levelek a facebookról 03

Kedves …

Úgy látom, hosszabb levelező kapcsolat előtt állunk, ami nincs ellenemre, de arra kérem, jövőbeni használatra jelöljön meg egy rövidebb, természetesebb megszólítást, mint amit most használok…

Önnek sok kérdése van – ezek nem megválaszolhatatlanok, de az összes kérdése lényegében a gazdaság működésének elmélete és gyakorlata közötti különbséget feszegeti. Ezekre nincs közgazdasági válasz, csak a klasszikus, népi: lopni sem szabad.

Kicsit olyan ez, mint minden társas játék (mert az is), vannak szabályai, és vannak, akik ezt nem tartják be. Én a szabályokkal foglalkozom, a szabályok be nem tartása nem a közgazdaságtan, hanem az igazságügy feladata.

Ám, a gazdaság csak részben hasonlít a társasjátékhoz, részben el is tér tőle. Legfőképpen abban, hogy amíg a társasjáték szabályait nagyrészt szabad akaratunkból, korlátozás nélkül hozhatjuk, és változtathatjuk, addig ez a gazdaság működésére nem igaz. Annak szabályai 80 százalékban függetlenek az embertől, egyes csoportoktól, még országoktól, kormányoktól és hatalmaktól is. A maradék húsz százalékban van döntési lehetőségünk, de csakis a természet adta objektív kereteken belül. A gazdasági kutató feladata tehát legfőképpen: megismerni ezeket a tőlünk független szabályokat, megismerni a gazdaság fejlődésének objektív folyamatait, és hozzájuk igazítani az általunk hozható szabályokat. Ez semmiben sem különbözik a természet legfőbb követelményétől. Az alkalmazkodás itt is a fennmaradás első törvénye, és a gazdaság fejlődése ugyanolyan evolúciós folyamat, mint a fajok fejlődése. (Van is a gazdaságtudománynak egy olyan ága, melynek képviselői magukat „evolucionistáknak” nevezik – én is közéjük tartozom.)

És még egy gondolat, mielőtt a konkrét kérdésekre rátérnék: a gazdaság elmélete statisztikai tudomány. Egyes személyek, kisebb csoportok akár szélsőségesen is eltérhetnek az elméletileg meghatározott folyamatoktól. Persze ezek az eltérések nem maradnak következmények nélkül. De ezek az eltérések nem befolyásolják egy-egy nagyobb rendszer, egy város, egy ország, egy kontinens gazdaságának pillanatnyi állapotát, fejlődését. A tapasztalható különbségek valójában két okra vezethetők vissza: a természeti adottságokra, és a gazdaság fejlettségére. (Még közelebbről az adott területre jellemző termelési lehetőségekről, és a racionális szükségletekről, vagy a fizetőképes keresletről van szó. )

Mint ahogy Magyarországon az évi középhőmérséklet 10-11 fok között van, mégsem nevezhetjük magunkat a tavasz országának. Ebbe ugyanis beletartozik a januári mínusz 25 és az augusztusi plusz 40 fok is.

A gazdaság szabályai tehát az átlagpolgárok viselkedését modellezik. Nem azt írtam, hogy az átlagpolgárokra vonatkoznak, mert mindenkire vonatkoznak, de csak úgy, ahogy a társasjáték szabályai: egyesek áthágják, figyelmen kívül hagyják őket. És a gazdaság szabályaihoz a vagyoni, és jövedelem különbségek hozzá tartoznak. (Konkrétan – egy kicsit elébe vágva a sorban megválaszolandó kérdéseknek – amit Ön kommunisztikus közösségi termelésnek, és elosztásnak nevez, az a fajta egyenlősdi a gazdaság működését és fejlődését olyan mértékben akadályozza, amely hosszú távon teljesen működésképtelenné teszi. Ahogy ezt több helyen megfogalmaztam: ha a gazdasági szereplő tevékenységének jogosan elvárható hasznához nem juthat hozzá, vagyis hasznát nem tudja maximalizálni, akkor a ráfordításit fogja optimalizálni, vagyis leszállítani arra a szintre, ahol arányban áll az általa elérhető haszonnal. Ez volt a szocialista gazdasági modell életképtelenségének legfőbb elvi oka. Aki hajlandó logikusan végig gondolni, annak rá kell jönnie: a szocializmus – abban a formában, amit a kommunizmus felé vezető út egyik állomásának tartottak – már elméletileg is rossz, működésképtelen modell volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak figyelemre méltó elemei.

