Kedves Kálmán!

 

Igen, a vadkapitalizmus sokat ártott – nekünk. A világnak kevesebbet, mert ott akkor játszódott le, amikor erre szükség volt. A jobbágy azért ment el a városba kizsákmányolt munkásnak, mert az jobb volt neki, mint ha jobbágy marad. Tehát akkor a vadkapitalizmus (2-300 évvel ezelőtt) fejlődés volt.

Nekünk szerintem azért ártott, és árt ma is, mert a huszonegyedik században akarjuk azt megvalósítani, ami a tizenkilencedik században már túlhaladott volt. Én inkább úgy mondanám, nem a vadkapitalizmussal van a baj, hanem a korral. 200 éve kifejezetten használt volna, ma, kifejezetten árt a vadkapitalizmus, ahogy te is mondod.

Én azt gondolom, hogy a kapitalizmus és a piacgazdaság között óriási különbség van. Annak ellenére, hogy mind a kettő alapja a magántulajdon. Szerintem az a különbség, hogy a kapitalizmusban a társadalom irányítását alárendelik a tőkés érdekeknek, a piacgazdaságban pedig a tőke működését rendelik alá a társadalom érdekeinek. De most még a világ a kapitalizmusnál tart, éppen csak elkezdődött a piacgazdaság lehetőségének felismerése. (Most a „piacgazdaság” fogalma alatt nem is azt értjük, amit kellene.)

 

Más is van, ami nekem nagyon tetszik a hozzászólásodban, azt írod: „értelmes foglalkoztatásba kell vonni a vidéken élőket”. Nagyon fontos és jó meglátás – kevesen veszik észre. A többség dolgozni akar – adjanak neki munkát, és bért, ’oszt jónapot’. Te ennél messzebbre látsz. Mai problémáink nagy része abból ered, hogy munkaerőnket, energiánkat olyan dolgokra fordítjuk, amelyeknek nincs haszna, nincs értelme. De kiegészítenélek: nem csak vidéken. Annak nincs értelme, ha 10 embert megfizetek azért, hogy házat építsen, 10-et pedig azért, hogy lebontsa. Pénze mind a húsznak lesz, de mit vesz érte? A mi szegénységünknek ez az egyik fő oka!

 

Szerintem munkahelyeket „teremteni” ostobaság – ha egy kormány nevében az illetékes szereplők ilyeneket mondanak, akkor elég nagy baj van. A kormánnyal, ha úgy gondolja, hogy van értelme annak, amit mond, és a néppel is, ha meghallgatja, és válasz nélkül hagyja ezt a sületlenséget.

Az emberek ugyanis „munkahelyeket” nem fogyasztanak.

A kenyeret esszük meg, nem a kemencét!

A „munkahelyteremtés” olyan, mint ha azt mondanánk – építünk egy millió kemencét.

Semmi értelme. Ha kevés a kenyér, akkor kemencék fognak épülni – segítséggel, vagy segítség nélkül. A segítség persze jól jön ott, ahol szükség van rá.

Ha nem kevés a kenyér, akkor építhetünk akárhány kemencét, vagy akár kenyérgyárakat is – munkahely nem lesz belőle!

De amit javasolsz, arra szerintem is nagy szükség volna. A mezőgazdaság meglévő munkahely – nem kell teremteni – csak működtetni kellene, egy kis segítséggel. A lehetőség a termelésre adott, ami pedig hiányzik, azt épp az előállított termékek bevételéből kellene kiegészíteni. A probléma nem a munkahely hiánya, hanem a hiányzó értékesítési lehetőség, a hiányzó fogyasztás. A vidéknek, a vidéki embereknek ebben lenne szükségük segítségre!

Értem, hogy mire gondolsz: termeljünk magas feldolgozottsági fokú élelmiszeripari, mezőgazdasági termékeket. Kertészeti növényeket, hűtve, szárítva, tartósítva, konzervként feldolgozva. Foglalkozzunk hústermeléssel – állattenyésztéssel – és itt még az uniós szabályozásra is gondoltál.

Csakhogy épp itt a bibi!

Egy kiló gyorsfagyasztott zöldborsó 700 Ft. (Az üzletben – akkor még nem beszéltünk a felvásárlói láncról.) Ennek a jövedelem-tartalma mondjuk 15 % (Az átlagos termék jövedelemtartalma ezt nem éri el, de legyünk nagyvonalúak). Az, kerekítve legyen 100 forint.

A termelés történjen „szövetkezeti formában” – ezt javasoltad az állattenyésztésre, de gondolom, nincs ellene kifogásod, hogy kiterjesszük a teljes helyi mezőgazdaságra. (Egy adott településben gondolkodunk ugyanis.)

