levelek a facebookról 07

Kedves Bulcsú Bánk!

Mindenekelőtt tisztázzuk a termelés (társadalmi) értékének összetevőit. Ahogy azt már sokszor leírtam a termék – így a társadalmi össztermék – értéke is három komponensre bontható szét: az első a termeléshez szükséges dologi feltételek fedezete, a második a termeléshez szükséges élőmunka újratermelődéséhez szükséges fedezet, a harmadik az értéktöbblet. Ebből világosan látható, hogy az első kettő bármelyikének csökkentése azzal járna, hogy a termelés nem volna folytatható a korábbi mennyiségben, vagyis az is csökkenne. Ebből világos, hogy MINDEN elvonás (adó) forrása az értéktöbblet. Vagyis, a kapitalizmus klasszikus, Marx szerinti felfogása alapján az következik, hogy minden adó a tőkejavak birtokosainak jövedelmét terheli. Ugye, ez nem így van? De, ha nem így van, akkor világosan kell látni, hogy ma már az értéktöbblet nem tisztán, sőt, nem is elsősorban a tőkések jövedelme. Te konkrétan az ÁFA elvére kérdeztél rá: az ÁFA – általános forgalmi adó – tekintsük az egyszerűség kedvéért egységesen 25 százaléknak. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy bármilyen termék termelői érékéből – amely termelői érték a dologi feltételek fedezetéből (c), az élőmunka újratermelésének fedezetéből (v), valamint az értéktöbbletből áll össze, 25 százalék az államot illeti. Pontosabban a piaci érték (csereérték) 25 százalékáról van szó, de az egyszerűség kedvéért eltekintünk a termelési érték és a csereérték közötti különbségtől. Az pedig, hogy ezt a végfelhasználó (a fogyasztó) fizeti meg, tulajdonképpen logikus. Ha ugyanis az ÁFA visszaigénylés nem létezne, akkor a helyzet egy lánc-termelés során a következőképpen nézne ki: Mondjuk, a földműves megtermeli a gabonát 400 Ft termelési értéken. Ha ezen az áron értékesíti, nála 300 Ft marad, 100 Ft megy az államkasszába. Vagyis, ha az ÁFA visszaigényelhető volna, akkor a gabonáját adhatná 300 FT-ért. A molnár megveszi a gabonát 400 Ft-ért, hozzáteszi a maga tőkéjét, munkáját, értéktöbbletét, és így ÁFA visszatérítés nélkül a termékét 800 Ft-ért fogja érékesíteni. Ebből az államé 200 Ft, 600 Ft marad nála, tehát ÁFA visszatérítés esetén 600 Ft-ért adhatná a lisztet. A pék 800 Ft-ért veszi meg a lisztet, hozzáteszi a maga tőkéjét, munkáját, értéktöbbletét, a zsömle 1200 Ft-ba fog kerülni, amiből az államé 300 Ft, a péknél marad 900. (Amit persze nem költhet magára, hiszen ebből kell neki megtermelnie a következő adag zsömlét. A vevő pedig 1200 Ft-ot ad a zsömlékért. (Mindegy most, hogy ez hány darab.) Amit látnod kell, hogy a földműves a saját munkájának értéke után fizette az ÁFÁ-t, de a molnár a kész gabonához már csak 400 Ft értékben járult hozzá, mégis 200 Ft – vagyis 50 % – ÁFÁ-t fizetett, nem is beszélve a pékről, aki szintén 400 Ft értékkel járult hozzá a termékhez, mégis 300 Ft, vagyis 75 százalék ÁFÁ-t kell befizetnie. Azt, hogy a termék előállítása valójában mennyibe kerülne, így szinte ki sem tudjuk számítani… A földművesnél még követhető – nála 300 Ft marad, ebből kell megvennie a vetőmagot, az üzemanyagot a traktorba, és ebből kell megélnie. Tehát az ő terméke valójában számára ennyit ér. De a molnár, aki ezt a terméket 400 Ft-ért megveszi, 400 Ft-al növeli a termék árát, ebből 200 az államé, vagyis neki 200 Ft-ból kell megvennie azt, ami a liszthez még a gabonán kívül szükséges, és még meg is kell élnie belőle. A lisztet tehát valójában 600 Ft-ért állítja elő. A pék pedig az előzőek alapján 800-ért veszi meg