Kódolt jövő

Bevezetés.

Az Úr 2012. esztendeje számomra a nagy felismeréseket hozta.

Az előző év végén egyre jobban éreztem, hogy valamit nagyon elrontottunk. Hogy rossz felé megy a gazdaság, és rossz felé megy a társadalom. Nem tudtam, nem értettem, hogy miért, de meg akartam érteni. Tudni akartam, hogy hol rontottuk el. Elhatároztam, hogy kiderítem.

Nagyon sokat dolgoztam, olvastam, kutattam, következtettem, írtam, majd megint olvastam, gondolkodtam, javítottam, újra írtam.

Most, bő egy év elteltével úgy érzem: sikerült. Úgy gondolom, végre megértettem, hogyan működik a világ, hogyan fejlődött a polgári társadalom, miért alakult ki és miért bukott meg a szocializmus, és miért hozott ilyen világot a rendszerváltás.

Nem volt egyszerű folyamat. Először csak azt vettem észre, hogy tele vagyunk gyűlölettel, hogy az országot a pártok megosztják. Egymás ellen beszélünk, gondolkodunk, cselekszünk, létezünk. Közben a társadalom állapota folyamatosan romlik, a többség egyre rosszabb körülmények között él, és az országnak semmi haszna abból, hogy a kisebbség gyarapszik.

Először csak a rendszerváltást megelőző évekig mentem vissza. Arra voltam kíváncsi, mióta vagyunk leszálló ágban. Naivan azt gondoltam, annak kezdetétől kellett volna másképp csinálni. De már ebben az írásomban is volt egy fontos felismerés: az, hogy nem értjük a társadalom létrejöttének célját, szerepét. Az emberi társadalom jellemzőit, sajátosságait megpróbáltam elhelyezni a természetben, viszonyítani az élőlények együttélésének genetikailag meghatározott evolúciós programjához. Ezek mögött a gondolatok mögött egy nagyon józan szemlélet húzódik meg: nem vagyunk istenek. Nem különbözünk annyira az állatoktól, mint amennyire hisszük, vagy amennyire szeretnénk. Ugyanannak a világnak, ugyanannak az evolúciós folyamatnak vagyunk részei, fajunk életmódjának sajátosságai néhol eltérnek más fajok életmódjától, máshol megegyeznek azokkal, csak nem vesszük észre. Sokat megtudhatunk magunkról, ha megfigyeljük a természetet.

1. Tenni, vagy nem tenni, avagy mire való a társadalom?

Recseg, ropog, inog. Málladozik, erodál, bomlik.

Ki a felelős?

Szidunk mindenkit, az MSZP szidja a Fideszt és viszont, mindig szidjuk az épp aktuális kormányt, le is váltjuk, miközben hagyjuk magunkkal elfelejtetni, hogy a társadalom amortizációja folyamat. Egy olyan folyamat, amely látványos szakasza a ’80-as évek közepén kezdődött, és amely a „rendszerváltáshoz” vezetett, de a „rendszerváltás” ezt az eróziót még csak meg sem akasztotta.

Nem kellene elgondolkodni azon, hogy miért?!

A történelem utat mutat.

Soha, sehol nem volt olyan társadalmi fordulat, amelyet ne az alapvető rendszerek (gazdaság, oktatás, adó-, szociális ellátás, egészségügy, stb.) azonnali, teljes átalakulása követett volna.

Csak nálunk.

Mi alaposak vagyunk, a szükséges átalakításokat gondosan meg kell tervezni.

Több mint 20 éve tervezzük.

Mire megváltoztatnánk, lebomlik magától, megsemmisül, működésképtelenné válik.

Pedig, – és ezt most már ki kell jelenteni – ezek nélkül egyszerűen nem beszélhetünk valódi rendszerváltásról. Hatalomváltás volt, rendszerváltás nem volt. A társadalom egy szegmensét, a tulajdonviszonyokat azonnal „átalakítottuk”, de a többit érintetlenül hagytuk, majd az idő múltával toldoztuk, foltoztuk, mindig a regnáló hatalom érdekeinek, tudásának (tudatlanságának) megfelelően.

A politikai pártoknak nincs mit egymás szemére hányni.

Ha a társadalom állapotának romlását diagramon ábrázolnánk, egy pillanat alatt láthatóvá válna a romlás folyamatossága, kis ingadozások mellett az egyenletessége is. Függetlenül attól, hogy melyik párt volt hatalmon.

De meddig romolhat még a társadalom állapota?

Az együttélés genetikai program, az élővilág egyedeinek egyik lehetséges életmódja.

Azért, és addig működik, amiért és ameddig ez az egyed, egyén számára több előnyt biztosít, mint a különválás. Erről írtam, egyszerű megfogalmazásra törekedve. Nem a képességek megítélése vezetett, hanem a minden kétséget kizáró bizonyítás szándéka, kérem, fogadják jóindulattal.

     Egyes kifejezések használata olyan természetes, hogy értelmét, pontos jelentését senki sem kutatja. Az ilyen kifejezések közé tartozik a társadalom fogalma is. Többféle definíciója létezik, ezek között vannak egymást kiegészítő, és egymásnak ellentmondó megközelítések.

Amiben a legtöbb forrás megegyezik, hogy „csoport”. Ezzel egyet is lehet érteni, de a többi sajátosság már nem feltétlenül meggyőző. Az egyik ilyen – általánosan elfogadott – meghatározás, hogy közös lakóterületen élő emberek összessége, akiket különböző ismérvek alapján más – egyébként hasonló – csoportoktól megkülönböztetnek. Ebben egyszerre található általánosítás és megkülönböztetés, így első hallásra is jelen van benne az ellentmondás…

Hogyan juthatunk jobb megközelítéshez?

Induljunk ki abból, hogy a társadalom fogalmát nem szabad kizárólag az emberi kapcsolatok viszonyára alkalmazni. Vegyük észre, hogy a „falka”, „csorda”, „boly”, „kas” – tágabb értelemben tekinthető a társadalom szó szinonimájának. A kiterjesztett fogalom így az egész élő világra vonatkozik, és az élő világ bármely területének tudományos igényű kutatása szükségszerűen az evolúcióra kell, hogy támaszkodjon.

Az egyedek vagy csoportokban, vagy magányosan élnek. Ez két alapvető létforma, és a természet bizonyította, hogy mind a kettő életképes. Az elsőhöz tartoznak például a méhek, a farkasok és az antilopok, a másodikhoz sok madárfaj és sok ragadozó, a teljesség igénye nélkül. És az elsőhöz tartozik az ember is. Itt a bizonyíték arra, hogy a társadalom nem az emberiség találmánya, hanem a génjeibe programozott és az evolúció által fejlesztett életmód. Ha viszont ez így van, akkor legfőbb törvényeit nem az emberiség, hanem a természet alkotja.

A fajok olyan életformát választanak, illetve az evolúció során olyan életformákra rendezkedtek be, amelyek mind az egyed, mind a faj szempontjából a legjobb esélyt biztosítják a túléléshez és a fajfenntartáshoz. Ez az adott élőhelyen, az adott feltételek mellett a legjobb életkörülményeket, a legnagyobb biztonságot jelenti. A társadalom tehát bizonyos fajok, köztük az ember számára az együttélésnek az a formája, amely az egyed számára saját életminőségét és szaporodását illetően a legtöbb előnyt biztosítja. Más fajok esetében a legjobb esélyt a magányos (páros) életmód garantálja. 

Ez az axióma már alkalmas arra, hogy felhasználása útján következtetésekhez, törvényszerűségekhez jussunk. Mindenekelőtt az előzőekben alkalmazott meghatározás már szilánkokra szedhető, és világossá válik, miért éreztük azonnal, részletes vizsgálat nélkül ellentmondásosnak.

Először is: hogyan is kell értelmezni a „közös lakóhely” szerepét? Annak, hogy az egyedek közösséget alkossanak nem nélkülözhetetlen feltétele a közös lakóhely, mint ahogy a közös lakóhelyen élők sem alkotnak feltétlenül közösséget. Ez az elfogadott tétel segítségével könnyen bizonyítható: egymástól nagy távolságra élő egyedek, vagy kisebb csoportok minden további nélkül jelenthetnek előnyt egymás számára, ugyanígy a közös élőhelyen élők nem feltétlenül javítják az egyedek életkörülményeit, egyéni és kollektív esélyeit.

A társadalom fogalmának más forrásai az előző szempontoktól alapvetően különböző nézetekre támaszkodnak. Lássuk például Anthony Giddens megfogalmazásában.

„A társadalom a politikai uralom egy adott rendszerének alávetett, különálló területen élő és a körülöttük lévő csoportoktól eltérő identitással rendelkező emberek csoportja. Egyes társadalmak, mint például a vadászó és gyűjtögető közösségek, nagyon kicsik, csak néhány tucat emberből állnak. Más társadalmak rendkívül nagyok, népességük sok millióra tehető – a modern kínai társadalomban például az össznépesség meghaladja az 1 milliárd főt.”

Ez a megközelítés bár egy adott környezetben nyilván helytálló, önkényesen egy hatalmi rendszer következményeképpen létrejött közösség azonosítására használja a társadalom fogalmát. Vajon e csoport tagjai kényszer hatására, vagy önként vetették alá magukat a politikai uralom egy adott rendszerének? Egyáltalán: összetartható-e, működőképes-e az erőszakkal alkotott közösség? Ha elfogadjuk a felállított axiómát, akkor nyilvánvalóan nem.

Ugyancsak elfogadhatatlan az a meghatározás, mely szerint „a társadalom legtágabb jelentése az egész emberi faj, amely az állatvilágból kiemelkedve új típusú létformákat hozott létre”. Az emberi faj kiemelése önkényes, és evolúciós összefüggésében szó sincs új típusú létformákról.

Tény azonban, hogy az emberiség szempontjából az együttélés látványos eredményeket hozott. Egyetlen faj sem képes a környezetét olyan mértékben megváltoztatni, mint az ember, ehhez azonban az egyedek szervezett együttműködésére van szükség. Ez a hatékonyság lehet az oka annak, hogy az ember – magát az élővilág fölé helyezve – kisajátította a társadalom fogalmát.

Az élővilág más együttélési formáitól eltérően az emberi társadalom hosszú fejlődésen ment keresztül. Egy dolog viszont nem változott: a társadalom összetartó ereje az a genetikai program, amely az életminőség és a fennmaradás szempontjából a legtöbb előny megszerzésére irányul. Ez meghatározza a társadalom célját, működését és felépítését is.

A társadalom célja

A társadalom célja a definíciójában rejlik, újra megfogalmazni felesleges, értelmezni viszont nem az. De a definícióban kettősség rejlik, a cél egyik része jól látható és nyilvánvaló, a másik része rejtett, alig vehető észre.

Kezdjük ezzel az utóbbival.

Mivel a fogalom meghatározása során az evolúciót választottuk kiindulásul, nem kerülhetjük el az egyetemes megközelítést. A társadalom fogalmát tágabb értelemben használtuk, beleértve más fajok csoportos létformáit is. Ebből a szemszögből minden társadalom része az együttélés hatalmas rendszerének, a természetnek, a világegyetemnek. Ezen belül minden faj minden társadalmának (közösségének) biztosítania kell a fajok evolúciós keretek között lezajló fejlődését, valamint az egyedek (egyének) helyét a komplexumban, kapcsolódását a természet egészéhez.

Ugyanakkor a definíció a társadalmat az egyéni érdeknek is alárendeli. Létének feltételéül szabja, hogy előnyt jelentsen az egyedek saját életminősége és szaporodása szempontjából, vagyis a társadalomnak az egyedek alapvető létérdekeit kell szolgálnia. Ez az ellentmondás csak akkor oldható fel, ha feltételezzük, hogy az egyéni érdekeket a társadalom minden más szempont felett álló komplex, kollektív szempontok teljesülésének érdekében szolgálja.

Vegyük észre, hogy mind a kettő a természeti törvényekből levezetett objektív megközelítés. Az emberi fajról feltételezzük, hogy a legnagyobb mértékben képes befolyásolni a társadalmi együttélésének paramétereit, mégis be kell látnunk, szabad akarata nem terjed addig, hogy a társadalom létének alapvető célját megváltoztathassa.

A társadalom működése

Az alapvető célok elérése érdekében az evolúció a társadalmat folyamatos változásra, fejlődésre kényszeríti. Ez különböző fajok esetében eltérő mértékű, a méhek társadalma például évezredek óta alig változott, míg az embereké évtizedek alatt jelentős mértékben képes átalakulni. Ezt a folyamatos változást, a külső és belső történésekre való reagálást nevezzük a társadalom működésének, melynek elemei az események.

E szempontból esemény minden olyan változás, amely hatással van a társadalom egyes tagjaira, részére, vagy egészére.

A társadalom működésének egy adott pillanatában egyszerre megszámlálhatatlanul sok esemény történik. Ugyanez igaz a következő pillanatra is. Egyes események kapcsolódnak egy vagy több korábbi eseményhez, mások nem. Egyes események szélesebb környezetben, nagyobb hatást fejtenek ki, más események jelentéktelenek.

Vajon hogyan képes biztosítani ez a rengeteg esemény, hogy a folyamatok a célnak megfelelő irányba mutassanak? Ezt a hatást az események nagy száma biztosítja. Minden, ami egy társadalom keretei között történik, valamilyen viszonyban van a többi eseménnyel. A legegyszerűbb ilyen viszony, ha két esemény között nincs kapcsolat.

