseréljük, mindketten rosszabbul járnak, és rosszabbul jár az egész társadalom. Ha viszont a munkahelyet nem tekintjük a kapitalista árutermelés színterének, a kizsákmányolás intézményének, hanem munkahelyeket alakítunk ki otthonokban, közösségekben, és ezeknek a munkahelyeknek az a célja, hogy bárki alanyi jogán használva a lehetőségeket gondoskodni legyen képes önmagáról, és családjáról, akkor helyes úton járunk. Mert ezek a munkahelyek nem csak a nélkülözők számára teremthetik meg az önfenntartás lehetőségét, hanem megteremtik a munkajövedelmek és a tőkejövedelmek helyes egyensúlyát is. Mert a munkavállaló csak akkor fog elmenni más tulajdonában lévő termelő intézménybe, ha a tulajdonos az ő számára kedvezőbb feltételeket ajánl, mint amit az öngondoskodó munkahelyek biztosíthatnak. Ez a megoldás arra, hogy a társadalom többsége megteremthesse azt a fedezetet, amelyből a kisebbség profitja származik. Ez a feltétele annak, hogy a tőkejavak birtokosai növelhessék nyereségüket, vagyonukat. És, ha ez a gyarapodás nem mások kárára történik, akkor ugyan kinek lehet ellene kifogása?

Vendégkönyv

Kép újratöltsée

 

Asztali nézet