a lisztet, 1200-ra emeli a termék árát, 300 Ft Áfát fizet, vagyis 100 forintot fordíthat a termék előállítására, és a saját megélhetésére, így a zsömle neki 900 Ft-ba kerül. Ezzel szemben a vevő 1200 Ft-ot kénytelen érte fizetni, miközben ebből az 1200 Ft-ból 100+200+300=600 Ft az államé, valójában tehát a zsömle a felét éri. Az így számolt ÁFA a zsemlére vonatkoztatva száz százalék és minden termékre más volna, aszerint, hogy az előállítás során hány kézen megy keresztül. Igazságos lenne ez? Ha azonban az ÁFA visszaigényelhető – most úgy is tekinthetjük, hogy be sem kell fizetnie a termelőnek – akkor a helyzet a következő: a földműves a termékét 400-ért eladja, ebből 100-at befizet az államkaszába, amit a pék, aki négyszázat fizetett a gabonáért, az államtól visszaigényel, tehát neki a gabona csak 300 Ft-ba kerül. Erre, ha rátesszük azt a 200 Ft-ot, amiről az előbb megállapítottuk, hogy ennyi a molnár valódi ráfordítása (a megélhetésével együtt, és a gabona árán felül), akkor a liszt ára 500 Ft, amiért a pék 500 Ft + ÁFA, azaz 625 Ft-ot fizet, de 125 Ft-ot az államtól visszakap, tehát neki a liszt 500 Ft-ba kerül. Azt állapítottuk meg, hogy ő 100 Ft-ot tesz hozzá, így a zsemle termelési ára 600 Ft lesz, amiért a vevő 600 Ft + ÁFA, azaz 750 Ft-ot fizet. De ő ezt már az államtól nem tudja visszakérni, tehát az állam részesedése a termelésből 150 Ft, azaz 25 százalék. Így már kétségtelenül igazságosabb volna, különösen akkor, ha ezt a pénzt az állam olyan dolgokra költené, amire mindenkinek szüksége van, de senki sem akar érte pénzt adni. Például utakra, hidakra, középületekre. De olyan utakra, hidakra, középületekre, amire valóban szükség van, és nem olyanokra, amelyek azért épülnek, hogy a kormány vezető tisztségviselői haszonhoz juttathassák kedves rokonaikat, ismerőseiket! És még valami nagyon fontosat észre kell venni! Azt, hogy az ÁFÁ-t mindenféle jövedelemből beszedik, hiszen minden termékért 25 százalékkal többet kell fizetni, mint amennyiért (haszonnal együtt) előállítható. És, mivel jövedelem csak kétféle van: vagy a munka után járó bér, vagyis munkajövedelem, vagy pedig a termelő erőforrások rendelkezésre bocsátásáért járó tőkejövedelem, ezért az ÁFA a bérből élőket ugyanúgy terheli, mint a tőkejövedelemből élőket, vagyis a tőkéseket. Ha pedig a bérnek van elvonható része, akkor a munkajövedelemnek többnek kell lennie, mint a munkaerő újratermelődéséhez szükséges ráfordítás, vagyis a dolgozók szükségszerűen az értéktöbbletből (a haszonból) is részesednek. Az ÁFA tehát egyáltalán nem jövedelemáramlás a szegényektől a gazdagok felé, ahogy írtad, épp ellenkezőleg, ha egyáltalán beszélhetünk erről, a gazdagoktól a szegények felé áramlik a megtermelt értéktöbblet, hiszen azt az állam közszolgáltatásokra, közösségi fogyasztásban felhasználásra kerülő javakra költi. (Ez még akkor is igaz, ha a teljes állami bevétel nagyobbik részét értelmetlenül használják fel, a kisebbik része akkor is a társadalom egészének hasznára szolgál.) A következő gondolatodhoz is hozzá kell fűznöm valamit: az már nem igaz, hogy a pénzfelhalmozás nincs adóztatva. Közvetve régen sem volt igaz, de – igaz, nem rég óta – a pénzfelhalmozást közvetlen adó, a kamatadó is terheli. A jövedelem ugyanis, akár munka- akár tőkejövedelemről van szó, önálló életet él. Az első és legtermészetesebb lehetőség, hogy aki megszerzi, az el is költi számára fontos szükségletek kielégítésére, így ez a része közvetlenül visszakerül a vállalkozóhoz, aki