Az emberek leginkább az elosztási mechanizmus miatt tekintik ma is modell értékűnek, mivel elfogadható szociális minimumot biztosított a társadalom többsége számára. És ez a szociális minimum a gazdaság mai fejlettségi szintjén jogos igény, jogos követelmény. Amit a mai kapitalista társadalmi rendszer nem tud – és nem is tudhat biztosítani. Ennek, jobban belegondolva nagyon racionális oka van. A kapitalista árutermelő rendszerben a jövedelem elosztása három körben történik. Az egyik a termeléshez munkaerejével hozzájáruló gazdasági szereplők erőforrásainak pótlása – ez a munkajövedelem egy része. (Hogy miért csak egy része, arra alább térek ki.) A másik a termeléshez agyagi javakkal (tőkével) hozzájáruló gazdasági szereplők részvételének ellenértéke (a közgondolkodás ezt ismeri a legkevésbé, ezt tartja a legellentmondásosabbnak, ezt támadják leginkább végig nem gondolt etikai, morális szempontok alapján), ez a tőkejövedelem. A harmadik a társadalom regulációs szerepét betöltő gazdasági, politikai hatalom, amelyet a kormány képvisel. Ez utóbbi részesedését kicsit közelebbről is meg kell vizsgálni. Ha visszatérünk a klasszikus értékelmélethez, akkor egy jószág, egy szükséglet kielégítésére alkalmas tárgy vagy szolgáltatás, egy termék értékét többféleképpen is megfogalmazhatjuk. És eltérő értékeket kaphatunk. Más lesz a termék költségértéke – ami a ráfordítások értékével egyezik meg – megint más lesz ugyanannak a termelési értéke – amiért megéri termelni (ez alatt ugyanis senki nem fogja előállítani). Megint más lesz ugyanannak a terméknek a piaci értéke, vagyis az az átlagár, amiért ezeknek a termékeknek mondjuk, a 75-80 százaléka elkel. Ettől szintén különbözik a termék társadalmi értéke, amely a teljes terméktömeg összes értékének egy darabra jutó hányada egy adott rendszerben, például egy országban. És megint más ugyannak a terméknek a használati értéke, ami egyénenként, valamint alkalomtól függően nagyon különböző is lehet.

De induljunk ki a termelési értékből, mert az a feltétele annak, hogy az a termék egyáltalán megszülessen. Ennek az értéknek három összetevője van: az első a dologi ráfordítás, vagyis mindazon természeti erőforrás és korábban termelő felhasználás céljából előállított jószág (anyag, energia, gép, szerszám), amely a termék elkészítéséhez nélkülözhetetlen. Ezek együttes, közös neve az állandó tőke, jele pedig a „c” (capital). (Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a tőke a köztudatban szitokszó, valami aljas, erkölcstelen dolognak a megtestesítője, aminek célja mások kizsákmányolása, megnyomorítása, szegénységben tartása. Semmi sem mutatja jobban, hogy a gazdaságtudomány tekintetében mekkora tudatlanság uralkodik az átlagemberek körében. Ez a forrása a gazdasággal kapcsolatos babonás téveszméknek, amelyek viszont zsigeri, reflexszerű meggyőződéssé váltak. Innen a nagyon sok „okos” ember a neten, aki ind azt gondolja, hogy csak ő tudja a tutit. És innen a nagyon sok politikus, akinek fogalma sincs arról, hogy egyáltalán milyen ismeretekkel kellene rendelkeznie ahhoz, hogy egy adott esetben jól dönthessen. Ezért azután csalhatatlanságának biztos tudatában, de minden szükséges tudás teljes hiányában rendre rosszul dönt. És, amikor ezek a döntések összeadósnak, abból lesz a hibás gazdaságpolitika. Aminek következménye a hibás társadalompolitika, egy ország hibás működése, szegénysége, nyomora. Vagy épp egy teljes gazdasági rendszer – jelen esetben a liberális piacgazdaság – működési anomáliája, anomáliái, a gazdaság átfogó válsága, egy gazdasági rendszer bukása. (Most az én kutatásaim szerint épp egy ilyennek állunk a kapujában.))