A célunk, hogy ez a termelés például 100 embert eltartson. Nincsenek túlzott elvárásaink, alapszinten, nagyjából 80 000 Ft-nyi tiszta havi jövedelem erejéig. És eltekintünk az adóktól, járadékoktól – majd később megvizsgáljuk, ezek hogyan hatnának a termelés volumenére.

Egy ember tehát évi egy millió Ft-ot remél a szövetkezettől. Ehhez évente 1000 tonna zöldborsót kellene termelni, vagyis fejenként 10 tonnát. A továbbiakban az egy főre eső értékekkel, és mennyiségekkel számoljunk, de feltételezve, hogy ez egy nagyüzemi gazdaság 1/100-ad része.

Egy főnek tehát 10 tonna zöldborsót kellene termelnie. A zöldborsó termésátlaga Magyarországon kb. 5 t/ha – tehát ehhez 2 hektár termőterületre volna szükség (fejenként). Ugyanakkor Magyarországon az egy főre eső mezőgazdasági termőföld nagysága 2001-ben 0,58 ha/fő (KSH, 2005). Tehát a negyede annak, ami szükséges volna.

Mielőtt sokan felhördülnének: ez nem azt jelenti, hogy termőföldből rosszul állunk – „a Föld szilárd részének mindössze 11%-a termőföld. Az EU átlaga közel 30%, de hazánkban ez az érték több mint 60%”. (Talajvédelem Dr. Farsang Andrea (2011))

Azt viszont jelenti, hogy mi évi 1 000 000 Ft-os évi, fejenkénti jövedelmet csak 2-szer, 3-szor akkora zöldborsó áron tudnánk megtermelni, mint amennyiért ma a boltban kapható. Vagyis az általunk termelt gyorsfagyasztott zöldborsót 1400 – 2100 Ft közötti áron kellene értékesíteni. Ki venné meg ennyi pénzért, amikor a Bonduelle 700-ért az asztalunkra teszi?

Hogy világosabb legyen, mondok egy másik példát: burgonya, magyarul – krumpli.

Miért nem termeli meg magának az elmaradt településen, segélyből élő, szabályosan nyomorgó munkanélküli? Mert még neki sem éri meg! Számoljunk utána, konkrétan! Tavaly ősszel magyar krumplit hoztak magyar termelők Szabolcsból, 60 Ft-ért kilóját. Nyilván nagytermelőtől!

Egy családnak mondjuk, évi 300 kilóra van szüksége, az 18 000 Ft.

Erre a család két felnőtt tagja úgy 20 munkanapot fordít, tízet-tízet fejenként. ha a 18 000 Ft-ot 20-al elosztom, akkor egy fő egy napi munkájának értéke 900 Ft! Nem egy óra! Egy teljes nap! Nyilván úgy gondolkodik a családfő, hogy ennyiért neki sem fog – ha a sógorral elmegy segédmunkásnak egy építkezésre, kétnapi pénzéből megveszi az egészet!

Mi van ez mögött? Egy óriási, világméretű érték torzulás, érték anarchia.
De akkor nem tehetünk semmit?

De igen, és valóban abba az irányba kell elmozdulnunk, amit te is javasolsz. Termelni, minél magasabb feldolgozási fokon, közösségi formában.

Csakhogy a lényeg nem a termelés: gondoskodni kell ennek a megtermelt mennyiségnek az elfogyasztásáról. Függetlenül attól, hogy milyen ráfordítások árán állítottuk elő, és hogyan viszonyul az értéke máshonnan származó azonos, vagy hasonló termékekéhez! A közösségi termelés előre mutat, de az igazi megoldás a közösségi fogyasztás! Ha a közösség megszervezi a saját ellátását, és csökkenti a külső ár- és értékhatásokat!

Milyen sokat beszélünk a versenyről! Dicsérjük az előnyeit. Hogy attól vásárolhatunk, aki olcsóbban képes termelni. Hogy ezért egyre olcsóbban tudunk vásárolni.
Közben egy szót sem ejtünk a verseny hátrányairól. Igazából fel se fogjuk. Lassan-lassan kezd beszivárogni a társadalmi köztudatban – látjuk, olvassuk: vásárolj hazai terméket! És azt tesszük? Nem! Miért vásárolnánk meg a hazai terméket, ha ugyanazt megvehetjük fél áron, külfölditől?

Ráadásul nincs is annyi pénzünk, annyi jövedelmünk, hogy megengedhessük magunknak a drága hazai terméket!

Milyen érdekes! 50 évvel ezelőtt még a drágább, külföldi terméket vásároltuk meg! Részben azért, mert jobb volt (néha annyira „jobb”, hogy itthon helyette semmit sem lehetett kapni), részben pedig azért, hogy megmutassuk: nekünk erre is telik.