anyagot, eszközt vásárol belőle, és újra termeli azt, amit a fogyasztók elfogyasztottak. A második lehetőség, hogy a jövedelem nagyobb, mint amennyit a fogyasztó szükségleteinek kielégítésére felhasznál, így megtakarítás keletkezik. Ennek elsődleges formája a bankbetét, vagy az értékpapírok vásárlása, amikor ezt a pénzt a bank hitel formájában visszajuttatja a gazdaságba, ahol újfent anyagot , eszközt vásárolnak belőle az elfogyasztott javak pótlására. De itt már olyan pénzekről is szó van, amelyek azért maradtak meg, mert tulajdonosuk nem fogyasztotta el azokat a javakat, amelyek ennek a pénznek az értékét hordozzák. Ezek rendszerint termelő javak, és ezáltal válik lehetségessé, hogy a következő évben több terméket állítsunk elő, mint az előző évben, vagyis ez a növekedés forrása. Nagyjából hasonló a helyzet az értékpapírokkal is, csak annyi a különbség, hogy itt a pénz nem közvetve, hitel formájában, hanem közvetlenül áramlik vissza a gazdaságba. A harmadik lehetőség ebből a megtakarításból származik, de oly módon, hogy a megtakarítás tulajdonosa kivonja a gazdaságból a megtakarításait. Vagyis – gyakorlatilag – berakja a párnahuzatba. Ez a pénz az elfogyasztott javak pótlásához hiányozni fog, a gazdaság ennyivel kevesebb terméket lesz képes előállítani az elfogyasztott javak pótlására. A negyedik lehetőség, amikor a jövedelem tulajdonosa a pénzét (és ez nem feltétlenül csak a megtakarítás) az adott ország gazdaságából vonja ki, vagyis külföldre viszi. Ez történhet úgy, hogy külföldön, külföldi árut vásárol – ilyenkor viszont ennek a jövedelemnek a termékfedezete az országban marad, tehát tulajdonképpen az országon belül az árubőség nő, vagyis az így „elveszett” pénz mégsem veszett el teljesen. Az országban maradt termékek árszínvonalát csökkenti. Ez kezdetben jó hír a fogyasztónak, rossz hír a termelőknek, de később ez megbosszulja magát, mert csökkenti az elfogyasztott javak pótlásához szükséges termelés pénzügyi forrásait. Hasonló a helyzet, amikor a megtakarító a pénzét külföldi – offshore – bankszámlán helyezi el. Ilyenkor ez egyenesen a külföldi gazdaságba áramlik. Végül külföldre kerül a jövedelem, illetve a megtakarítás akkor is, amikor azt magyar vállalkozók külföldön fektetik be. Annak viszont a haszna visszaáramlik Magyarországra, és nem csökkenti, hanem növeli a magyar gazdaság teljesítőképességét. Nagyjából minden lehetséges esetet megemlítettem. A > "demokrácia" valójában "csak" burzsoádemokrácia <, szerintem is, ahogy írtad. Ez a neoliberális gazdaság, és a neoliberális társadalom (igyekeznek ezt a kettőt összemosva értelmezhetetlenné tenni) ideológiája. A társadalmi elit azzal próbálja a többség szemét kiszúrni, hogy ebben a társadalomban mindenki egyforma jogokkal bír, tehát társadalmi egyenlőség van, legfeljebb egyesek nem tudnak élni ezzel az egyenlőséggel. Ugyanakkor, miközben az egyenlő jogokat hirdetik, kényesen ügyelnek arra, hogy egyenlő lehetőségek még véletlenül se alakulhassanak ki. Ezt pedig a termelő erőforrások korlátlan kisajátítása útján érik el. A neoliberális demokráciában ugyanis nem az a fontos, hogy a társadalom egy szűk csoportja minél több termelő erőforrást megszerezzen, hanem az, hogy a társdalom többségének minél kevesebb maradjon. Aki ugyanis nem rendelkezik a létének fenntartásához szükséges minimális erőforrással sem, az zsarolható, elnyomható, kizsákmányolható. A megszerzett erőforrások mennyiségének csak a hatalom birtokosai közötti erősorrend kialakulásában, és