Térjünk vissza a termelési értékhez.

A következő összetevő az élőmunka ráfordítás értéke, amely a termelésben szereplő munkaerő újratermeléséhez szükséges. Ennek mértékénél két dolgot kell figyelembe venni. Az egyik az absztrakt munkaerő újratermelődésének feltétele, tehát a munkára fordított összes energia pótlása két munkaciklus közötti időszakban – vagyis a dolgozó legelemibb biológiai szükségleteinek fedezete. A másik a munkaerő pótlása a gazdasági szereplő életciklusának figyelembevételével. (Születésétől a haláláig.) Mivel azonban a szaporodáshoz két emberre van szükség, az élőmunka ráfordítás értékének meghatározásakor figyelembe kellene venni mindkét ember összes ráfordítását, és ezzel szemben természetesen az általuk megtermelt értéket. Vagyis az élőmunka ráfordítás értékének meghatározása során a család ráfordításait kell számba venni.

Még valami nagyon fontos!

Az élőmunka ráfordítás értelmezésekor semmiféle többlet nem számolható el. Ez az érték éppen akkora, hogy ha csökkentenénk, akkor a termelés azonos szinten már nem lenne tovább fenntartható. Vagy azonnal megmutatkozna a visszaesés a dolgozó másnapi teljesítményében, vagy hosszabb távon nem „termelődne meg” a termelés fenntartásához szükséges létszám. Vagyis ez az úgynevezett elméleti létminimum, amikor az egyén személyiségével, személyes szükségleteivel nem számolunk, a teljes érték pusztán a munkavégző képesség fenntartására fordítódik.
Be kell látnunk, hogy ez másképpen nem számítható. De ez az érték nem azonos a munkajövedelemmel. A munkajövedelem lehet ennél több is, kevesebb is.

Az elosztási folyamatok alakításában ugyanis szintén jelen van a húszszázaléknyi szabadságfok. A mindenkori társadalom tehát egy ideig az élőmunka ráfordítás összegénél alacsonyabban is, magasabban is meghatározhatja a munkajövedelem mértékét. Össztársadalmi szinten azonban (mondjuk, egy országról van szó), a munkajövedelem az élőmunka ráfordítás értékénél nem lehet alacsonyabb, tartósan pedig semmiképpen sem lehet alacsonyabb. Ennek ugyanis az volna a következménye, hogy az adott társadalom az állandó szintű újratermeléshez szükséges munkaerőt nem képes állandó szinten újratermelni, tehát az újratermelés azonos szintjét sem tudja biztosítani. Vagyis a megtermelt javak egyre kevesebb ember megélhetéséhez nyújtanak fedezetet, egy ilyen elméleti társadalom tehát szükségszerűen kipusztul. (Ez is egy bizonyíték arra, hogy a gazdasági folyamatok működése objektív, emberektől, csoportoktól, országoktól és kormányoktól független.)

Az élőmunka ráfordítások fedezetét, a változó tőkét „v”-vel jelöljük.

Mindezek ilyen részletes tisztázására azért volt szükség, hogy világosan lássuk: a termelési folyamatok során sem a dologi ráfordítások értékéből, sem az élőmunka ráfordítások értékéből elvenni már nem lehet.