Ma pedig azért vesszük a külföldi terméket, mert olcsóbb. Gyakran azt is mondjuk: rosszabb, egészségtelenebb, és sokszor nem is tévedünk. De azt vesszük, mert arra telik.

És, mert nem látunk mögé!

Nem tudunk versenyezni, ez igaz!

A külföldi 700 forintért tudja előállítani a zöldborsó kilóját, mi csak 1400 forintért tudnánk.

Neki sem fogunk, minek? Úgy sem veszik meg. Miért? Mert nincs rá pénzük. És miért nincs rá pénzük? Mert nincs munkájuk, mert csak drágán tudnák megtermelni – még a saját számukra sem éri meg. És, mivel nem termelnek, mivel nincs pénzük, csak az olcsót tudják megvenni, tehát nem is érdemes termelni. A kör bezárult. Aki nem versenyképes, az kihalásra van ítélve. Nincs ezzel semmi baj – a természet így működik. Fajok tűnnek el az előbb leírt okok miatt – ha azokat az elemi létfenntartásra is értelmezzük. De az ember is így működik? A felnőtt ember talán igen.

De a gyerek nem, annak még esze van.

Pesti srácként, úgy 10-12 évesen nem azért csináltunk csapágyas rollert (a két kereke eldobott golyóscsapágyból volt), mert versenyképesek voltunk a Csepeli Kerékpárgyárral, hanem azért, hogy LEGYEN. És volt, és használtuk – gazdasági kifejezéssel élve „elfogyasztottuk”. nem gondolkodtunk azon, hogy két hét alatt készül el a rollerünk, Csepelen pedig óránként 10 darab készül.

De a felnőtt ember már meggondolja, mire fordítja az idejét.

Igaz ezért éhezik, nyomorog. De nem termel magának 900 forintos napi jövedelem-értékben krumplit termelni.

Pedig ezt kell tennünk: gondoskodnunk kell arról, hogy termeljünk, akkor is, ha drágán, ha sok ráfordítással – és gondoskodni kell arról is, hogy amit megtermeltünk, az elfogyjon.

Itt van a közösségnek szerepe!

Ennek a közösségnek fel kell mérnie, hogy mi az, amit saját berkein belül meg is tud termelni, és el is tud fogyasztani. Csak így van értelme! Majdnem azt mondtam, hogy „bármi áron”, de ez nem igaz! Vannak ésszerű határok. Például a napi nyolc óra ráfordítás, nem több. Akkor a képlet úgy néz ki, hogy a közösségnek mindazt, ami napi nyolc órában megtermelhető, és el tudja fogyasztani, meg kell termelnie, és el kell fogyasztania. Célszerűen ez a legfontosabb szükségletek kielégítésére kell, hogy irányuljon. Olyan nagyon nem is kell keresni ezeket a pontokat: ott van a gyermekélelmezés, iskolában, óvodában – ez kiterjeszthető, például az öregekről való gondoskodásra, étel házhozszállítás, közétkeztetés, ha mást nem is mondok, az önkormányzat „üzemi konyhája”. A lényeg: csak helyben megtermelt alapanyagot szabad felhasználni. Na, erre lehet alapozni egy közösségi termelőbázist!

Több példát itt nem is mondok, azt gondolom, az elv érthető.

Probléma persze van sok – például mennyit kapjon a termelő a termékéért. Piaci árat nyilván nem kaphat, hiszen az egész abból indult ki, hogy úgy nem működik (annyiért neki sem fog). A piaci ár felett pedig nem kaphat, mert akkor minek termelje meg, megveszi egy külső piacon, és nagy haszonnal eladja a közösségen belül.

Az egésznek a közösségen belül végzett munka formájában kell hasznosulnia, gyakorlatilag a külső érték-közvetítő (pénz) megkerülésével. És a közösségen belül végzett munkának a közösségtől kapott szolgáltatásokkal kell arányban állnia. Magyarul, ha csak erre vagyok tekintettel, akkor azt kell látni, hogy aki a közösségért 20 napot dolgozik, az meg tud élni nélkülözés nélkül. Annak minden közösségen belüli vonzatával – tehát tudja a gyerekeit iskolába, óvodába járatni, van módja szórakozásra, pihenésre, a közösségen belüli szolgáltatások igénybevételével.