demonstrálásában van jelentősége. Ezt nagyon világosan szemlélteti a magyar politikai elit belső harca, ahol a magát „jobb-”, és „bal-” oldalnak nevező politikai erők egymást túllicitálva küzdöttek a termelő erőforrások megszerzéséért, ezen keresztül a hatalom kisajátításáért, természetesen a másik oldal rovására, és természetesen a „liberalizmus”, a „demokrácia” zászlaja alatt. Amit a nép be is nyalt 25 éven keresztül. Most általános ébredés van, de ezt sem tudjuk normálisan csinálni. A mai hatalom – Orbán és pártja – nyíltan vállalja, hogy szembe megy a liberális, és a demokratikus eszmékkel, tekintet nélkül annak tartalmára, társadalmi megítélésre. Ez visszatérés a hűbéri feudális társadalmi berendezkedéshez, 200 éves visszalépés a történelemben. A tömeg ugyanakkor azon vitatkozik, hogyan kellene megvalósítani azt a neoliberális demokratikus társadalmat, amellyel Orbán szembefordult, illetve melyik neoliberális demokráciát hirdető erővel kellene leváltani az antiliberális, antidemokratikus diktatúrát. Senki se veszi észre, illetve, ha hallja, olvassa – nem fogja fel, nem hiszi el, hogy egyik ma ismert társadalmi szerkezet sem alkalmas már arra, hogy biztosítsa a gazdaság fejlődéséhez szükséges feltételeket. Hogy a jelenlegi problémáink nem oldhatók meg abban a rendszerben, amelyben keletkeztek, amelyeknek keletkezésüket köszönhették. Mint, ahogy egykor a feudalizmus problémáit sem lehetett már a hűbéri rendszer keretei között kezelni. Arról, hogy „a tőkeköltségre éves szinten egyre többet dolgozunk” nem Helmut Kreutz beszélt először – Marx ennek törvényszerűségeit már a XIX. század közepén megfogalmazta. És, nem, hogy ez a szerkezet fenntarthatatlan lenne, épp ellenkezőleg, ez a fejlődés természetes útja. De ennek viszonylag egyszerű a magyarázata: a technikai, technológiai fejlesztések célja nyilvánvalóan az, hogy az eszközein segítségével egyre könnyebben, egyre kevesebb munkával tudjuk előállítani mindazt, amire szükségünk van. Ha tehát egy technikai, technológiai fejlesztés eredményes, az azt jelenti, hogy munkát, élőmunkát, munkaerőt, bért, vagyis munkajövedelmet takarítunk meg általa. Az így felszabaduló munkaerő pedig új célokat keres magának, másfajta szükségleteket generál, és elégít ki. Ma már tizedannyi szövőnő sem dolgozik, mint 50 évvel ezelőtt, a foglalkoztatás (a fejlett országokban) mégsem csökkent. Olyan mértékben legalábbis nem, mint arra a gépek termelékenységének növekedéséből következtetni lehetne. Miért nem? Azért, mert csökkent ugyan a szövőnők száma, nőtt viszont a műkörmösöké, az aerobik-oktatóké. Ma a foglalkoztatottak fele olyan munkát végez, amely 50 évvel ezelőtt nem is létezett. Ha ezek nem léptek volna be, minden második embernek ma nem lenne munkája – de akkor jövedelme sem lenne! Nem tudnánk megvásárolni azt a termékmennyiséget, amelyet kitűnő gépeink elő tudnak állítani. Ezt a folyamatot értelmezik teljesen tévesen az FNA hirdetői. Alapvető gazdasági ismeretek nélkül ugyanis azt képzelik, hogy a mai jövedelem tömeggel számolhatnának akkor is, ha a munkaerőnek csak a fele lenne foglalkoztatva. Ezzel szemben a valóság az, hogy csak annyi jövedelem termelődik, amennyi szükséges a gazdasági folyamatok működéséhez, vagyis az újratermeléshez. A dolog azonnal világossá válna az FNA hívők számára is, ha kikapcsolnák a folyamatból a pénz (mint jövedelem) közvetítő szerepét. Ebből származik ugyanis az a tévhit, hogy a jövedelem a termeléstől a gazdaságtól elvonatkoztatható önálló valami.