A termék értékének harmadik összetevője az úgynevezett értéktöbblet, amelynek jele: „m”.

A történelem során ezt is sokan sokféleképpen értelmezték. A közgondolkodásban legáltalánosabb (és teljesen hibás) megközelítés, hogy az értéktöbblet a kizsákmányolás következményeképpen keletkező haszon, amelyet a „tőkés” csikar ki magának. E tekintetben Marx nézetei is felülvizsgálatra szorulnak. Lássuk először ebből a szempontból:

Marx az értéktöbblet fogalmát (egyébként nagyon helyesen) a munkaidő ráfordításhoz kapcsolta.

(A pénz fogalmának bevezetése ugyanis azonnal lehetőséget ad az árakkal való asszociációkra, amelyek már nem a termelési folyamatban megjelenő értékek vizsgálatát segítik, hanem az értékesítési folyamatok értékviszonyait mutatják.)

Ő a termék (termelési) értékét a következőképpen osztotta fel:

1./ Az az idő, amit egy munkaciklusból arra kell fordítani, hogy a következő munkaciklushoz szükséges dologi ráfordítások értékét a munkát végző gazdasági szereplő megtermelje.

2./ Az az idő, amit egy munkaciklusból arra kell fordítani, hogy következő munkaciklushoz szükséges élőmunka ráfordítások értékét a munkát végző gazdasági szereplő megtermelje. (Marx ezt azonosította a munkabérrel.)

3./ Az az idő, amit egy munkaciklusból a munkát végző gazdasági szereplő az adott munkaciklus során előállított mennyiség újratermeléséhez szükséges ráfordításon felül további termékek előállításával eltölt.

Ez másképp is megfogalmazható: egy adott termelési ciklusban előállított termékmennyiség „x” százaléka a következő termelési ciklusban előállítandó azonos termékmennyiség dologi feltételeinek biztosításához szükséges, „y” százalékát ugyanezen mennyiség újratermeléséhez szükséges élőmunka ráfordítások fedezetére kell fordítani, míg a fennmaradó „z” százalék Marx szerint a tőke, a tőkés haszna. Ezt a nézetét később ő maga is finomította, megkülönböztetve az értéktöbblet (m) fogalmát a profit (p) fogalmától. De a kizsákmányolás fokát az előző feltevésből vezette le: a kizsákmányolás foka az értéktöbblet és a változó tőke hányadosa – m/v.

Érdemes azonban megvizsgálni ennek az értéktöbbletnek, mint fogalomnak a taralmát, össztársadalmi szempontból. Valóban a tőkés által önkényesen, vagy az erőfölénye által lehetséges módon a dolgozókra kényszerített túlmunkáról van szó?

Végezzük a vizsgálatot egy olyan országban, ahol 100 terméket gyártanak, ebből pedig tekintsük egy termék hasznát, azaz az erre a termékre jutó értéktöbbletet.

Először is, tisztában kell lenni azzal, hogy itt már egy másik értékkategóriáról lesz szó, nem a termelési értékről, hanem a társadalmi értékről. Az pedig, hogyan is keletkezik?

Nos, a szóban forgó ország lakosainak az adott időszakban rendelkezésre álló jövedelem tömeget 100 termék között kell felosztania, természetesen nem egyenlő mértékben. Azt, hogy melyik termékre mennyi fog jutni, nem a termelő, hanem a fogyasztói, vevői preferencia fogja eldönteni. Objektív feltételek szerint alakul ki tehát az a pénztömeg (Itt már az összehasonlítás érdekében pénzforgalomról beszélünk, amit egyébként sem kerülhetünk meg tovább, hiszen a piaci átlagárra vagyunk kíváncsiak, amely már kilépett a termelési folyamat keretei közül, és belépett az értékesítési folyamat kategóriájába.)

Ha pedig ismerjük ezt a pénztömeget, és ismerjük a vele szemben álló termékmennyiséget, akkor könnyen kiszámítható egy termék társadalmi értéke.