Eszerint beszélhetünk független, és kapcsolódó eseményekről.

A független események alapvető sajátossága, hogy egyik a másik bekövetkezésének nem feltétele, egyik sem befolyásolja a másik lefolyását, eredményét. Együtt azonban részeivé válnak a társadalmi környezetnek, amely – megfelelő számú független esemény bekövetkezésének hatására – megváltozik. (A „pillangó effektus” elmélete szerint minden mindennel összefügg, ha Japánban egy pillangó meglebegteti a szárnyait, lehet, hogy ez Bostonban egy ház összeomlásához vezet. )

A kapcsolódó események között az összefüggés lehet közvetlen, ha az egyik esemény a másikból kikerülhetetlenül következik, vagyis akkor beszélünk két esemény közvetlen kapcsolatáról, ha közöttük egyértelmű hozzárendelés állapítható meg.

Közvetett összefüggés akkor áll fenn, ha az egyik esemény bekövetkezése hatással van ugyan a másik esemény alakulására, de a végeredményt más tényezők is befolyásolhatják.

Az események hatásukat tekintve lehetnek egymást erősítő, és egymást kioltó (gyengítő) jellegűek. Figyelembe véve az események nagy számát és azok statisztikai jellegű érvényesülését, megállapíthatjuk, hogy a változás irányát az események eredője határozza meg.

A rendszer önszabályzó képessége szempontjából az esemény lehet véletlenszerű vagy szándékos. A kettő közötti határvonal nehezen állapítható meg, ugyanis egy esemény az egyén szempontjából lehet szándékos, ugyanakkor a társadalom szempontjából véletlenszerű. A gyakorlatban a társadalom működésének megváltoztatására irányuló szándékos események száma a működést befolyásoló összes esemény számához képest elenyésző, ezzel együtt nem jelentéktelen.

A szándékos események jelentősége azért nagyobb a véletlen eseményeknél, mert közvetlenül, vagy közvetve eredendő célja a társadalmi környezet megváltoztatása. Ez lehet tervezett, ha az esemény kiváltása a rendszeren belüli önszabályzó funkció tudatos következménye, és lehet nem tervezett, ha egy tudatosan kezdeményezett esemény a rendszer önszabályzó funkciója szempontjából nem kívánatos következményeket eredményez. Ez általában a társadalomnak egy tervezett esemény bekövetkezése által kiváltott reakciója.

Az események csoportosíthatók azok bekövetkezésének gyakorisága, időbelisége szempontjából is.

Egyszeri eseményekről társadalmi környezetben ritkán beszélhetünk. Ilyen esetben feltételezzük, hogy soha, sehol nem következik be még egyszer, erre azonban nem hogy nincs garancia, hanem az események nagy számát tekintve a valószínűsége is igen alacsony. Ezért ennél a kategóriánál megengedőbbek vagyunk, ide soroljuk mindazokat az eseményeket, amelyek a következő két kategóriában nem helyezhetők el. (Ilyen például egy kétfejű borjú születése.)

Ismétlődő eseményekről van szó, ha a történés, vagy jelenség időben rendszertelenül, adott körülmények hatására újból és újból bekövetkezik. (Erre megfelelő példa egy járvány, vagy a villámlás.)

A rendszeresen bekövetkező események sajátossága, hogy lefolyásuk időbeli szabályosságot mutat. (Ilyen a havi villanyszámla megérkezése, vagy a karácsonyi vacsora.)

Az események egymáshoz való viszonyuk és időrendi lefolyásuk alapján egymással kapcsolatba hozhatók. Azok az események, amelyek a társadalom működése szempontjából megatározó állapotot eredményeznek, folyamatot alkotnak.

Társadalmi folyamat az események olyan sorozata, amely a társadalom állapotában egyértelmű észlelhető változáshoz vezet. A legfejlettebb társadalmakban a tervezett eseményekből álló folyamatok céljuk (részcélok) és funkciójuk szerint csoportokat alkotnak. Az ilyen csoportok az emberi társadalmat egyértelműen jellemzik. Más lények közösségi létformáiban e jelenség bizonyítása és feltárása további megfigyeléseket igényel.

Az eddig tisztázott fogalmak és törvényszerűségek rávilágítanak arra, hogy a társadalom rendkívül bonyolult, összetett rendszer, melynek működését a keretei között lezajló minden folyamat befolyásolja.

Ennyit mindenképp tudniuk kellene azoknak, akik a társadalmat, a nemzetet irányítják.

Tudniuk kellene, de nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni és ez így megy már majd’ harminc éve. Ezért hát ne a múló pillanatok felelőseit keressük, mert az ellentétek csak ellentéteket szülnek, hanem azokat keressük, akik pártállásuktól függetlenül képesek és hajlandók együttműködni. Együttműködni annak érdekében, hogy a társadalom valóban a legjobb feltételeket biztosítsa mindenki számára.

Látni kell, hogy a nagy pártok nagy vezetői már mind levizsgáztak. Mit kezdjünk velük? Vagy rákényszerítjük őket, hogy vegyék figyelembe a társadalom mindenkitől független törvényszerűségeit, vagy el kell tűnniük azok elől, akik az együttműködést és a társadalom genetikai funkciójának megfelelő utat választják.

Egy biztos: az evolúció nem alkuszik. Ha nem fogadjuk el a társadalom objektív törvényeit, akkor ránk kényszeríti, és az keserves lesz.

Kezdjük érezni.

Így kezdődött.

Most már azt mondom, nagyon helyesen. Mert alaposan körüljártam a vizsgálat tárgyát, bemutattam azt a szemléletet, amelyből a megközelítés történik, és sikerült olyan következtetéseket is levonni, amelyek a jelenkor általános felfogásától eltérnek. Érdemes kiemelni a legfontosabb következtetéseket:

-          A társadalom nem kizárólag az emberi faj együttélésének sajátossága.

-          A társadalom fejlődése történelmi távlatokban nem függ az embertől.
(Persze az adott kor embere hatással lehet a változások ütemére, pillanatnyi alakulására, de ez a fő folyamatok irányát nem érinti.)

-          A társadalom stabilitását az együttélésből származó előny mértéke határozza meg.
(A társadalomnak az egyedek alapvető létérdekeit kell szolgálnia.)

-          A társadalom törvényei objektív törvények, éppúgy, mint a fizika törvényei.

Utólag már sajnálom, hogy a gazdaság fogalmát nem jártam körül hasonlóképpen. Lehet, hogy nem úszom meg, valamikor pótolnom kell.

Mert a társadalom és a gazdaság elválaszthatatlan egymástól. Nem véletlen Marx klasszikus mondása: a lét határozza meg a tudatot. És a léttel ma ugyanúgy bajok vannak, mint a tudattal. A rendszerváltás után a lét színvonala a társadalom jelentős többsége számára fokozatosan romlott. Az új társadalmi rendnek voltak nyertesei – néhány tízezren, főleg azok, akik a korábbi rendszerben betöltött politikai hatalmukat gazdasági hatalommá tudták konvertálni, és voltak vesztesei: jórészt a gyárakban, üzemekben dolgozó több millió ember, akik vezető beosztást nem töltöttek be, nem voltak olyan társadalmi kapcsolataik, amelyek őket a hatalom gyakorlóihoz kötötték volna. Ez alól mindössze néhány kivétel akadt.

Nos, az hamar kiderült, hogy a hatalom új birtokosai a létnek a korábbi színvonalát nem tudják biztosítani, ez nem is céljuk, ezért a tudatot kellett a valós állapotokhoz igazítani. Megkezdődött a szándékos történelemhamisítás. Keverni kellett az igazságot a hazugsággal. Azzal sok ember tisztában volt, hogy a szocializmus egy tisztán közösségi alapú társadalmi modellt akart az emberekre kényszeríteni. Nem ismerte el az egyéni érdekeltséget, elnyomta az egyéni ambíciókat, megakadályozta az egyéni képességek érvényesülését, ezzel viszont fejlődésképtelenné tette a gazdaságot és a társadalmat. Ez az igazság része, amely a hatalom új birtokosai számára rendkívüli módon felértékelődött, de nem volt elég. Az emberekkel el kellett hitetni, hogy a szocialista diktatúrában minden szempontból rosszabb volt a helyzetük. Rosszabbul működött a gazdaság, rosszabbak voltak az életkörülmények, nem működött a társadalmi igazságosság, elnyomásban volt részük, amelyet a zsarnokság kényszerített rájuk. (Ez utolsó két jelző az alkotmány egyik tervezetéből származik, amely világosan mutatja, hogyan gondolkodnak azok, akik ma indulnak a hatalom megszerzéséért folytatott „demokratikus” küzdelemben.)

Hogy miért van erre szükség?

Mert ha a tömegeknek eszükbe jut, hogy szembeállítsák jelenlegi életkörülményeiket azzal, amit elsöprő többséggel feláldoztak a szabadság és a demokrácia oltárán, annak a hatalom mai birtokosai számára beláthatatlan következményei lehetnek.

A rendszerváltás lehetett egyszerű, lehetett vértelen, mert a szocialista tulajdonviszonyok nem tették lehetővé jelentős vagyonok felhalmozódását, nem volt tehát mit félteni, nem volt mihez ragaszkodni, nem volt, amit – akár erőszakkal is – meg kellett volna védeni. Ma más a helyzet, a legtöbb ember számára elképzelhetetlen nagyságú magánvagyonok halmozódtak fel, amelyek birtokosaik számára fontosabbak, mint az élet, legfőképpen, mint mások élete. Ma a hatalom megtartásáért csalni kell, hazudni kell, ha másképp nem megy, ölni kell.

1989-ben, a rendszerváltással Magyarországon összeomlott a történelmi, a társadalmi baloldal, hiszen az általuk képviselt társadalmi rendszer életképtelennek bizonyult, megbukott. Méghozzá a társadalom elsöprő többségével. Elértéktelenedtek, elkoptak, elhasználódtak azok a szavak, amelyek az idők folyamán a szocialista ideológia jelszavaivá, legfontosabb fogalmaivá váltak: proletariátus, burzsoázia, kizsákmányolás, kapitalizmus. Szégyelljük őket kimondani.

Piacgazdaságot akartunk, hát megkaptuk. Az első dolgunk volt alkotmányba foglalni a magántulajdon védelmét, nem gondoltunk arra, milyen következményekkel járhat a termelőeszközök, és az erőforrások korlátlan kisajátításának lehetősége. Ebben az esetben is egy igazság torzult a hatalom új birtokosainak érdeke mentén. Persze, hogy a magántulajdont védelem illeti meg! De nem korlátok nélkül! Persze, hogy biztosítani kell a kapitalista termelési viszonyok működésének lehetőségét! De nem mindenek felett, nem mások rovására!

Erről az év elején még nagyon egyszerűen gondolkodtam.

2. Nem értem!

Valaki mondja meg nekem, hogy lehet, hogy tíz emberből hét-nyolc jónak tartja a rendszerváltást, és rossznak a rendszerváltás előtti időszakot. Azt még értem, hogy a 30 év alatti korosztályt (legalábbis egy részét) ezzel meg lehet etetni, de milyen agymosás szükséges ahhoz, hogy 50 év felettiek is így gondolják…

Szerintem a fiataloknak (is) tudniuk kell a valóságot.

A múltkor egy hosszabb autóúton korosztályom képviselőivel utazva nosztalgiáztunk – régi balatoni kalandokra emlékeztünk.

Számolni kezdtem: a 70-es évek legelején, friss szakmunkás bizonyítvánnyal elhelyezkedtem, 1800 Ft volt a kezdő fizetésem. 50 Ft-ból akkortájt egy személy vendéglőben szolidan megvacsorázhatott, vagy pl. a Balatonon egy kellemes kerthelységben egész este kitűnően szórakozhatott. Ma egy egész estés szórakozáshoz egy személynek hozzávetőlegesen 10 000 Ft-ra van szüksége

Most jön a matekóra, 1970-ben egy frissen végzett szakmunkás

1./ azonnal el tudott helyezkedni;

2./ egyhavi fizetéséből 36 estén át szórakozhatott pl. egy Balaton-parti vendéglőben.

Ez azt jelenti, hogy ha ma egy kezdő szakmunkás el tudna helyezkedni, és úgy szórakozhatna, ahogy mi tettük, kezdő fizetése nettó 360 000, illetve bruttó 600-650 ezer Ft lenne.
Nos, kedves vállalkozók! Remélem meggyőztelek benneteket, és holnaptól 600 000 Ft-os fizetéssel alkalmazzátok a kezdő szakmunkásokat.

Vagy, ha nem, akkor valaki elmagyarázza nekem, hogy miért is kell örülnöm a rendszerváltásnak.

Ez volt a kétkedés kezdete.

Magyarország helyzetén kezdtem el gondolkodni, azon, hogy milyen a viszonyunk más országokhoz, Európához, a világhoz. Azon, hogy mit jelent a globalizáció a mi számunkra.

A rendszerváltás előtt csak a felét láttuk a piacgazdaságnak, a kapitalista világnak. Azt a felét, amelyiket látni akartuk. A szabadságot, a lehetőségeket, a gazdagságot. Nem láttuk, és nem is akartuk látni, hogy a gazdagság mellett ott van a szegénység is, hogy a lehetőségek nagyban függenek attól, hol a helyed a társadalomban, hogy a szabadság relatív, a te szabadságod korlátja lehet a mások szabadságának, a te lehetőségeid mások lehetőségeit korlátozzák. Hiába tudtuk, nem láttuk és nem értettük, hogy a piacgazdaság alapja a verseny. Az a verseny, amely szembefordítja egymással az embereket. Nem tudtuk, mit jelent ez a gyakorlatban. Nem sejtettük, hogy megosztja a társadalmat, győztesekre és vesztesekre, hogy a rendszerváltásnak lesznek haszonélvezői és lesznek kárvallottjai.