Tessék elképzelni, hogy halat fogunk napi nyolc órában, és ebből tartjuk fenn magunkat. Mondjuk öten. Tételezzük fel, hogy egyikünknek sikerül kisajátítania a tavat, innentől kezdve az öt fő számára szükséges halmennyiséget négyen fogják megtermelni, ehhez 10 órára nő a szükséges munkaidő.. Mondjuk, mindenki két kiló halat eszik meg naponta, tehát négy embernek 10 óra alatt 10 kiló halat kell fognia. (Az ötödik már nem dolgozik, ő azáltal tudja szükségleteit kielégíteni, hogy „tőkéjét”, a tavat bocsátja a termelés rendelkezésére.) Tegyük fel, hogy az egyik kitalál egy hálót, amellyel két ember négy óra alatt képes 8 kiló halat fogni. (Itt a technikai, technológiai fejlődés!) Ettől kezdve ő sem a munkaerejével, hanem a hálójával járul hozzá a termeléshez, és cserébe ő is megkapja a számára szükséges két kiló halat. Igen ám, de a termelésben egy ember munkája feleslegessé vált, ráadásul úgy, hogy a termelésben résztvevők számára nem is fontos, hogy annak a szükségletei ki legyenek elégítve. Vegyük észre, hogy eddig mindenki azért vett részt a termelésben, mert így tudta saját szükségleteit kielégíteni. És a legkevésbé sem törődött a másikéval. Az első lépésben mindenki azt a mennyiséget fogta meg, amelyet elfogyasztott. A második lépésben a négy ember azért termelte meg az ötödik számára szükséges mennyiséget, mert erre rá volt kényszerítve azáltal, hogy a nélkül nem használhatták volna a tavat. A harmadik lépésben a tó tulajdonosának csak a hálóra, és két főre van szüksége, és még meg is takarít két kiló halat, amely – igaz, hogy a tóban – de az övé marad. Viszont, ehhez szüksége van a háló tulajdonosára, mint ahogy annak is szüksége van a tó tulajdonosára, és két fő munkaerőre. Természetesen ugyanarra a két főre, mint amelyekre a tó tulajdonosának. De a két fő, ha a harmadik nem volna, kérhetne nagyobb részt a zsákmányból, vagy ajánlhatna olyan alkut, hogy növeljék a kitermelést, és mindenki részesedését. Természetesen a tó tulajdonosa rovására, hiszen a tóval együtt a bennük lévő halak is a tulajdonába kerültek, vagyis az ő tulajdonából szeretnének nagyobb részt a halászok. És ebben a háló tulajdonosa sem ellenérdekelt. Ezért azután a tó gazdájának szüksége van a harmadik halászra, éspedig épp arra van szüksége, hogy a harmadik halász szegény maradjon. Mert akkor a másik kettő követelődzését könnyen leszerelheti: Ha nem teszik, lehet cserélni a harmadik halásszal. A háló tulajdonosa, pedig végső soron természetes szövetségesévé válik a tó gazdájának. Látható tehát, hogy a kapitalista árutermelő gazdaságnak a szegénység nem következménye, hanem eszköze. Ezért az ebben a rendszerben nem is felszámolható, hiszen épp ez biztosítja a rendszer egyensúlyát, stabilitását. Csakhogy épp ez teremti meg a termelés társadalmi korlátját is, a fizetőképes kereslet maximumát. És ha nem csak a társadalom átlagának egyre növekvő vágyaival számolunk, hanem a termelő erőforrások birtokosainak egyre növekvő profit-igényével is, akkor világosan látni kell, hogy az egy bizonyos ponton túl egy adott társadalom szerkezeti feltételei között már nem növelhető.