A következő lépés már egyszerű – az egy termelési ciklusban egy termelő által előállított termékmennyiség társadalmi értékéből levonjuk a dologi ráfordításokat (állandó tőke „c”) és az élőmunka ráfordítások értékét (változó tőke „v”) ami maradt, az lesz az értéktöbblet, „m”.

Ha ezután a képletet összerakjuk, akkor a terméktömeg termelési értéke: c+v+m.

Igaz, a termelő (a tőkés) ennek arányaira hatással lehet, és ezt nyilván érdekei szerint meg is próbálja.

De előbb vizsgáljuk meg az értéktöbblet (m) összetevőit. Valóban ez a tőkés haszna, nyeresége? A legtávolabbról sem!

Először is: a termelő javak értéke ugyanúgy nem egzakt, mint a terméké, amelyet azok felhasználásával előállítanak. Eddig termelési értékről és társadalmi értékről volt szó, és azt állapítottuk meg, hogy ezek szükségszerűen jó közelítéssel egybe esnek, hiszen az értéktöbblet, mint a termelési érték egyik alkotója éppen a termék társadalmi értékének függvénye.

De a termék csereértékét (íme, még egy új értéktípus) nem annak társadalmi értéke fogja meghatározni, hanem a használati értéke. Ez pedig az összes értékfajta közül a leginkább változó. Elég csak arra gondolni, hogy egy éhes ember mennyit hajlandó fizetni egy szelet zsíros kenyérért, majd a másodikért, a harmadikért. A következő már egész biztosan nem kell neki annyira, tehát nem is ér neki annyit. Végül – csak a vicc kedvéért – eljuthatunk oda, amikor már ő hajlandó fizetni azért, hogy ne kelljen megennie.

Így aztán a piaci érték szintén el fog térni a termék társadalmi értékétől, hiszen elsősorban a csereértéke határozza meg, amit viszont a legjobban a használati érték befolyásol.

Tehát – a tőkés az értéktöbbletből esetenként kénytelen áldozni a termelő javak piaci árkülönbözete miatt. De ez a legkisebb befolyásoló tényező, mert ezt az előbb érintett értékrendszer összetevői elég jól kiegyenlítik.

De a tőkés az értéktöbbletből kénytelen áldozni az élőmunka szükséglet biztosítására is. Hiszen azt az előbb tisztáztuk, hogy a munkajövedelem tartósan és általában nem lehet kevesebb, mint az élőmunka ráfordítás, mert az a gazdaság, és a társadalom összeomlásához vezetne. De azt nem vizsgáltuk, hogy lehet-e szükségszerű-e hogy több legyen…

Egy dologhoz kétség nem fér, a föld népessége folyamatosan nő. Ez már önmagában is elegendő bizonyíték arra, hogy a munkaerő nem egyszerű módon, hanem bővített módon termeli újra önmagát. Márpedig feltételeink szerint a „v”- a változó költség, vagyis az élőmunka ráfordítás értéke ezt nem teszi lehetővé. Ezzel bizonyítást nyert, hogy a munkajövedelem nagyobb, mint az élőmunka ráfordítás értéke (v), vagyis a munkajövedelem Ym (Y =Yield= jövedelem)= v+m2. (Tekintsük m1-nek a termel javak piaci árkülönbözetének fedezetét.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy a munkaerőt biztosító réteg nem élhet nyomorban, emberhez méltatlan körülmények kötött. Hiszen a „v” – amint azt leszögeztük kizárólag a puszta vegetációt fedezi, és azt is megállapítottuk, hogy a munkajövedelem időszakosan és területi szórásban ennél akár alacsonyabb is lehet. Erről csak azt állapítottuk meg, hogy az ilyen esetek nem maradhatnak következmények nélkül.