A győztesek persze egyre többet akarnak, a vesztesek pedig egyre többen lesznek, és egyre többet veszítenek. Megindul az osztálytársadalom kialakulása.

Koncentrálódik a tőke, koncentrálódik a hatalom.

Ez egy olyan folyamat, amely a fejlett tőkés országokban már régen lejátszódott, kialakultak a gazdasági hatalom határoktól független, nemzetközi gócpontjai, a multinacionális érdekeltségek. Amelyek érdekeik szerint képesek felülírni a politikát, pártokat lökhetnek a felszínre, egyes személyeket emelhetnek fel vagy süllyeszthetnek el, szinte tetszésük szerint.

A rendszerváltással Magyarország utat nyitott a világra. Beengedte mindazt, amit irigyeltünk a nyugati országoktól, ez igaz. De az ország nagy része nem tudta, nem sejtette, hogy ezért mekkora árat kell fizetnünk. Miközben a befelé áramló jólét csak egy szűk, kiváltságos réteg számára volt hozzáférhető, saját iparunk helyét elfoglalták a multinacionális nagyvállalatok magyarországi vállalatai, kereskedelmünket kiszorította a nemzetközi kereskedelem, a minőségi magyar termékeket felváltották a gyakran silány külföldi termékek. A külföldi termékek kiszorították a hazai termelést, megváltoztatva a gazdaság szerkezetét, növelve a munkanélküliséget. A gazdasági hatalom fokozatosan a multinacionális tőke birtokosainak, és azok elvtelen, gátlástalan kiszolgálóinak kezébe került.

A rendszerváltó pártok már a kezdet kezdetén elkötelezték magukat a piacgazdaság mellett, a kapitalista polgári értékrend, a kizsákmányolás, a magántulajdon védelme, a termelőeszközök és az erőforrások korlátlan kisajátíthatósága mellett. A kérdés csak az volt, hogyan tudnak tömegeket maguk mellé állítani a hatalomért folytatott küzdelemben.

A politika színtere hamar kétpólusúvá vált, az egyik oldal azokat az embereket célozta meg, akik hittek abban, hogy a piacgazdaság mindenki számára elérhető jólétet biztosíthat, és ennek csak az egyéni képességek hiánya lehet korlátja. Aki nem boldogul, az csak magát okolhatja, aki nem tartozik a tehetősebb réteghez, az nem is oda való. Őket a remény tartja össze, remélik, hogy kitartásuk, hűségük eredményeképpen gazdasági, piaci lehetőségeket kapnak, a kohézió alapja az érdek. Számukra a társadalom kettéválása természetes és rendben lévő. Ez a klasszikus jobboldali ideológia egyik sajátossága.

A másik csoport magát a baloldal örökösének kiáltotta ki. Nem tagadja, de próbálja eltakarni, hogy értékrendjét tekintve nem különbözik az előzőtől. Azt a réteget célozta, célozza meg, amely hisz a társadalmi szolidaritásban, hisz abban, hogy a szociális biztonság politikai eszközökkel elérhető. Ez a csoport magát szocialistának nevezi és minősíti, legfontosabb eszköze pedig a szocialista demagógia.

Azok a pártok pedig, amelyek lemaradtak az ideológiák kisajátításáért folytatott versenyben, felőrlődtek, vagy beolvadtak a két csoport valamelyikébe.

Bár az előzőekben tárgyaltak maradék nélkül jellemzik a magyar politikai palettát, a képet egy kicsit még lehet árnyalni olyan, méretüknél fogva jelentéktelen szervezetekkel, amelyek valamilyen ismérvek mentén megkülönböztetik magukat mindkét oldaltól. Ezek általában nem játszanak érdemi szerepet a politikában. Ide tartoznak a szocialista-kommunista talajon álló kispártok, melyek a szocialista rendszer iránti nosztalgiát képviselik, és ide tartoznak az útkereső politikai szervezetek, amelyek közül az egyik irányvonal, a sovinizmussal ötvözött nacionalizmus valódi veszélyt jelent a társadalomra.

2010-ben azonban ennek még csak a csíráit találhatjuk.

Az új kormány jobboldali, a szó klasszikus értelmében. Nem nacionalista, nem soviniszta, de hozzányúl a nemzeti érzelmekhez, eszközül használja azokat. „Szabadságharcot” hirdet az „idegen” gazdasági érdekek ellen, a multinacionális vállalkozások ellen. Valójában persze ennek nagyon racionális gazdasági okai vannak, legfőképpen egy irracionális, elhibázott gazdaságpolitika következményének ellensúlyozása. De vajon hogyan befolyásolja ez a gazdasági hatalom és a politikai hatalom kapcsolatát?

3. Merre tovább Magyarország?

Állítólag a multik már eldöntötték, hogy Orbán Viktor nem vezetheti tovább az országot. Kihúzta a gyufát. Különadót vezetett be a bankok, a nagy távközlési cégek, a legnagyobb kereskedelmi vállalkozások terhére, és ez tűrhetetlen. Meg kell mutatni neki, hogy Magyarország csak akkor működhet, ha azt a multik megengedik.  Meg kell mutatni, hogy aki ujjat húz a multikkal, azt tönkreteszik, eltapossák, megsemmisítik. Példát kell statuálni.
Ez Orbán pechje. A történtek után ugyanis már semmit sem tehet jóvá, bármit tesz, vesznie kell, elrettentő például mindazok számára, akik nemzeti függetlenségről, szabadságról álmodoznak.

A baj az, hogy mindezt a multik az ország elnyomorításával akarják elérni, és nem sikertelenül.

Nos, utólag be kell látnom, ebben alaposan melléfogtam. Semmilyen látványos ellenlépésre nem került sor, bár a kormány intézkedéseinek nemzetközi megítélése nem kedvezett az országnak. Ez, a válság hatásaihoz, az elhibázott gazdaságpolitikához hozzáadva tovább rontotta a gazdaság teljesítményét.

Ilyen mélyen még soha nem voltunk. Alapvető állami feladatok ellátása akadozik, nem működnek az iskolák, a szociális ellátás, egyre több helyen nincs fűtés, nincs étkeztetés, nincs fizetésük az állami, önkormányzati dolgozóknak. Intézmények válnak működésképtelenné, nincs munka, nincs jövedelem, nincs segély sem. Többszázezer család él nyomorban, fűtés nélkül, éhesen. Még a Horthy korszakban sem voltunk ilyen mélyen, és ez még nem a legalja. A helyzet addig romlik, amíg a multik el nem érik céljukat.

(Ebből tény, hogy Magyarország nemzetközi kapcsolatai romlottak, megindult egyfajta elszigetelődés, és sejthető, hogy a Magyarországon működő külföldi cégek a választásokig is és a választásokkal közvetlen összefüggésben is latba vetik érdekérvényesítő képességüket.)

A kialakult helyzetért a kormány (is) felelős. Az, hogy nem látták előre (és most sem látják) intézkedéseik várható következményeit, képességeiket, korlátjaikat mutatja. Ilyen képességekkel nem lehet egy országot vezetni. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk: nem lehet büntetlenül szembefordulni a nemzetközi nagytőkével, és az IMF-el.

Rosszabb, hogy a kormány tevékenysége nem enyhíti, hanem fokozza a szegénységet. A magyar nép két tűz közé került – egyik oldalról a külföld, másik oldalról a saját kormánya sarcolja.

(Ez a mondat, nyilván erős érzelmi felindulás hatására születhetett.)

Valóban nem tehetünk semmit?

Dehogynem.

Először is be kell látnunk, hogy a gazdasági növekedés ára nem lehet százezrek nyomora. A legfontosabb feladat az, hogy minden ember számára biztosítsunk elviselhető életkörülményeket, lakhatást, fűtést, élelmet. Minden más csak ez után következhet.

A válság rámutat, hogy a pénz ma már képtelen ellátni gazdasági szabályzó szerepét, a virtuális pénzügyi folyamatok nagyságrendje messze meghaladja a gazdasági tevékenységet kísérő pénzforgalmat, a pénz elvesztette értékmérő funkcióját. ÉS NINCS HELYETTE SEMMI! A válság tehát kiterjedt lesz és hosszú.  Az áruk, szolgáltatások használati értéke és piaci értéke elszakadt egymástól. A gazdasági növekedés és más mutatók erősen torzítanak, nem alkalmasak egy ország állapotának leírására. Az adott nemzet adósságállománya sokkal inkább függ a virtuális pénzvilág öncélú működésétől, mint az ország gazdasági teljesítményétől.

Szakítani kell tehát a hagyományos gazdasági számításokkal, a gazdasági tevékenység értékben történő meghatározásával. De mivel számolhatunk helyette?

Az erőforrásainkkal, a kapacitásainkkal és azok felhasználásának hatékonyságával.

A hadigazdasághoz hasonló gazdaságpolitikát kell kialakítani. Nevezzük ezt szociális gazdálkodásnak. Számba kell venni maradék erőforrásainkat (sajnos az elmúlt húsz évben erőforrásaink 3/4 része külföldi tulajdonba került, növelve kiszolgáltatottságunkat) melyeket a nyomor felszámolására, a szociális biztonság kialakítására és fenntartására kell felhasználnunk.
(A – még mindig – rendelkezésünkre álló két legjelentősebb erőforrás az emberi munka és a termőföld.)

Az elmúlt években több önkormányzat ígéretes kísérletbe kezdett, melynek lényege, hogy munkanélkülieket termőfölddel, haszonállattal láttak el, életkörülményeik javítása céljából. Ezeket a gondolatokat is felhasználva elkészítettem a szociális gazdálkodás elvi modelljét, mely – a megfelelő környezetben – alkalmas lehet a mélyszegénység, a reménytelenség felszámolására. Erről szeretnék írni következő jegyzetemben.

Bár ez az írás tényszerűségét tekintve bőven hagy maga mögött kívánnivalókat, azért néhány részlete figyelmet érdemel. Itt merült fel először, hogy a gazdasági növekedés, mint mérőszám, esetleg nem tükrözi egy ország valós gazdasági teljesítményét. Itt fogalmazódott meg, hogy a válság, amelynek pénzügyi jellege akkor még nem kérdőjeleződött meg bennem, részben a valóságtól elszakadt, öncélú pénzügyi folyamatok következménye. Felmerült a kétség az örökérvényűnek hitt gazdasági törvények megbízhatóságában, és megjelent a hatékonyság fogalma, amely később elvezetett a gazdasági és a társadalmi hatékonyság között fennálló ellentmondás megállapításához.

Ugyanakkor a „szociális gazdálkodás” elvi modelljét nem készítettem el. Feljegyeztem néhány gondolatomat, amelyeket később felhasználtam például az „Alternatív kormányprogram” egyes fejezeteinek megírásához, de ekkor még semmilyen gazdasági modellt sem állítottam össze.

Viszont nem álltam meg, hogy kiosszak egy fricskát a parlamenti képviselőknek, nemre, fajra, pártállásra, politikai hovatartozásra való tekintet nélkül.

4. Övék a jövő…

Nézem a gyerekeket a homokozóban. Játszanak.

Vannak, akik azt játsszák, hogy várat építenek, vannak, akik háborúst játszanak; megpróbálják lerombolni, amit mások építettek. Apró gyerekek. Vajon milyenek lesznek, ha felnőnek? Melyikből lesz szeretetben teljes, jó szándékú, alkotó ember, és melyik lesz haszontalan, garázda, futballhuligán, pusztító szélsőség?

Nézem a TV-t. A képviselőket a parlamentben. Játszanak teljes egyetértésben. Pártonként. Azt játsszák, hogy a másik párthoz tartozót le kell tiporni, meg kell semmisíteni, szándékát, gondolatait le kell járatni. Vajon milyenek lesznek, ha felnőnek.

A feladathoz.

Meg volt a véleményem! (Ami nem is változott.) De nem csak a képviselőkről, hanem az egész politikai kultúráról. Hogy a szemben álló pártok számára a vita tárgya teljesen közömbös, egy dolog számít: a kormányoldalról be kell bizonyítani, hogy bármit csinál, az rossz, tisztességtelen, korrupt és a nemzet érdekeivel homlokegyenest ellenkező. Az ellenzéki oldalról pedig azt, hogy szabotálni akarja az ország kormányzását, álszent, és képmutató, hiszen, amikor kormányon volt, pont az ellenkezőjét csinálta annak, amit most képvisel.

Szomorú, de sok benne az igazság. A kormányoldal gyakran tényleg szakszerűtlen döntéseket hoz, valóban saját pártjának, hozzájuk közel álló személyeknek, lobbyknak az érdekei mentén dönt, a nemzet érdekeivel szemben. Az ellenzék pedig valóban az ellenkezőjét mondja annak, amit képviselt, amikor ők voltak kormányon. A parlamenti választások idején semmi nem történik, egyszerűen csak egy szerepcsere. Mi lehet ennek az oka?

Ezen valójában nem kellene sokat gondolkodni. Ha mind a két oldal ugyanúgy viselkedik, az csak egyet jelenthet: azonos érdekeket képviselnek, azonos célok mellett.