A technika, a technológia fejleszthető, sőt, exponenciálisan növekszik, de a fizetőképes kereslet – amelynek a társadalom szerkezete állít korlátot – növekedése degresszív, szemben a termelési lehetőségek progresszív növekedésével. És ezen semmiféle FNA nem képes segíteni. Hiszen az FNA azt a követelést fogalmazza meg, hogy a két halász, a háló és a tó tulajdonosa nagyobb mértékben vegyen részt a termelésben, mint ahogy azt szükségletei megkövetelik. Az ötödik szereplő ennek következtében, ráfordítás nélkül elégíthetné ki szükségleteit. Ez pedig még a feudalizmusnál is igazságtalanabb társadalom lenne, hiszen ott legalább a termelő erőforrások használatának átengedése révén az uraság is részt vett a gazdasági folyamatokban. És teljesen működésképtelen társadalom lenne, mert a gazdaság tevékeny szereplőinek kizsákmányolását sokkal nyíltabban valósítják meg az FNA kedvezményezettjei, mint a gazdasági erőforrások birtokosai. Ők gyakorlatilag közvetlenül, mások munkaerejét zsákmányolják ki, ellenszolgáltatás nélkül, míg a termelő javak tulajdonosai legalább jelképesen együttműködnek a munkaerő birtokosaival. És, természetesen meg sem valósulhat, hiszen azoknak, akik az FNA kedvezményezettjei lehetnének, éppen semmilyen eszközük nincs arra, hogy másokat kényszerítsenek a számukra szükséges javak előállítására. Ha pedig egyszer a többségük erre alkalmassá tenné őket, akkor egyenest az ókorba zuhanna vissza az emberiség: a többség egy kisebbséget kényszerítene erőszakkal arra, hogy eltartsa őket. Ez a rabszolgaság egy soha nem látott, mindennél durvább formája lenne. Ezért aztán nem csak azt kell világosan látni, hogy nem jövedelem-elosztásban kell gondolkodni, hanem azt is, hogy nem a kész javak elosztásában! Hanem a termelő erőforrásokhoz való hozzáférést kell mindenki számára alanyi jogon biztosítani. A termelő erőforrások fogalma a mai, végsőkig összetett társadalomban bonyolult fogalommá változott. Rendszerint azonban a pontosság igénye nélkül, tág környezetben, a munkahely fogalmával azonosítjuk. Csakhogy a munkahelyet viszont a tőkés árutermelés színterével, a kizsákmányolás intézményével kapcsoljuk össze. Ezeken a nézeteken változtatni szükséges. A munkahely a modern társadalomban az a portfolió, amely lehetővé teszi, hogy az egyén, a munkavállaló a gazdasági folyamatokban a legjobb képességeivel, és csakis a legjobb képességeivel vegyen részt. Az tehát, aki kitűnő vadász, nem kényszerül arra, hogy idejének jelentős részét gyűjtögetésre, bogyószedésre fordítsa, amelyben teljesítménye a felét sem éri el annak, akit adottságai erre predesztináltak, és negyedét sem annak, ami hasznot vadászatával érhetne el. A társadalom számára egyformán hasznos a fémforgácsoló, és az ő teljesítményét, vagyis az őt a munkájáért megillető járadékát kiszámító könyvelő. De ha a szerepeket felcseréljük, mindketten rosszabbul járnak, és rosszabbul jár az egész társadalom. Ha viszont a munkahelyet nem tekintjük a kapitalista árutermelés színterének, a kizsákmányolás intézményének, hanem munkahelyeket alakítunk ki otthonokban, közösségekben, és ezeknek a munkahelyeknek az a célja, hogy bárki alanyi jogán használva a lehetőségeket gondoskodni legyen képes önmagáról, és családjáról, akkor helyes úton járunk. Mert ezek a munkahelyek nem csak a nélkülözők számára teremthetik meg az önfenntartás lehetőségét, hanem megteremtik a munkajövedelmek és a tőkejövedelmek helyes egyensúlyát is. Mert a munkavállaló csak akkor fog elmenni más tulajdonában lévő termelő intézménybe, ha a tulajdonos számára kedvezőbb feltételeket ajánl, mint amit az öngondoskodó munkahelyek biztosíthatnak. Ez a megoldás arra, hogy a társadalom többsége megteremthesse azt a fedezetet, amelyből a kisebbség profitja származik. Ez a feltétele annak, hogy a tőkejavak birtokosai növelhessék nyereségüket, vagyonukat. És, ha ez a gyarapodás nem mások kárára történik, akkor ugyan kinek lehet ellene kifogása?