A munkaerő értékére viszont ugyanazok a fogalmak vonatkoznak, mint akár a termelő javak értékére, akár magának a terméknek az értékére. Vagyis, a munkaerőnek más termelési tényezőkhöz hasonlóan van használati értéke, csereértéke, piaci (munkaerőpiaci) értéke, társadalmi értéke. És van termelési értéke is, ezt tisztáztuk alapos gondossággal, és ezt jelöltül „v”-vel.

A munkaerő társadalmi értéke ugyanakkor egy adott kor legfontosabb jellemzője. Ez az a szociális színvonal, amely az adott korban, az adott földrajzi-gazdasági környezetben joggal elvárható. És ehhez kell viszonyítani a szegénységet, gazdagságot, nem csak rendszeren (adott országon) belül, hanem korok és országok (földrajzi területek) összehasonlításában is.

A munkaerő társadalmi értéke a legjobban az adott terület egy főre jutó (egy családra jutó) átlagjövedelmével jellemezhető. Ennek szórása viszont minősíti az adott ország társadalmi, gazdasági, elsősorban elosztási és szociális viszonyait.

Nem tértünk el az értéktöbblet összetevőinek vizsgálatától, ezek mind szorosan hozzátartoznak. Ezért is nagyon felületes, és a legelemibb ismereteket is nélkülöző megközelítés a köztudatban fennforgó tőkés- és tőkeellenesség, a kizsákmányolásról alkotott tévképzetek és elképzelések.

Ha ugyanis a munkajövedelem kizárólag a változótőkével lenne egyenlő, akkor abból – ezt már tisztáztuk – elvenni csakis az újratermelés szűkítésével lehetne. Márpedig a munkajövedelmeket jelentős elvonások (népszerűen adók és járulékok) terhelik. Mi is akkor ezek fedezete? Miután az állandó tőke (c) nem lehet csak egy maradt: „m”. Tehát ez is a tőkés nyereségének tartott értéktöbbletet csökkenti.

Tessék észrevenni a fizetések bruttó, és nettó tartalma, valamint a bérköltség közötti összefüggéseket.

Nem kerülhetjük ki a nettó fizetések viszonyát az értéktöbblethez. Ha a „v” a vegetáció szintje, Ym pedig a munkajövedelem (mondjuk társadalmi) értéke, akkor a kettő közötti különbözet „m2” vagyis az értéktöbbletnek az a része, amely a munkavállalót illeti.

Figyelem! Tehát az értéktöbbleten, vagyis köznapi (és hibás) szóhasználattal a profiton a tőkés és a munkás osztozik! Azoknak, akik bigottan tőke ellenesek, akik minden nyomor, és szegénység okát a kizsákmányolásban, a termelőeszközök magántulajdonban való működésében látják, azoknak erről fogalmuk sincs! Ennyit is ér a véleményük!

De pontosan tudjuk, hogy az előzőekben bemutatott osztozkodáson kívül mind a tőkés, mind a munkás jövedelmét jelentős állami elvonás terheli. A munkavállalók jövedelmének ezt a részét már érintettük is.

A tőkésnek tulajdonított értéktöbblet elosztására tehát van még egy jelentkező: az állam, a kormány. Közelebbről meg nem határozható számú jogcímen a fennmaradó értéktöbblet jelentős része az államkasszába folyik be. Hol is tartunk? Mennyi marad akkor a tőkésnek?

És mi lesz az értéktöbblet államkasszába befolyt részével?

Itt most megint hivatkoznom kell arra, amit fent már leírtam: lopni se szabad. Vagyis a szóban forgó érték tömeget fel lehet használni jól és rosszul. Ebben az egyébként objektív gazdasági folyamatok tág mozgásteret engednek az egyéneknek, (érdek-) csoportoknak, pártoknak, kormányoknak. De csak rövid időtávon. Hosszabb időszakban semmi sem maradhat következmények nélkül, a gazdaság visszaszabályozza önmagát. Forradalmak törnek ki, rendszerek buknak meg, mert a termelés alapvető természetes céljának szükségszerűen érvényesülnie kell. Ez a cél pedig az adott társadalom összes tagjának az adott kor szintjén elfogadható ellátása. Hogy ez milyen szintű valójában, az függ a társadalom fejlettségétől, a közállapotoktól, a közmegegyezéstől, általában az adott ország polgárainak szellemi, kulturális színvonalától.