Mégis, eltelt 20 év a rendszerváltás után, és ezt nem vettük észre. Nem láttuk, hogy a parlamenti pártok kivétel nélkül a polgári kapitalista értékrendet képviselik. Azt az ideológiát, amely felosztja a társadalmat, gazdagokra és szegényekre. Hogy közöttük a küzdelem nem 10 millió ember boldogulásáért, hanem kizárólag a hatalomért, a kizsákmányolás felügyeletének jogáért folyik. Nem akartuk észrevenni, hogy a társadalom felének, akik a rendszerváltás vesztesei voltak, nincs képviselete a magyar parlamentben. Hogy a baloldal fogalmát egy olyan csoport sajátította ki, amely egyértelműen és világosan a tőke tulajdonosainak érdekeit támogatja.

Ennek meg is lett a következménye. Minden, ami nem hozott hasznot a gazdasági és politikai hatalom új birtokosai számára – ne szégyelljük néven nevezni őket: új burzsoázia – az romlásnak indult. Minden, ami nem volt felosztható, az elvesztette jelentőségét, fontosságát. Elsősorban az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás. Ezek törvényi szabályozása során egyetlen cél lebegett a törvényalkotók szeme előtt, lehetőleg minél több pénzt kivonni a rendszerből. Szakmai szempontok rendszerint meg sem jelentek. Ezekre próbáltam felhívni a figyelmet a közoktatási törvény módosítása kapcsán.

5. A köznevelési törvény kritikájához.

Nagy falat, akár közoktatás, akár köznevelés.
Az új törvénynek, objektív hozzáállás mellett vannak jó elemei. A tankötelezettség leszállítása (16 évre) pl. nem érdemel támadást. Annál is inkább, mert pár éve, amikor felemelték, ugyanilyen cirkusz volt - az emelés ellen! Mindegy, csak szidjuk? Az iskolát azok számára kell fenntartani, akik tanulni akarnak. A 16-18 éves (néha 19 éves) tankötelezettek egy jelentős része bizony komoly akadálya volt a normális tanításnak. Annál is inkább, mert az iskolának semmilyen eszköze sem volt vele szemben, és ő ezzel tisztában volt. Egyebekben pedig a tanítás a két fél egyetértő szándékán alapul. Ha egyoldalú, akkor idomításnak hívják.

Hogy ez pedagógusok elbocsátásával jár?! Magam is állástalan pedagógus vagyok. Miért jó az, ha több tanár van, mint amennyi szükséges? Ne tessék félni attól, hogy 4-5 ezer pedagógust el kell bocsátani, csak arra tessék figyelni, hogy azok legyenek, akik a közoktatást ide juttatták!

De ez a törvény valóban felesleges. A közoktatás ugyanis olyan szinten - jó magyarosan: szét van verve, hogy alapjaitól kell felépíteni. Agyrém, hogy hároméves kortól kötelező a köznevelésben való részvétel. Ha lenne ilyen korú gyermekem, semmiképpen sem engedném, akár erőszakkal, akár az életem árán is megvédeném.  Nem tudom, az apák, az anyák hogyan vélekednek erről, de tartok tőle, hogy az ehhez hasonló intézkedések akár (nem fülke-) forradalomhoz is vezethetnek.

A magyar képzési rendszer háromszintű. Az első az általános oktatás, a második a középfokú képzés, a harmadik a felsőoktatás. Ez korcsoportokhoz kötődik, jól megválasztott határokkal, eltérő nevelési feladatokkal. A rendszerváltást követően megindult a szintek tönkretétele. Az idén végzett népszámlálás rámutatott arra, hogy hiba volt az iskolatípusok összemosása. A végzettséget ugyanis szintenként kellett megadni: például elvégzett 8 osztályt az általános iskolában, kettőt a középiskolában, tehát most tizenegyedikes. Hát ez agyrém! A nép pedig írt mindenfélét, a számláló biztosok meg győzték javítani a kiképzésük szerint. Miért nem lehet az a szegény gyerek középiskolás, harmadikos? Szégyen?

Ne felejtsük: Hoffman Rózsa ezeknek a folyamatoknak, a 6 és 8 osztályos gimnáziumoknak élharcosa volt, és erre még büszke is. Meg szeretném jegyezni, hogy a II. világháború óta szerintem Magyar Bálint ártott a legtöbbet a közoktatásnak, ezáltal a fiatalságnak, ezen keresztül a nemzetnek. Hoffman Rózsa még elveheti tőle az első helyet…

Szóval az általános és a középiskolai oktatást, nevelést és a szakképzést is, az alapoktól újra kell építeni. De könyörgöm! Ne tessék idehozni a bolognai folyamatokat, egyrészt mert nem ide tartozik (a felsőoktatásról szól) másrészt, mert amit a közoktatásban e címen műveltek az elmúlt 10 évben, az abnormális.

Kritizálni persze könnyű. És nem is tisztességes, ha nem kerül mellé egy javaslat, ha úgy nem jó, akkor hogyan jó. Sőt: fontosabb arra ráirányítani a figyelmet, hogy hogyan lehet jól megcsinálni, mint belekötni a hibákba, esetleg még azokba a gondolatokba is, amelyek hasznosak volnának.

A XXI. század az egész világon zavarba ejtette az oktatás szervezőit, irányítóit. Ma már nem lehet az iskolákban általános felkészültséget, egyetemes kultúrát biztosítani. Nehéz meghatározni, mi tartozik az általános műveltség fogalmába, a piac nem szabályozza a munkaerő utánpótlás irányát.

A korcsoportok határai is változnak, az alapoktatással szemben támasztott elvárások, követelmények is változnak.

Egy 10 osztályos általános képzés – ha tartalmazza egy alapszakma megfelelő elsajátítását is – sokkal jobban igazodna a társadalom elvárásaihoz. Ez tízosztályos általános iskolát jelent, melynek eredményes elvégzése után a tanuló akár el is helyezkedhet – szakmunkásként. Íme, a megoldás a 16 éves korig tartó tankötelezettségre és a szakképzésre jelentkezők alacsony száma miatti problémákra. A középiskola (mely már nem kötelező) 20 éves korig tartana – koruknál fogva érettebb fiatalok vennék igénybe, azzal a szándékkal, hogy élnek az ott biztosított lehetőségekkel. A felsőoktatásban résztvevők korcsoportjának határai is megváltoznának, 18-23-ról 20-25-re emelkednének.

A fenti felvetés természetesen csak gondolatébresztő. A teljesség, de legfőképp a részletesség igénye nélkül készült. De alkalmas a továbbgondolásra…

Ez az írás sok vitát váltott ki. A tankötelezettség korhatára megosztja a szakmát, megfigyelésem szerint fele-fele arányban. Így arra lehet számítani, hogy, ha egyszer eldől, sok időnek kell eltelnie, mire mindenki elfogadja.

A színvonalas közoktatás több, egymástól alapvetően eltérő módon is biztosítható. Az általam megvillantott lehetőség csak egy a sok közül. Lehet rajta vitatkozni, de ezekből az elvekből kiindulva később kialakítottam egy teljes modellt, amelynek a legfőbb tulajdonsága, hogy minden szempontból működőképes. Igényes, hatékony, és nem utolsósorban finanszírozható. Ezt a koncepciót a maga helyén részletesen be fogom mutatni, de most is, és ott is hangsúlyozom: nem az egyetlen elképzelhető megoldás.

Ezekben a hetekben indulatos kedvemben voltam.

Haragudtam a kormányra, és haragudtam az ellenzékre is, mert éreztem, hogy valami nincs rendben, de akkor még messze jártam attól, hogy megszülessen a felismerés a parlamenti pártok értékrendjének azonosságáról, főképp, hogy ez eljusson a tudatosság szintjére. Az igazság az, hogy nem találtam a koherens irányvonalat a társadalmi, gazdasági folyamatok között. Minden esetlegesnek látszott, mintha mindent a véletlenek döntenének el, pedig éreztem, hogy ez nem így van. Nem tudtam, mi ennek az oka. Ma már tudom: nem mentem eléggé vissza a történelemben.

Viszont később épp ezek a bizonytalanságok vezettek el egy felismeréshez: a politikusokat pillanatnyi érdekek vezérlik, még akkor is, ha ezek az érdekek nem személyes céljaikat szolgálják, még akkor is, ha a nemzet érdekeit tartják szem előtt. Jelenük problémáit próbálják megoldani, gyakran egymástól függetlenül, figyelmen kívül hagyva a megoldások egymásra gyakorolt hatását. De még ha széles körben hatástanulmányokat készítenek, – ami egyébként szakmai alapkövetelmény lenne – akkor is csak a pillanatnyi állapotot, és, legfeljebb a könnyen belátható jövőt veszik figyelembe. Ilyen körülmények között valóban azt érezheti az ember, hogy minden a véletleneken múlik. Pedig nem így van. Egyrészt a politikusok döntései akkor is hatnak egymásra, ha egymástól függetlenül keletkeznek, másrészt az ember világának fejlődését a politikusok döntésein kívül még hatmilliárd ember apró-cseprő döntése is befolyásolja. A fejlődés iránya sztochasztikus és objektív. Nem a fejlődés függ hatmilliárd ember mindennapi döntéseitől, hanem az emberek mindennapi döntései függenek a fejlődés pillanatnyi állapotától, az adott helyzettől, a körülményektől. (lásd: Tenni vagy nem tenni, avagy mire való a társadalom)

Ez a gondolatsor egy fontos, de szomorú következtetéshez vezetett: a politikusok naponta olyan folyamatokba avatkoznak bele, amelyek működését nem is ismerik, vagy nem ismerik eléggé. Amelyekről gyakran nincs is tudomásuk. Ez nem csak a kormányra igaz, hanem az ellenzékre is… De a következő írásomat nem ezért írtam. Hanem, mert haragudtam.

6. Nyílt levél az ellenzékhez…

Kedves ellenzék!

Mindegy? Ha van sapkája azért, ha nincs sapkája azért?

Azt hiszed, hiteles vagy, ha mindent lezúzol? Dilettáns gazdaságpolitika?

Nos, szétnéztem az országban. Rendre azt hallom a vállalkozóktól, hogy jobb évet zárnak, mint tavaly, azt látom a televízióban, hogy ágazatok indulnak felfelé, nőtt például a gépjármű eladás. Tehát – én úgy látom – nőtt a gazdasági teljesítmény. Ugyanakkor romlott a helyzet, több százmilliárdot visszafizettünk, mégis nőtt az adósságállomány, csökkent a munkanélküliség, mégis romlott a forint. Vedd észre, hiába javítjuk a gazdaság anyagi (materiális) oldalát, ha a külföldről érkező (rendre virtuális) pénzügyi folyamatok azonnal tönkreteszik az erőfeszítéseinket. És te azt mondod, nem folyik gazdasági támadás Magyarország ellen!? Vak vagy?

Nem akarom a Fideszt védeni. Túl sokat hibázik, a kormány nem tudja felmutatni azokat a szellemi képességeket, amelyek egy ország vezetéséhez szükségesek, Orbán talán fél az okos emberektől.

De az nem igaz, hogy mindent rosszul csinál, és ezt nem fogja elhinni nektek senki.

Aztán meg mire föl adod a bankot?!

Az MSZP százmilliárdokat osztott szét „hívei” között anélkül, hogy ezért bármit kapott volna az ország. A sikkasztás, a hűtlen kezelés akkor is bűncselekmény, ha nem lehet bizonyítani. (Lásd: alagút, amire szinte úgy kellett a földet ráhordani…) És „vétkesek közt cinkos, aki néma”, az is bűnös, aki nem csinált semmit, csak hagyta… Mondjatok egy – egyetlen egy – nevet a frakcióból, aki nem volt részese a pazarlásnak!

Kedves LMP! Ugyebár lehet más a politika. Nem mutatnád meg? Mert eddig ebből nem láttunk semmit. Mint ahogy a hasznodat sem a parlamentben. Vegyél vissza egy kicsit. Túl széles lett az arcod, olyan, mint a többi képviselőé.

És a Jobbik valóban jobbik? Az a megoldás, hogy üssük egymást?! Mindenki mindenki ellen?! Faji, nemzetiségi, vagy vallási alapon el lehet dönteni ki elsőrendű, ki másodrangú polgár?! Bottal kell rendet rakni?!

Nem ártana néha nektek is a tükörbe nézni.

Egyébként szeretettel csókollak benneteket…

Velem együtt, az ország jelentős része csalódott az ellenzékben. Húsz év elteltével megkezdődött a kijózanodás.

Az utolsó kormányváltást követően gyorsan zuhanni kezdett a pártok támogatottsága, a kormányoldalon is, és az ellenzéki oldalon is. Jellemző, és sok mindent elárul, hogy a társadalmi jelenséget mindkét tábor egyformán értékelte: a tömegek elfordultak a politikától. Pedig, nem ez történt. A leszakadó rétegek a politikai pártok helyett elkezdték egymást keresni, megkezdődött a spontán politikai szerveződés. Civil szervezetek, mozgalmak jöttek létre, szerveztek politikai megmozdulásokat a hatalom képviselőivel szemben, a kormány intézkedéseivel szemben, a parlament döntéseivel szemben. Valójában pedig a polgári kapitalista értékrenddel szemben. Csakhogy ez nem volt tudatos. Az osztálytársadalom kialakulásának folyamata nyílt intenzív szakaszba lépett, de nem volt mögötte, és ma sincs mögötte egységes, tömegeket egyesítő ideológia, tiszta, átlátható, szerethető és hiteles világkép, megvalósítható, és megvalósítandó társadalmi célkitűzés.