De a közösségtől kapott szolgáltatások a teljes szükségletet nem elégíthetik ki, hiszen ez a XXI. század, nem a középkor. Igény van pl. a telefonra, Tv-re, internetre, mindegy, milyen példát említek, a lényeg, hogy közösségen kívüli javakra. Ez pedig az egyéneket piaci szereplőként kapcsolja be a fogyasztásba. Ott már számít, hogy mennyi ráfordítással milyen értéket képes megszerezni. Ha az első fele jól működik, akkor a következőképpen nézünk ki: a közösségnek el kell érnie, hogy nagyjából a havi munkaidő-alap feléből biztosítania kell mindenki számára az elfogadható, az emberi méltósággal összeegyeztethető életminimumot.

A maradék munkaidő alappal, és az egyénenként vállalható többlettel ki-ki saját maga, képességei szerint rendelkezik. Aki tud kereseti lehetőséget találni, az él vele, aki nem, annak be kell érnie a közösségen belül elérhető javakkal és szolgáltatásokkal.
Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a közösség minden tagja köteles havi 10 munkanapot a közösség belső gazdaságában ledolgozni.
Ezt úgy kell érteni, hogy van egy közösség – célszerűen egy település, ahol mondjuk 1000 munkaképes ember él. a település választott vezető testülete köteles arról gondoskodni, hogy a rendelkezésre álló évi 2 millió munkaóra felét a település lakói a közösségen belül végzett munka formájában teljesítsék. Erre azért van szükség, hogy az emberhez méltó életkörülmények mindenki számára biztosíthatók legyenek. Ami egyébként a község, a település elöljáróinak, választott testületének kötelezettsége és felelőssége.

De mi van akkor, ha egy községben a lakosok 80 százaléka jól keres a piaci szektorban?

Nyilván a maradék 20 százalék munka kapacitását kell hasznosítani. De tegyük fel, hogy ez nem elég. A példa nem életszerű, hiszen ahol ilyen magas a piaci foglalkoztatottság aránya, ott nyilván kevés a rászoruló is. De azzal is számolni lehet, ha a közösség tagja ugyan piaci keretek között dolgozik, de a piaci munkabér alacsonyabb, mint amennyi az emberhez méltó életmódhoz szükséges. Ilyenkor az egyénnek döntenie kell, a közösségi foglalkoztatást választja, vagy a piaci alapú munkahelyet. De a közösség irányítóin ez nem segít: a kieső munkaidő alap hiányzik. Ezért lehetőséget kell teremteni ennek a közösségi munka értékének a pénzbeli megváltásához. Ki kell számolni a közösségi munkaszükséglet egységnyi értékét és ennek megfelelően kialakítani a munka-megváltást. Tudom, ez helyi adó. Tudom, ez nem szimpatikus. És tudom, ennek volna egy feltétele, amely most nem teljesül: az állam nem vonhatja el központilag azt a forrást, amelyből az egyén ezt a kötelezettségét teljesíthetné. Én itt csak egy elvet írok le. A településeknek gazdasági autonómiát kellene kapniuk, az államnak fokozatosan ki kellene vonulnia a szociális viszonyok központi szabályozásából, és át kellene vennie e tekintetben a megrendelő, a felügyelő, az ellenőr szerepét. Ezzel párhuzamosan természetesen le kellene mondania azokról a forrásokról, amelyeket eddig ezeknek a rendszereknek a működtetésére szedett be.
Szóval, amit leírtam egy új, és nem egyszerű rendszer. És nincs is kitalálva – ez azokra vár, akik majd be fogják vezetni. De óvva intenék mindenkit attól, hogy hozzáértés nélkül ötleteljen, különösen, hogy fújja a tüzet, virítson a nagy eszével. Tudom, hogy hiába – minél kevesebb esze van valakinek, annál biztosabb a maga igazában, annál inkább hiszi, hogy egyedül ő tudja megoldani a problémát.
Na, legfőképpen ezért nem tud ez a rendszer megvalósulni, még nagyon sokáig.

Pedig az elvét, szinte működőképes állapotban rég megírtam a „Társadalmi stratégia” című tanulmányomban.

 

Kedves Kálmán!

Köszönöm neked, hogy alkalmat adtál ezeknek a gondolatoknak a kifejtésére. Úgy gondolom, a lényeget illetően nincs jelentős különbség a nézeteink között. De nekem, mint gazdasági mérnöknek mindig a működő megoldáson jár az eszem. Az, hogy te másképp gondolkodsz, nem jelenti azt, hogy, ahogy írtad: „egyszerű elme” vagy. A megoldás tapasztalataim szerin háromnegyed részében tiszta gondolkodást követel, és csak egynegyed részében igényel korábban megszerzett (leginkább iskolai) tudást. Sok közgazdásznak nem adatott meg a világos gondolkodás képessége, és ezt a megszerzett tudása valójában nem helyettesítheti. A végzettség a képességet nem pótolhatja, az pedig (a képesség) úgy látom, neked nem hiányzik.