Ami azonban fontos, ennek az értéktöbbletnek egy része (éspedig a kormány teljesítményétől függő nagyobb vagy kisebb része) a munkajövedelmeket növeli természetbeni juttatások címén. Legyen ez akár „ingyenes” egészségügyi ellátás, „ingyenes” oktatás, vagy legyen nyugdíjellátás, legyen szociális hálózat.

Bizony, bizony! Ezt mind hozzá kellene számolni a munkajövedelmekhez, éspedig a kapitalista „hasznának” vagyis az értéktöbbletnek a terhére.

Mindemellett a „kapitalistának”, a „tőkésnek” az értéktöbblet maradékából, a ráeső részéből meg is kell élnie.

Akik erre azt hoznák fel, hogy volt már más világ is, amikor minden állami tulajdonban volt, azok ismét csak a saját tudatlanságukról állítanak ki bizonyítványt.

Az értékrendszer itt bemutatott összefüggései ugyanis abban a rendszerben is általános érvényűek voltak, legfeljebb a rendszer vezetői és polgárai figyelmen kívül hagyták őket. Amit ideig-óráig megtehettek, de ez magában hordozta a következményeket.

Abban a rendszerben is szükség volt a termelő javak fedezetére, az élőmunka újratermeléséhez szükséges ráfordításokra, és abban a rendszerben is a termék társadalmi értékének és a ráfordítások értékének különbsége határozta meg az értéktöbbletet. Abban az időben is voltak, akiknek a tőke felhasználásához nélkülözhetetlen funkciókat kellett ellátniuk. Csak nem hívták őket tőkéseknek, és nem a saját kockázatukra látták el a feladataikat. Meg is lett ezeknek a dolgoknak a következménye. A társadalom és a gazdaság fejlődése automatikusan biztosítja ezeket a korrekciókat.

Azt gondolom, kérdéseire kimerítő választ adtam, de menjünk végig rajtuk még egyszer:

„Ön hova sorolja azt a munkát, amiért nem kap bért az alkalmazott?”

Annak a munkának a terméke is belekerül az elosztási és/vagy az újraelosztási folyamatba, és közvetve, vagy közvetlenül részben visszaáramlik az előállítójához. Más része fedezi olyan munkák értékét, amelyek a tőkejavak működtetéséhez szükségesek. Megint más része állami felhasználásra kerül. De ezek közül egyik sem biztosítja szükségszerűen, hogy a legfontosabb célok érdekében és a leghatékonyabban használják fel. Hogy erre milyen időkeretben kerül sor – túlóra, szabadidő megváltással, vagy más módon, az mindegy, hiszen éves szinten van ledolgozott óraszám, és van ezért kifizetett jövedelem. Az ebből származó haszon nem különíthető el a munkáltató egyéb „hasznától”, vagyis az értéktöbblettől, annak felosztásáról pedig elég bőven írtam.