Egyszerűen csak annyi történt, hogy egyes civil szerveződések megerősödtek, mások pedig beleolvadtak ezekbe, vagy elpárologtak. Elfogyott a kezdeti lendületük, tagjaikat felszívták a megerősödő mozgalmak.

Világosan látható, hogy ezekre a civil szerveződésekre óriási társadalmi igény van: százezres tömegeket képesek megmozgatni, pedig hiányzik a politikai akciók szervezéséhez szükséges tudásuk, tapasztalatuk.

Viszont a társadalom szerkezetében alapvető változás kezdődött. A hatalomért folytatott küzdelemben egymással szemben álló két nagy párt mellett, pontosabban velük szemben, megjelent egy harmadik erő, amely a keresztségben a „civil ellenzék” nevet kapta.

Működése nem mindig olajozott, teljesítménye, politikai aktivitása igen hullámzó. Egyes eseményekre reagálva komoly társadalmi erőt képes megmozgatni, aztán elül, elalszik, támogatóiban kétséget ébreszt, veszít is a támogatottságából. Majd megint történik valami, ami felkorbácsolja az indulatokat, újra megerősödik, újra mozgósít.

Ezek a civil mozgalmak, mint például a Milla, vagy a Szolidaritás Mozgalom ma még elsősorban a kormányoldal teljesítményétől, tevékenységétől függően fejtik ki hatásukat. Nem igazán képesek másra, mint reagálni a hatalom döntéseire, ha azok súlyosan sértik a többség vélt, vagy valós érekeit, rontják szociális helyzetét. Hiányzik belőlük a tudatosság, hiányzik a tapasztalat, hiányzik mögülük a társadalom többsége számára érthető, szerethető, követhető ideológia.

De kétségtelenül jelentős szerep vár rájuk. Az egymással szemben álló pártok ugyanis a tulajdonviszonyok megváltoztathatatlanságának, a kapitalista társadalmi berendezkedésnek bármi áron történő megvédésében érdekeltek. Közöttük a harc kizárólag a hatalom megszerzéséért, a kizsákmányolás feletti ellenőrzés jogáért folyik. Ez nem társadalomformáló erő, ez konzervatív erő. Így Magyarországon valamennyi jelentős párt konzervatív, akár jobboldalinak, akár baloldalinak nevezi magát. (A magát baloldalinak nevező MSZP-nek valójában semmi köze a társadalmi baloldalhoz. A fogalom kisajátítására csak támogatottságának növelése érdekében volt szüksége. Ennek megfelelően ”váltógazdálkodást” folytat. Ha ellenzékben van, szociálisan érzékeny, a hátrányos helyzetű többség értékrendjét, céljait képviseli, vallja magáénak. Ha hatalomra kerül, 180 fokot fordul egyetlen pillanat alatt: azonosul a polgári értékrenddel, minden intézkedése, döntése a termelőeszközök tulajdonosainak, a rendszerváltás nyerteseinek érdekében történik. De nem is ez a fontos! Hanem, hogy tűzzel, és vassal védi az ehhez tartozó társadalmi struktúrát.

Pedig ez a társadalmi szerkezet betöltötte rendeltetését, nem képes teret biztosítani a gazdaság további fejlődésének. De erről majd később! Térjünk vissza a civil ellenzék történelmi szerepére.

Mindegy, mit gondolnak a civil mozgalmak vezetői, formálódik a szervezeteik mögött álló tömegek közös akarata, harc a társadalmi igazságosságért, továbbá ennek érdekében a társadalom szerkezetének megváltoztatásáért. És ez már társadalomformáló erő! A vezetőknek előbb-utóbb ezt fel kell ismerniük, fel kell vállalniuk, és tudatosan képviselniük kell. Vagy, át kell adniuk a helyüket olyanoknak, akik tisztában vannak ezzel.

De egy kicsit előre szaladtunk. Most még csak ott tartunk, hogy formálódik a magyar politika harmadik pólusa, a civil ellenzéki mozgalom.

7. Nyílt levél a Magyar Szolidaritás Mozgalom vezetőihez, szervezőihez, tagjaihoz.

Végső szükség van arra, hogy Magyarországot ne gyenge képességű, hiányos felkészültségű és kifogásolható erkölcsű politikusok vezessék, hanem olyanok, akik rendelkeznek az ország vezetéséhez szükséges képességekkel, a korrupció, a politikai bűnözés teljes felszámolásához szükséges erkölcsi tartással, az érdek alapú döntések elkerüléséhez szükséges önzetlenséggel.

Az egész világra kiterjedő általános értékválság vesz körül bennünket. Az öncélú, mesterséges pénzügyi folyamatok következtében a pénz elvesztette értékmérő képességét, már nem képes megjeleníteni a ráfordítások (a munka) értékét, elszakadt egymástól a javak piaci és társadalmi értéke. Ezeknek a kihívásoknak egyetlen eddig ismert társadalmi formáció sem képes megfelelni. Olyan problémákkal állunk szemben, melyekre nincs hagyományos megoldás. A jövőben az együttélésnek olyan formáját, formáit kell kialakítani, amelyek példa nélkül, előzmények nélkül állnak.

Ilyen körülmények között Magyarország fokozottan kiszolgáltatott. Az, hogy hogyan élünk, nem tőlünk függ. Erőforrásaink legnagyobb része az elmúlt 20 évben külföldiek kezébe került, azokkal a nemzeti erőforrásokkal, melyek az emberhez méltó életmódot az egész ország számára biztosíthatnák, ma nem mi rendelkezünk. És nincs olyan politikai erő, mely képes lenne megoldani ezeket a problémákat. Nincs, de egyetlen esélyünk, hogy létrehozzuk.

Ahhoz, hogy a Szolidaritás Mozgalom helyzetbe kerülhessen, szükség van arra, hogy két kérdésre részletes és egyértelmű választ tudjon adni. Az egyik: hogyan kívánja átalakítani az ország működését, társadalmi berendezkedését, szerkezetét. A másik: az átalakítás időtartama alatt hogyan biztosítja az ország működésének folyamatosságát, az intézmények és a lakosság mindennapi életét. Ennek hiányában ez a szervezet sem lenne más, mint egy azok közül, akik semmit sem képesek megoldani, de mindent képesek kritizálni. A mozgalom céljait ki kell egészíteni azokkal az alapelvekkel, amelyek alkalmasak a fenti kérdések megválaszolására.

Annak érdekében, hogy a Szolidaritás Mozgalom betölthesse vállalt küldetését szüksége lesz egy olyan csoportra, mely hátteret biztosít a szervezet előtt álló – nem mindennapi – társadalmi és gazdasági problémák megoldásához. E csoport munkájában – ha Önök is akarják – szívesen veszek részt.

És, ezt komolyan is gondoltam, gondolom, ma is.

Igaz, ebben az írásomban kissé kíméletlenül, nyersen tártam fel a bennünket körülvevő problémákat, az állításokat alátámasztó tények és érvek is hiányoznak, de a sötétre festett kép nem alaptalan.

Látom, a válságról még mindig azt gondoltam, hogy pénzügyi indíttatású, de lényegét már kiterjesztettem, megfogalmazódott az általános értékválság gondolata. Ahhoz, hogy felismerjem, hogy az értékválság nem oka, hanem következménye az általános válságnak, még hónapokra volt szükségem, és a történelemben egész a XIX. század elejéig kellett visszamennem. A nagy tanúság, hogy ha a gazdasági és társadalmi folyamatoknak csak korlátozott részét vizsgáljuk, könnyen vonhatunk le téves következtetéseket. Ezért tartom végzetes hibának, hogy a politikusok, mindig a jelenkor problémáit akarják megoldani, rendszerint úgy, hogy nem veszik figyelembe, milyen tényezők vezettek el azok keletkezéséhez.

Azért az előző írásomban már fontos felismerések jelentek meg:

-          a legfontosabb, hogy a válság a társadalmi szerkezet megváltoztatása nélkül nem győzhető le,

-          a válság leküzdésében a nemzeti erőforrások felhasználásának hatékonysága alapvető szerephez jut,

-          az erőforrások korlátlan kisajátításának lehetősége elfogadhatatlan, bár ezt ekkor még csak külföldi szereplőkre vonatkoztattam

Ugyanakkor megelőlegeztem a Szolidaritás Mozgalomnak a tudatosságot, amikor vállalt szerepéről beszéltem. Bevallom, azt hittem ez a folyamat sokkal gyorsabban fog lezajlani, valójában ma is tart, és miközben a mozaik darabkái jórészt elkészültek, a kép nem akar összeállni.

Van ennek az írásnak még egy nagyon fontos üzenete: nevezetesen az, hogy elkerülhetetlen a társadalom jelentős átalakítása, de ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha közben biztosítani tudjuk az ország működésének folyamatosságát. Bár gondoltak volna erre azok is, akik a rendszerváltást követő években gyakorolták a hatalmat!

Ami pedig közvetlenül a Szolidaritás Mozgalommal függ össze – a mozgalom céljait eredetileg aktuálpolitikai események mentén határozták meg. A szervezet legfontosabb dokumentumaiban ma is ezek szerepelnek, noha írásom az év legelején keletkezett. Talán történt előrelépés, mert most – egy évvel később – sokszor elismételt javaslatomat talán valaki meghallotta. Végre felmerült, hogy foglalkozni kellene vele. Én ezt a tudatosság felé vezető útként értékelem.

Azt, hogy megindult a társadalom erjedése, bizonyítja, hogy nőtt az aktivitás az interneten. Az ember nyilván azokat az írásokat keresi meg, elsősorban, amelyek nézeteihez közel állnak, de a vélemények ütközése, a vita mindenképp elkerülhetetlen. Sajnos az alábbi írás kiváltó okát elfedte az idő jótékony homálya, de a benne foglalt gondolatok beleillenek abba a folyamatba, ami engem a felismerés útján vezetett. „aum” a társadalmi változás szükségszerűsége mellett érvelt.

8. Válaszlevél "aum" számára.

Közzétéve, mert figyelemre méltó gondolatait másoknak is ajánlom.

A felsorolt érvek közül első helyre a széleskörű társadalmi konszenzust tenném. A többivel is egyetértek, de ennél sokkal több kell. Most is az a probléma, hogy a kétharmados többséget összedobtuk a Fidesznek, de az ország irányításához szükséges észt nem tudtuk összedobni nekik.

Az általad hivatkozott „más országok bevált receptjei” rendszerint arra épülnek, hogy a pártok ellenzékben árnyékkormányt működtetnek, és a választók nem csak azt látják, hogy mi nem tetszik nekik, hanem azt is, hogy mit tennének helyette. Mi vakon választunk. A mostani ellenzék sem mutat rá a tennivalókra, csak kritizál, még a nyilvánvalóan helyes döntéseket is. Bár ilyen nem sok van.

Szóval, kormány és ellenzék az én farkammal veri a csalánt.

Hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, mondok egy lehetséges megoldást (ami, úgy érzem, hasonlít az elképzelésedhez). Hozzuk létre azt a társadalmi erőt, amely rendelkezik az ország irányításához szükséges szellemi kapacitással. Amíg nem bizonyított, hogy ez létezik, és rendelkezik a szükséges támogatással, addig – bármilyen rossz – felesleges a jelenlegi rendszert lebontani, mert a legrosszabb rendszer is jobb, mint a legjobb anarchia. Addig csak annyit tehetünk, hogy a társadalom erejének felmutatásával megpróbáljuk megakadályozni a szakadékba vezető lépéseket. Ennek érdekében el kellene érnünk, hogy a képviselők – egy megfelelően kialakított protokoll szerint, többhónapos, féléves, nagyon átgondolt, nagyon kidolgozott eljárás során – visszahívhatók legyenek.

Ez lehetne az alkotmányos garancia arra, hogy nem kerülhetünk őrült diktátorok kezére.

Ne panaszkodjunk, hanem cselekedjünk, építsünk. Olvasd el a Magyar Szolidaritás Mozgalom célkitűzéseit, mondd meg (írd meg) hogy mit hiányolsz belőle, és alakítsuk együtt addig, mígnem ország építő program válik belőle.

De közben ne felejtsük el, hogy az országot addig is működtetni kell, amíg elérjük a kívánt állapotot. Ez a mai korban különösen nagy kihívás, mert rendre buknak meg azok a közgazdasági elméletek, amiket korábban öröknek hittünk, és amelyekre nemzetgazdasági számításokat kell alapozni. Két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy visszanyúlunk olyan közgazdasági tételekhez, melyeket a „szocialista” típusú gazdaságban alkalmaztak, és tudva, hogy azok is csak korlátozottan működtek, tudva, hogy hova vezettek, milyen hibái voltak, megfelelően átalakítva megpróbáljuk alkalmazni őket. A másik, hogy kialakítod az új elméleteket, és vállalva azt a kockázatot, hogy élesben kell kipróbálnod, megpróbálod alkalmazni őket. A mai válság legfőbb oka, hogy az öncélú és virtuális pénzügyi folyamatok miatt a pénz elvesztette legfontosabb – értékmérő – funkcióját, így sok mindenre alkalmatlanná vált. Egyre világosabb számomra, hogy a költségvetés nagyobb biztonsággal tervezhető a javak és erőforrások természetes mértékegységében, mint forintban, euróban, egyszóval pénzben. Márpedig az ország működésének garanciája a költségvetés.