Nem kérdés formájában fogalmazta meg, de a (piaci, gazdasági) versennyel kapcsolatos véleményemre kíváncsi. Nos, ha feltételezünk egy olyan országot, ahol nincs bővített újratermelés, ahol tervszámok alapján minden évben ugyanazok, ugyanannyi, ugyanolyan terméket gyártanak, ugyanazok, ugyanannyiért veszik meg, ott nincs verseny. Nem veszi észre a szocialista gazdasági formával való hasonlóságát? A versenyző gazdaság ezzel szemben arra kényszerül, hogy minden következő termelési ciklusban kevesebb ráfordítással több és jobb terméket állítson elő. A huszadik század második fele a gyakorlatban érzékeltette a kettő közötti különbséget. Verseny nélkül nem lenne számítógép, nem lenne internet, mobiltelefon, de lehet, hogy kőbalta sem lenne. A verseny a gazdasági folyamatok természetes elemel, független az emberektől, pontosabban csak társadalmi összefüggései jelentősek. Nem az a fontos, ami a vállalatok között történik, az csak következmény, a verseny a nagyobb haszonért, tehát a nagyobb értéktöbbletért folyik, aminek a felosztását bemutattam. Az egész társadalom részesedik belőle, tehát a verseny az egész társadalom hasznát növeli. A vállalatok között folyó verseny ennek csak egy vetülete, ráadásul, mint mindent, ezt is el lehet rontani. Amikor ugyanis az értéktöbbletüket a versengő vállalatok egymás rovására akarják növelni, akkor a verseny a társadalom szempontjából haszontalan. Amikor pedig egy gazdasági rendszerben már nincsenek meg a verseny feltételei, akkor ez kikényszeríti a szükséges társadalmi változásokat. Ilyen volt a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, és megítélésem szerint egy ilyen változás küszöbén állunk most is. A termelési lehetőségek ugyanis nyitottak, de a mai társadalomszerkezet által biztosított fizetőképes kereslet már szinte teljesen lekorlátozza a verseny lehetőségét. Ezért alakulnak ki azok a hibás reakciók, amiket Ön neoliberális gazdaságpolitikának és egyben vadhajtásnak nevez (teljes joggal), hogy a verseny a versenyző vállalatok közé szorul be, ezzel olyan társadalmi feszültséget gerjesztve, amely implikálja a gazdaság további fejlődéséhez szükséges társadalmi változásokat. Ennek a nyilvánvaló jelei szerintem jól megfigyelhetők ma Magyarországon.

Végül az utolsó kérdéséhez: nem a szocializmus és a kapitalizmus termelési és elosztási viszonyait kellene vizsgálat tárgyává tenni, hanem a gazdaság objektív folyamatainak az eddig megismert elemeiből kikövetkeztethető jövőbeni alakulását. Ez a folyamat ugyanis objektív, lehet vele együtt haladni, ez a jó út, és lehet ellene tenni, amely ugyan nem fogja megváltoztatni, de a mi életünket jelentősen meg fogja nehezíteni. Mi ezt az utóbbit választottuk. Részint azért, mert az egész világ vajúdik, egy új társadalmi rendszer van születőben, amelyet nem ismerünk, még csak elképzelésünk sincs róla. És még a világ legjobb szakemberei is csak érzik és dermedten nézik a készülő változások jeleit. Kicsit olyan a helyzet, mint Galilei idejében. A föld forog, ezt lassan fel kell ismerni, de a hatalom minden eszközzel fenn akarja tartani a változatlanságot. Mert a léte, egzisztenciája, a hitele múlik rajta. A hatalom mindig ellensége mindenfajta változásnak, hiszen hatalmának állandósulásában érdekelt. Magyarországon pedig különösen rossz a helyzet. Társadalmi tudatunk, tudásunk, kultúránk messze el van maradva a világ átlagától. A közismeretben sokkal több a babona, mint a megalapozott tudás, a vakhit ezekben a babonákban sokkal erősebb, mint a képesség az azokkal való szakításra. Nincsenek koponyáink a szükségszerű felismerésekhez, viszont sokkal nagyobb a nyomás annak a kevés felismerésnek az elfojtására, eltitkolására, amely mégis felcsillant valahol. (És itt szerénytelenül a saját munkámra is gondolok.) A hatalom a maradiságot, a tudatlanságot preferálja, mert az létére kisebb veszélyt jelent. (Pedig az sem veszélytelen – ugyanis a szélsőségeknek kedvez, amelyek sokkal hajlamosabbak agresszióra, erőszakra.)
Összességében: ész dolgában rosszul állunk. Talán ezt kellene vizsgálódás tárgyává tenni.