Ezt az utóbbi bekezdést csak azért ajánlom figyelmedbe, mert alapos átgondolásával tovább növelheted a megjegyzéseidben tükröződő felelősségérzetet. Remélem, sikerült hozzájárulnom tevékenységedhez, és lesz alkalmam olvasni további hozzászólásaidat is.

Ennek a levélnek a legfontosabb gondolata a képviselők visszahívhatóságának kérdése. A hozzá kapcsolt feltételek hangsúlyozása nagyon fontos, és még csak nem is elégséges. Bár a magam részéről támogatója lennék a képviselők visszahívásának, ugyanakkor világos számomra, hogy milyen veszélyt jelenthet az ország kormányozhatóságára nézve annak nem kellőképpen átgondolt, felelőtlen bevezetése.

Más új gondolatok is megjelentek. Konkrét megfogalmazást nyert az a sejtés, hogy bajok vannak az általunk alkalmazott közgazdasági törvények érvényességével. De ez még mindig a probléma megfogalmazásához tartozik, nem a megoldáshoz. Még mindig ott tartottam, hogy nem tudtam rájönni, hol rontottuk el valójában. De kezdtem látni, hogy a válaszokért messzebbre kell visszamennem. Már a II. világháborút követő időszaknál tartottam.

9. Az adósságválság elmélete.

Szeretnénk nagyon mélyen elásni a rendszerváltást megelőző időszakot. Nagy kár! Mert a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Magyarország mai helyzetének értékelését ugyanis a múlt század közepén kell elkezdeni.

Elődeink a II. világháborút követően keserves tapasztalatokon keresztül  u.n. „szocialista” társadalmat építettek ki. E rendszer egyes részei jól, más részei rosszul működtek. A rendszerváltást követően kialakuló új politikai elit azonban, hatalmának megszerzése és megtartása érdekében minél hamarabb szerette volna eltüntetni az előző társadalmi berendezkedés minden elemét, jót és rosszat egyaránt, fel sem ismerve a köztük lévő különbséget.

A szocializmust követő rendszerváltás első húsz évében azt tapasztalhattuk, hogy az új magyar kapitalizmus a társadalom igen szűk rétege számára biztosítja a tisztességes megélhetés körülményeit. Még kevesebbek számára a gazdagságot. A társadalom döntő többsége kedvezőtlenebb körülmények között él, mint az előző társadalmi rendszerben.

A végletekig leegyszerűsítve a szocializmus legfőbb hibája az volt, hogy nem működtetett olyan érdekeltségi rendszert, amely biztosította volna az ország folyamatos fejlődését, megújulását.

Erénye, előnye viszont több is volt, egyrészt – legalább is egy darabig – elsősorban saját belső erőforrásainkra támaszkodott, másrészt olyan elosztási rendszert alakított ki, amely mindenki számára elfogadható életkörülményeket biztosított. (Igaz, szolidabb volumenben.)

Ezt egy közgazdasági anomália felismerése tette lehetővé, ami az erőforrások tulajdonlásához kapcsolódik.

1./ Legyen egy közösség 100 tagjának 100 hektár [Ha] földje, közös tulajdonban (erőforrások: munkaerő 100 fő, termőföld 100 Ha). Együtt művelik, éves átlagban napi 2-3 óra ráfordítással, és az így megtermelt javak 100 fő számára szolid, de tisztességes megélhetést biztosítanak.

2./ Legyen ez a 100 hektár föld a közösség egy tagjának tulajdonában. Abban érdekelt, hogy a legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredményt érje el, tehát gépesít, alkalmazza a közösség 20 tagját – érdekeinek megfelelően a legalacsonyabb fizetésért, ami egy-egy fő szolid, de tisztességes megélhetését teszi lehetővé. Eléri ugyanazt a termésátlagot, fele ráfordítással, tehát a hatékonyság kétszeres.

A fizetőképes kereslet 20 fő, ők háromszor-négyszer nagyobb ráfordítással jutnak a megélhetésükhöz szükséges javakhoz, mint az 1./ esetben, míg a megtermelt mennyiség 80%-ával a tulajdonos rendelkezik. Mivel erre nincs a közösségen belül fizetőképes kereslet, ezért arra kényszerül, hogy áttérjen az externális gazdálkodásra, vagyis feleslegét a közösségen kívül értékesítse.

Az anomália abban rejlik, hogy a 100 ember ellátására alkalmas erőforrás-mennyiség hogyan válik erre alkalmatlanná a tulajdonviszonyok megváltozása következtében.

Az eredmény a közösség 80 éhen halt tagja!

(A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy elvben a munkaerő is externáliára kényszerül, de a sarkított példa azt is mutatja, hogy a tulajdonviszony megváltozása következtében a foglalkoztathatóság 80 fővel (%-al) csökkent. Ez nyilván más közösségeknél is így van, 80 főnek tehát nincs hova mennie.)

Igaz, a valóság ennél sokkal bonyolultabb,* de a példa világosan rámutat arra, hogy a gazdasági hatékonyság és a társadalmi hatékonyság – kis túlzással – egymással ellentétes. Ez alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy az ország állapota a gazdasági növekedéssel jellemezhető. (Csókoltatom az IMF-et, meg az Uniót!)

Kétségtelen, hogy ez az anomália a mai általános értékválság egyik fő (ha nem a legfőbb) okozója.

A fennálló krízis persze nem ezen a néven, hanem adósságválság néven vált ismertté, de az csak a felszín. A korábbiakhoz képest szokatlanul elhúzódik, és azt még csak kevesen sejtik, milyen hosszú ideig fog tartani.

Ennek az az oka, hogy – amint a fenti levezetés is mutatja – a válságnak mélyen fekvő társadalmi gyökerei vannak. Ha a társadalmi berendezkedés nem változik alapvetően, a probléma is újra termelődik, ciklikussá, vagy folyamatossá válik. A probléma felismerése után elkezdtem a megoldás kidolgozását, ezzel Magyarországnak nem várt történelmi esélye nyílik arra, hogy elsőként küzdje le a válságot.

*A magántulajdon – nagyobb léptékben a tőkekoncentráció – egy darabig hasznos, mert erőforrásokat (példánkban: munkaerőt) szabadít fel, amely más javak termelésére felhasználható, tehát bővíti a választékot. Egy nagyságrend után azonban hatása megfordul és a példában idézett jelenséget mutatja.

Ez az írás felhívja a figyelmet a hatalmat gyakorló osztály – melybe a kormányoldal éppúgy beletartozik, mint a parlamenti ellenzék – történelemhamisító propagandájára. Hogy milyen mértékben és hogyan vált hivatalos állásponttá, arra legjobb példa a KSH statisztikája. Ennek értelmében a GDP alakulása szerint 1960-as bázisra vonatkoztatva 2011-ben kb. 400%, 1974-ben 200%. Vagyis: az adott évben végső fogyasztásra került termékek és szolgáltatások értéke 2011-ben kétszer akkora volt, mint 1974-ben. Az egyszerű halandó számára ezt úgy kell lefordítani, hogy 2011-ben mindenből kétszer annyi jutott, mint 1974-ben. Kétszer annyi téglából kétszer annyi házat építettünk, kétszer annyi kolbászt, párizsit, kenyeret ettünk meg, stb.

Nos, azon kívül, hogy ez utóbbi nyilvánvalóan lehetetlen, van még egy probléma. Hogy akik akkor éltek, tanúsítani tudják: a dolog épp fordítva volt. Abban az időben boldog-boldogtalan hétvégi házat épített, nyaralót a Balatonon, vagyis mindenből sokkal többet fogyasztottunk, és mindezt összehasonlíthatatlanul igazságosabb társadalmi elosztásban.

Ez két dologra rámutat: az egyik, hogy a hatalom gátlástalanul hazudik annak érdekében, hogy ne kerüljön sor a rendszerváltást megelőző időszak, és a mai állapotok összehasonlítására.

A másik pedig, annak bizonyítéka, hogy a ma használt közgazdasági paraméterek teljesen alkalmatlanok az ország gazdasági teljesítményének leírására, bemutatására.

(Nem bírtam ki, hogy ezt ide ne írjam, bár az év vége felé erről is született egy írásom, amit szándékomban áll beemelni ebbe az összefoglalásba. Elnézést azért, hogy sokkal később még egyszer megjelenik.)

Figyelmet érdemel, hogy az írásban a hangsúly korábban felmerült gondolatok és következtetések alátámasztásán van. Tulajdonképpen megkezdődött az a munka, amely a társadalmi ellentmondások feltárására irányul a gazdasági folyamatok elemzésén, a gazdasági anomáliák feltárásán keresztül. Ebben már megjelenik a társadalom és a gazdaság szétválaszthatatlan egységének felismerése, és az egész tevékenység egyre tudatosabbá egyre átgondoltabbá válik. A legfontosabb eredmény az, hogy bevezet egy új fogalmat, a társadalmi hatékonyság fogalmát, és azt szembeállítja a gazdasági hatékonyság fogalmával. (A gazdasági hatékonyság definíciója: egységnyi termék, szolgáltatás előállításához felhasznált összes erőforrás. A társadalmi hatékonyságot nem ilyen könnyű definiálni. Leginkább a kielégített szükségletek és az összes szükséglet arányával jellemezhető. A problémát az jelenti, hogy a szükségletek megítélése nem objektív kategória. Ezért a keretben látható függvény csak az összefüggés jellegét képes érzékeltetni, a valódi arányokat nem. Az is gondot okoz, hogy a nemzeti össztermék elfogyasztásában mesterségesen gerjesztett szükségletek éppúgy szerepet játszanak, mint valós szükségletek, melyek szerepét csak az év vége felé sikerült feltárnom.)

A következő írásom alapvetően érzelmi indíttatású.

Nos, a Szolidaritás Mozgalomról van szó, annak céljairól, amelyekkel már korábban sem voltam elégedett. A politikai események hatására növekedtek az indulatok, a szervezet egyes vezetői – úgy fogalmazhatnék – radikalizálódtak.

A kormány döntéseinek és intézkedéseinek kritikája elvezetett a kormányváltás igényének megfogalmazásáig.

Így írtam erről:

10. A szolidaritás mozgalom új céljai

„Gyorsan változik a világ; a Mozgalom honlapján pár hete 12 pontba foglalva, még csak három alapvető célkitűzés volt látható. Az első a nemzeti egység megteremtésének szükségességéről, szándékáról szólt, a második a bérekről, jövedelmekről és a közteher megosztásáról, a harmadik pedig a nemzeti öntudatról. Sokan csatlakoztunk ehhez.

De hogyan jutottunk el a kormányváltásig?

Nem kétséges, hogy a Mozgalom megalakulása, céljainak első megfogalmazása csak a kezdet. Nem kétséges, hogy hosszan sorolhatók a társadalom jogos követelései, mind megannyi alkalmas cél a Mozgalom számára. Javaslom, fontoljuk meg a következő célok felvételét a Mozgalom célkitűzései közé.”

És itt hosszú felsorolás következett, abban a stílusban, amelyben a Szolidaritás korábban megfogalmazta célkitűzéseit.

-          Olyan országban akarunk élni, ahol a mások megélhetéséhez szükséges javak és erőforrások bármilyen módon történő kisajátítása a legsúlyosabb bűncselekmények közé tartozik!

-          Legyen mindenkinek alanyi joga a munkához, a mindenkori kormány biztosítsa e jog érvényesítésének lehetőségét. Önhibáján kívül senki sem maradhat munka- és jövedelem nélkül!

-          Olyan országban akarunk élni, ahol a jövedelem arányos az elvégzett munkával, a tényleges ráfordításokkal!

-          Olyan országban akarunk élni, ahol a köztisztviselők és közalkalmazottak valóban a köz javát szolgálják, és ezért munkájukat anyagilag és erkölcsileg elismerik.

-          Olyan országban akarunk élni, ahol az elvégzett munka ellenértékét az elszámolási időszakot követően 8 napon belül ki kell fizetni, ahol a ki nem fizetett számla, munkabér a magánvagyon terhére is végrehajtható, ahol nincs körbetartozás!

-          Olyan országban akarunk élni, ahol az egészség alapvető érték, ahol a gyógyítás anyagilag és erkölcsileg elismert, megbecsült tevékenység!

-          Olyan országban akarunk élni, ahol minden gyermeknek és fiatal felnőttnek alanyi jogon jár az ingyenes közoktatás, és képességei szerint a felsőoktatás!

-          Olyan országban szeretnénk élni, ahol a család a társadalom alapvető építőköve, ahol az anyáknak elegendő idejük van gyermekeik nevelésére, és a család ellátására. Ahol a gyermeket a családban a szülők nevelik, nem fizetett alkalmazottak pótolják a nevelést, csoportokban, reggel 8:00-tól este 5:00-ig!

-          Olyan országban akarunk élni, ahol fontos a tudás és a szakmai ismeret, továbbá fontosak azok az intézmények, ahol ezt a tudást érdemük szerint megfizetett emberek közvetítik.

-          Olyan országban akarunk élni, ahol megbecsülik és megfizetik azokat, akik helytállnak vészhelyzetben vagy katasztrófa esetén, és azokat, akik minden nap biztosítják a közrendet, az ország nyugalmát, az emberek biztonságát!

Végezetül: Olyan országban akarunk élni, melynek vezetői tudják és értik, hogy az országnak mire van szüksége; ahol a nép választott képviselője hazáját és népét legjobb tudása szerint, felkészülten, a szükséges képességek birtokában, a nemzet, a lakosság érdekében szolgálja.

Nos, igen! Ezek már indokolják a kormányváltás követelését!

De mire cseréljük le a kormányt? Vodkára?

Van olyan politikai erő, amely alkalmas arra, hogy kivezesse az országot a válságból?

Érdemes egy rosszul működő kormányt lecserélni egy másik rosszul működő kormányra?

Véleményem szerint a Szolidaritás Mozgalom társelnökeit haladéktalanul meg kell bíznunk azzal, hogy keressék meg és nevezzék meg azokat a személyeket, akik ágazati szempontok szerint követik a kormány tevékenységét, gyűjtik a Mozgalom tagjaitól érkező kritikákat, javaslataikat és ötleteiket. Hozzunk létre egy-egy megbízott szervezésében olyan facebook oldalakat, melyek a kormányzás egy-egy területére specializálódnak, készítsük el és tegyük nyilvánossá (a honlapon) ezek listáját, hogy a mozgalom minden tagja csatlakozhasson a tudásához, érdeklődéséhez legközelebb álló területhez. E csoportok feladata lenne a későbbiekben a szakmai anyagok összeállítása a mozgalom képviseletével megbízott aktivisták számára.

Nosza, kezdjük meg az önszerveződést, hogy minél hamarabb egyenrangú félként képviselhessük tagságunkat a kormánnyal és más társadalmi-politikai szervezettel folytatott – reményeim szerint – érdemi tárgyalásokon.

Elégedetlen voltam a Szolidaritás Mozgalom tevékenységével, de nem csak a kritikát fogalmaztam meg, arra is utaltam, hogy milyen változásokat szeretnék.

Ebbe az írásba pár csepp vitriol is belecseppent, egy kis leplezett gúny, amely annak szólt, hogy a szervezetet irányító kis csapat teljes mértékben nélkülözi a tudatosságot, nem látja az őket felszínre lökő folyamatokat, a mozgalom történelmi, társadalmi szerepét, illetve a dolgok pillanatnyi állásában rejlő lehetőségeket.

Ami azt illeti, sajnos a helyzet az óta sem sokat változott. A Szolidaritás lassan érik, pedig van versenytársa, vannak versenytársai, mint pl. a Milla. Csak az a szerencséje, hogy ez a folyamat egyformán lassú az egész társadalomban.

Viszont a kormányváltás igénye egyre szélesebb körben megfogalmazódott. Ezzel párhuzamosan rohamosan csökkent a kormányoldal támogatottsága, Egyre többen kritizálták a sorozatosan érkező elhibázott, szakszerűtlen döntéseket, botrányos nyilatkozatokat. Persze a neten ennek a folyamatnak legfőképpen a populáris vetülete jelenik meg, 10 emberből kilenc nem képes annál többre, mint hogy népszerű kormányellenes jelszavakat ismételjen, különböző szellemes, vagy szellemesnek gondolt kombinációkban.

Persze nincs ezzel semmi baj, az emberek többsége nyilván nem politológus. A szavazóktól nem kell, és nem is lehet elvárni, hogy száz százalékig toppon legyenek a napi politikában, pláne nem lehet elvárni, hogy ezen túl még a politika történelmi folyamataival is maradéktalanul boldoguljanak. Épp elég volna, ha mindenki értené a lényeget, és képes volna racionálisan választani a politika kínálatából. De még ez sem így van! Valójában az emberek 80 %-a érzelmi alapon hozza meg a döntéseit. Nem csak a politikai döntéseket, hanem a hétköznapi az életünkhöz mindennap hozzátartozó egyszerű választásokat, elhatározásokat is. Ezt bizonyítja, hogy a pártok támogatottsága tekintetében még mindig a Fidesz vezet! A szavazásra jogosultak több mint hatoda tartozik a Fidesz szavazóinak törzsbázisához! Persze ez már nagyon messze van a kétharmadtól, a 2010-es arányoktól.

Világos tehát, hogy az ellenzéki szervezetek támogatottságukat elsősorban érzelmi ráhatás útján teremthetik meg. De ez a racionális érveket nem teszi nélkülözhetővé. Választást ugyanis lehet nyerni érzelmi ráhatás útján, de egy országot kormányozni… nem! Ezt az utolsó kormányzati ciklus minden kétséget kizáróan bizonyította. Ezen kívül: az érzelmek gyorsan és könnyen változnak. A stabil tömegbázishoz komoly, megalapozott, hiteles ideológiára van szükség. A Fidesz rendelkezik ilyennel: ennek középpontjában a kapitalista polgári értékrend áll, a magántulajdon korlátlan hatalma és ennek védelme, a vállalkozás szabadságát megalapozó demokrácia, az esélyek látszólagos egyenlősége és a verseny. Jól látható, hogy ennek a konzisztens ideológiának mekkora az összetartó ereje még akkor is, amikor a párt vezetői már letértek annak útjáról.

A vele szemben álló parlamenti erő mögött a polgári szocialista eszmerendszer áll; szintén hagyományos, történelmi távlatokban keletkezett ideológia. Főképp abban különbözik az előzőtől, hogy az esélyek látszólagos egyenlősége helyett a társadalmi szolidaritást hirdeti, és megpróbálja elhitetni, néha még hiszi is, hogy a szociális biztonságot a hatalom és a tőkejavak birtokosai fogják biztosítani.

A harmadik pólusnak – a civil politikai szervezeteknek – egyelőre nincs konzisztens ideológiája, de ennek kialakítása nem csak elkerülhetetlen, hanem egyre sürgetőbb is. És nincsenek tág lehetőségek: a mozgalmak eszmerendszerének tartalma behatárolt – csak a mozgalmi múltban gyökerezhet, miközben el kell kerülnie a korábbi hibákat, fel kell ismernie a történelmi szükségszerűségeket, a társadalom és a gazdaság fejlődésének egymástól elválaszthatatlan összefonódását. Szocialistának kell lennie, de nem a polgári szocializmus értékrendje szerint, hanem a hagyományos, a társadalmi baloldal érdekei mentén. Ugyanakkor nem tagadhatja a kapitalista termelési viszonyok szükségességét, a verseny jelentőségét, hisz ezek tagadása egyszer már zsákutcába vezetett. Ideológiájának középpontjába tehát az antagonisztikusnak hitt osztályellentétek elsimítását, a társadalmi kiegyezés megvalósítását kell helyeznie. A szociális biztonságot széleskörű társadalmi konszenzus útján kell biztosítani.

Közben a neten folyamatosan cserélődtek a gondolatok és a vélemények. Általában kormánykritikák.  Néha ezek között gyöngyszemeket lehetett találni.

11. Hozzászólás a "Pár évente forradalom..." című blogbejegyzéshez.

Meglepett az írásod! Eddig azt hittem, talán nincs is, aki látja a valóságot. Rosszkedvünk indokolt: nyomát sem látom Magyarországon annak a politikai erőnek, amely képes volna kivezetni bennünket a válságból. Nem csak a válságból, azt megelőzően sem voltak képesek az ország érdekeit felismerni és annak megfelelően cselekedni. Orbán ... nem is gondolja, hogy nem az eladósodás a legnagyobb probléma, hanem az, hogy gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá váltunk. A villanyt, a gázt külföldi, multinacionális vállalkozások szállítják, akik egyik percről a másikra megszüntethetik az energiaellátást, az élelmiszerboltok 80%-a óriási méretű bevásárló központ, idegenek töltik fel áruval, idegenek látják el a magyar lakosságot élelmiszerrel. Ha becsuknak, egy hét alatt éhen halunk.

A magyarországi termelés nem éri el az önellátáshoz szükséges mennyiség felét, harmadát sem. Megszűnt a háztáji gazdálkodás, azt láthatod, hogy a legszegényebb településen a munkanélküliség 100%, éheznek, nyomorognak, de csak elvétve találkozol a házak mögött konyhakerttel, veteményessel. A ház körüli állattartás megszűnt.

Én a felnőttkorom első hét évét külföldön éltem meg, csak 27 éves koromban szembesültem az u. n. „szocializmussal”, meg is állapítottam, hogy napjai meg vannak számlálva. Mégis értetlenül álltam az előtt, ahogy a rendszerváltást követően az új hatalom még az emlékét is megpróbálta letagadni, és ez az ostobaság a mai napig tart. Éveket töltöttem azzal, hogy megfejtsem: miért létezhetett hosszú ideig a világ egy hatodán, 40 évig Magyarországon. Ha volt létjogosultsága miért volt szükségszerű a bukása, mi lesz a sorsa az ideológiának, a gazdasági szerkezetnek?

A 2008-ban kezdődő válság (igaz kétévi munka után) hozta el a dilemma megoldását. Teóriámat egyszerű, mindenki számára érthető formában „Az adósságválság elmélete” című írásomban közzétettem.

Igaz, ez egy erősen karcsúsított leírás, a téma teljes kidolgozása éveket vehet igénybe. De a lényeg az, hogy nem csak a szocialista, hanem a kapitalista gazdasági modell bukása is szükségszerű. A szocialista modell ugyanis – megfelelő érdekeltségi rendszer nélkül – nem képes a fennmaradásához szükséges fejlődésre, megújulásra. A kapitalista modell pedig éppen napjainkban válik áldozatává egy közgazdasági anomáliának: a gazdasági hatékonyság és a társadalmi haszon ellentmondásának.

Úgy látom, a válság valódi okát nem csak a magyar politikusok, hanem a világ vezető nagyhatalmainak politikusai, gazdasági szakemberei sem képesek, vagy hajlandók felismerni. Ez azt jelenti, hogy a válság elhúzódó, és időnként visszatérő lesz, amire a kis országok – köztük Magyarország is – rámennek. Lenne megoldás, egy új, duális gazdasági modell, de az ország megmentése – érdeklődés hiányában – elmarad!

Ebben az írásban kezdett körvonalazódni az eddig megszerzett tapasztalat. Benne van az a felismerés, hogy a társadalom és a gazdaság szerves egységet képez, fejlődésük egymástól elválaszthatatlan. A társadalmi stabilitás gyengeségét visszavezettem a gazdaság fejlődésének megtorpanására, és megfogalmazódott az a feltételezés, hogy a gazdasági válság megoldásához a társadalmi szerkezet változása – elengedhetetlen feltétel. Megfogalmazódott, de hiányzott a minden kritikát kiálló alátámasztás. A gondolat még csak feltevés volt, nem tétel…

12. A kerekasztal válsága.

Egyszer már megpróbáltam a jelenlegi válság valódi okait bemutatni. Az eredménnyel nem vagyok elégedett!

Most megpróbálom másképp!

Nem kevesebbet állítok, mint hogy a gazdasági növekedés nem alkalmas egy ország állapotának, teljesítményének mérésére, korábbi állapottal, vagy másokkal való összehasonlítására. Nem alkalmas, mégpedig azért, mert figyelmen kívül hagyja a szükségleteket, amelyek így csak közvetve mintegy másodlagosan jelennek meg az értékelésben. Ez a fogyasztói társadalom következménye; a gazdaság működésének feltétele a termelés, a jövedelem érdekében termelünk, nem a szükségletek kielégítése céljából. Értékesíteni kell minden áron, a termékeket akkor is el kell adni, ha a vevőnek semmi szüksége rá, mert ha ez nem sikerül, se bér, se profit! És akkor nincs vásárlóerő, nincs fizetőképes kereslet, visszaesik a termelés, csődbe mennek a (gyakran felesleges termékeket termelő) vállalatok, megszűnnek a munkahelyek, válság van, összeomlik a gazdaság!

A valóság az, hogy a gazdasági növekedés a társadalom fejlődésének egyik természetes korlátja. Legalábbis azzá lesz, ha megbomlik a termelés és a szükségletek egyensúlya, ha a termelés és a piac öncélúvá válik. Pedig ez jellemzi a piacgazdaságot, ami köztudottan az u. n. „kapitalista” típusú társadalmi berendezkedés sajátossága.

A másik korlát az érdekeltség hiánya, ami a „szocialista” társadalomra jellemző tulajdonviszonyok legsúlyosabb következménye.

Ez az oka annak, hogy az ipari forradalmat követően a XIX. század közepétől a társadalmi változások bizonyos ciklikusságot mutatnak; rendszeres időközönként felmerülő igény a tulajdonviszonyok és az elosztási viszonyok radikális átalakítása.

Ez a mindennapok nyelvén azt jelenti, hogy a tömegek részéről ciklikusan igény merül fel a kapitalista társadalmi rendszerből a szocialista társadalmi rendszerbe, és viszont, a szocialista társadalmi rendszerből a kapitalista társadalmi rendszerbe való átmenetre. Továbbá ebben kereshető az osztályharc valódi lényege.

Stabil társadalmi (és gazdasági) szerkezet kialakításához tehát ezt a közgazdasági anomáliát kell helyre tenni.

Ennek megértése nélkül a válság kezelésének nincs esélye. Azért nincs, mert – ahogyan ez megfigyelhető – a megmozdulások és tiltakozások a kísérő jelenségek következményei ellen irányulnak, nem a valódi problémák megoldására. Ennek megértése nélkül az új ellenzéki kerekasztal csak elődjének „teljesítményét” lesz képes megismételni.

Ebben az írásban egy nagyon fontos új elem merül fel: az a felismerés, hogy alapvető gazdasági törvényszerűségek vesztették el érvényességüket. A GDP és a gazdasági növekedés nem alkalmas egy ország gazdasági teljesítményének mérésére, hisz nincs objektív viszonyítási alapja, nem a szükségletekkel áll szemben.

Baj van a termelés céljával: már nem tekinthetjük úgy, hogy kizárólag a szükségletek kielégítésére irányul, sőt, az sem biztos, hogy ennek a célnak elsőbbsége van. Ami viszont biztos: a gazdaság fejlődése, pillanatnyi állapota korlátokat állít a társadalom fejlődésének, és viszont – a társadalom állapota meghatározza a gazdaság lehetőségeit. Válság esetén a gazdaság nem mozdítható ki a holtpontról a társadalom szerkezetének módosítása nélkül. Ezek a következtetések már kellőképpen alá vannak támasztva. De valami még hiányzik: nem láttam és nem is tudtam megmutatni, mi az oka annak, hogy a dogok így alakultak…

 A hibák felismerése elkezdődött, a hipotézisek alátámasztást nyertek, de még mindig nem tudtam, hol rontottuk el, főleg nem, hogy mi a helyes út. Persze ez nem elég ok arra, hogy ne keressem, ne próbáljam megtalálni…

13. A szabad vállalkozás, és a teljes foglalkoztatás.

A rendszerváltást követő első intézkedések egyike volt a teljes foglalkoztatás megszüntetése. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a vállalkozás szabadságának szükségszerű velejárója a munkanélküliség. Hogyan lehetne máskülönben leszorítani és alacsonyan tartani a béreket, hogyan lehetne megfélemlíteni az alkalmazottakat? Hogyan lehetne másképp elérni, hogy több millió munkavállaló pár százezer munkaadónak legyen kiszolgáltatva?

Vannak, akik az előző rendszert a pokol tornácának, súlyos, elviselhetetlen diktatúrának akarják beállítani. Sokan vannak! Hazudnak! Először is, az előző rendszer nem volt képmutató, magát is diktatúrának minősítette. (vesd össze a mai hatalom ideológiájával és a mai valósággal) Úgy minősítette magát, hogy a többség diktatúrája a kisebbség felett. Mások pedig, a külföldiek, a „nyugat”, az „ellenség” úgy minősítette, hogy „puha diktatúra”. Ez az igazság!

A hazug propaganda most sem külföldről érkezik. A nemzet szégyene, hogy azok a leghangosabbak, akik az előző diktatúrának haszonélvezői voltak, és haszonélvezői a mai rendszernek is. Akiknek a háza ég!

De ez a társadalmi vetület. Van a foglalkoztatáspolitikának gazdasági vetülete is.

A ’70-es években az átlagkereset vásárlóértéke mai szinten nettó 5-600 ezer forintnak felelt meg. Nettó! Ez még akkor is a jelenlegi átlagbér duplája, ha lojálisak vagyunk a mai hatalomhoz! De nem is ez a lényeg! Hanem, nézzük meg, mi jutott az államnak. Mivel a költségvetési adatokat már akkor is manipulálták, egyébként sem szerették érthető, egyértelmű módon a nyilvánosság elé tárni, inkább viszonyítsunk! Van egy tuti mutató, hány terméket állítok elő egy hónapban, és ebből hányat tudnék megvásárolni. (Az u. n. hozzáadott értékkel kell számolni, vagyis a termék árának és az anyag-alkatrész költségének különbségével) Legyünk itt is nagyvonalúak: 100 termék legyártásáért kapott béremért 20-22 terméket tudtam volna megvásárolni. Az általam termelt értéken tehát 20-80% arányban osztoztunk az állammal. De legyünk nagyon, nagyon nagyvonalúak! Osztozzunk 40-60% arányban! Ez esetben a termelési érték 1970-es termelési érték mai árszinten: 75 000 milliárd Ft, és az állami (adó)bevétel 45 000 milliárd Ft. Tájékoztatásul: a bruttó hazai termék kerekítve 30 000 milliárd Ft, a költségvetés összes bevétele 2010-ben, kerekítve 16 000 milliárd Ft volt.

Igaz, 1970-ben összehasonlíthatatlanul kisebb volt a választék importtermékek területén, és nem lehetett kiwit, frutti di mare-t kapni, és nyugati autót is csak nehezen. De most, a válság közepén eredménynek számít, ha rázzuk a rongyot? Nem kéne meghúzni magunkat?

Nem kéne! Mert csak a teljes foglalkoztatás hiánya miatt többet veszítünk, mint amennyit el tudunk képzelni! Talán többet, mint a teljes államadósság. (Ez az előzőekhez hasonló módon nem számítható, hiszen az előző számítások is csak a nagyságrendek érzékeltetésére alkalmasak.) Nem kellene visszahozni a teljes foglalkoztatottságot? Amely lehetetlenné tenné a fekete foglalkoztatást, az adóelkerülést, a minimálbéren történő bejelentést? Dehogynem! A kérdés csak az, hogy hogyan!

Az, hogy a vállalkozók, legfőképp a multik toporzékolnának? Hát igen. Nem lehetne többé zsarolni a munkaerőt, európai bért kellene fizetni a magyar dolgozóknak. Talán sokan el is mennének.

De a kiwit, a nyugati autót ma már a magyar kereskedők is be tudnák hozni. Azt hiszem, metrót, autópályát építeni is tudnának a magyar cégek. Mi csak országot vezetni nem tudunk!

A szocialista rendszer – szerintem – legzseniálisabb húzása a téeszesítés volt. Tudom, hogy népszerűtlen volt, kezdetben nagyon durván és nagyon erőszakosan történt, a demokratikus értékrendben elfogadhatatlan, elviselhetetlen módon. Mégis: megteremtette a vidéki ember létbiztonságát, munkáját, jövedelmét. Mindezt úgy alakította ki, hogy garantálni tudta a rendszer folyamatosságát, stabilitását. Megvédte a vidéki lakosságot a természet erőinek szeszélyeitől, a biztos jövedelemre abban a térségben is számíthatott a lakosság, ahol víz, aszály, stb. sújtotta a mezőgazdaságot. És önhibáján kívül senki sem maradt jövedelem nélkül.

A kollektív mezőgazdasági termelést – az önkormányzatok szervezésében és felügyelete alatt – újra ki kell alakítani! Tüntessünk a téeszeinkért!

A városi munkanélküliséget más eszközökkel, de szintén az önkormányzatok szerepének növelésével, adottságaik felhasználásával kell felszámolni. Erre alkalmas a szociális állapotok javítására irányuló, öngondoskodó foglalkoztatás kialakítása, szintén az önkormányzatok szervezésében és felügyelete alatt. Van ennek történelmi előzménye, az előző rendszerben számtalan tanácsi vállalat működött, létre kell hozni ezek mai utódait. Értékmentő, értékteremtő munkát, elfoglaltságot nem csak a vállalkozói réteg tud biztosítani.

Ha megteremtjük a megfelelő számú munkahelyet, ki kell alakítani a teljes foglalkoztatáshoz szükséges törvényi hátteret. Ennek része, hogy mindenki köteles igazolni gazdasági hátterét. Vannak persze olyanok, akik nem rendelkeznek jövedelemmel: kiskorúak, tanulók, családtagok, eltartottak, háztartásban dolgozók, stb. Vannak, akik jövedelme nem munkából származik, ilyenek pl.: a nyugdíjasok, munkaképtelen állami eltartottak, járadékra, járulékra jogosultak. És vannak, akik munkaképes magyar állampolgárok, akiknek alkotmányos kötelezettségük részt venni a nemzeti össztermék előállításában (ez egyébként ma is érvényes jogszabály) ezeknek igazolniuk kell, hogy e kötelezettség teljesítéséből származó jövedelmük van, és kiveszik részüket a közteherviselésből. Ilyenek a vállalkozók, és a munkavállalók. Ha valaki képes, de nem vesz részt a GDP előállításában, vagy a család fenntartásában, ellátásában, azt szankcionálni kell.

Biztos, sokan azt mondják, hogy ez ostobaság, jobb esetben hogy lehetetlen. Nem lehetetlen. Egyszer már működött, és számokkal bizonyítottam, hogy nem is rosszul. Csak a mai viszonyokra kell adaptálni. Magyarország nyersanyagban szegény, energia szempontjából behozatalra szoruló ország. Legfőbb erőforrásunk a munka és a termőföld. Ezzel kell újra jól gazdálkodnunk.

Ez már az útkeresés időszaka. Már világos, hogy a kivezető út a kapitalista és a szocialista termelési rendszer ötvözete, amely egy ugyanilyen keverék társadalmi rendszert szolgál ki. És a kölcsönhatás alapján ez a társadalom lehetőséget nyújt a gazdaság számára a további fejlődéshez, amit a mai, klasszikus kapitalista társadalom nem biztosít. Egyre inkább körvonalazódik a lehetséges megoldás, amelynek középpontjában a személyes szabadság, az egyéni érdekeltség, valamint a közösségi létforma, a magántulajdon és a közösségi tulajdon egymás mellett élése áll.

A verseny jelentőségét elismeri, de az egyének közötti versenyt a közösségek közötti szintre emeli. Ez konkrétan egy olyan társadalomban valósítható meg, ahol a kormány liberális, és kapitalista elvek szerint működik, de a helyi önkormányzatok, rész-önkormányzatok és területi elven szerveződött lakóközösségek paternalista alapokon működnek. Ennek viszont az a feltétele, hogy az állam nem közvetlenül a lakossággal áll szemben, hanem a jelentős gazdasági autonómiával rendelkező önkormányzatokkal. A modell kicsit hasonlít az államok szövetségére az USA-ban.

Ekkor még magam sem rendelkeztem világos képpel, de a kormányoldal intézkedéseit és döntéseit már egy ilyen modellhez viszonyítottam és kritikáimat ennek jegyében fogalmaztam meg.

14. Ez a kérdés, válasszatok!

És választunk. Négy éveként döntünk arról, hogy kik irányítsák az országot, aztán pár hónap múlva megállapítjuk, hogy rosszul döntöttünk. Mert az országot rosszul irányítják.

Mert nem tudunk rájönni, hogy az ország irányításától az alkalmatlan, primitív önjelölteket éppúgy távol kell tartani, mint a gátlástalan, kétes erkölcsű keresztapákat.

Közismert esetekről, de bizonyítottság hiányában meg nem nevezhető személyekről van szó. Nem vitatott, hogy melyik politikai közösséghez kötődnek, ez meg is határozza ennek a pártnak a kollektív erkölcsét, hitelességét.

Pedig rájuk (is) igen nagy szükség volna!

Legfőképpen azért, mert jól látható, hogy akik a közszereplők közül a legmarkánsabban és a leghatékonyabban képviselik a népi elégedetlenséget, a felelős ellenzéki magatartást, azok nagy többségben baloldali kötődésűek, ez a facebook figyelmes áttekintésével egyértelműen megállapítható. Fontos tehát, hogy legyen olyan baloldali párt, amelynek erkölcsi tartásához nem fér kétség, amely képes felsorakoztatni maga mögött a politikai, közéleti tapasztalattal, gyakorlattal bíró ismert és hiteles közszereplőket.

Azt sem akarjuk elfogadni, hogy nem csak a személyek, hanem a pártok alkalmasságát is nagyon alaposan meg kell fontolnunk. Hiszen jól ismert jelenség, hogy az esetek többségében a lakosság nem személyre, hanem pártra adja szavazatát, esetenként szélsőségesen alkalmatlan jelöltet támogatva (ld. Esztergom). A jelölt alkalmassága tehát a párt felelőssége. És ebből a szempontból a Fidesz nagyon rosszul áll! De mitől is állna jobban?

Hol van a Fideszben olyan felső irányító réteg, amely képes volna ország-építő programot, és az ehhez szükséges, a társadalmat integráló ideológiát kialakítani?

Egyébként, nagyon hiányzik ez az ideológia!

A rendszerváltás óta hiányzik, mert sem az utódpárt, sem a rendszerváltó pártok nem tudták pótolni az előző rendszer filozófiai alapjait (amelyet olyan – az akkori ellentáborban is – elismert személyek raktak össze, mint például Lukács György). Az elmúlt húsz éven meglátszott ennek hiánya, ez az oka annak, hogy a nemzet sodródik, szinte minden negyedik évben irányt vált. Nincs, ami mellett az ország felzárkózhatna, ezért a választók azt keresik, ami ellen összefoghatnak.

Még egy tanulsága van a Fidesz ámokfutásának: az alkalmasság mellett elengedhetetlen követelmény a tapasztalat, amit csak a fokozatosság útján, lépcsőfokonként lehet megszerezni.

Az, aki előzmények és tapasztalat nélkül, egyből a csúcsra kerül, még akkor is kockázatos eleme az országot irányító politikai gépezetnek, ha egyébként rendelkezik az ehhez szükséges képességgel. És minél magasabb csúcsra kerül, annál nagyobb a kockázat!

Persze, ha a hatalmi koncentráció képviselőinek legfőbb célja a személyes ambíciók kiélése a felelősség vállalása nélkül, akkor az alkalmatlan vezető ideális választás. Erre a történelemben sokszor láthattunk példát, és ma is fenyeget ez a veszély például Észak-Koreában. Messzebbről jobban látjuk ennek életveszélyes kockázatát, mint itthon, a saját portánkon!

De ha létre jön az ország irányítására alkalmas politikai erő, akár a baloldal megtisztulásával, hitelességének visszaszerzésével, akár új polgári szerveződéssel (de leginkább a kettő kombinációjával), annak fedhetetlen, köztiszteletben álló, tapasztalt és hiteles vezetővel kell rendelkeznie!

És még valami!

A politikai csúcsszervezetek élén álló személynek nem az a feladata, hogy meghatározza a párt ideológiáját és kijelölje a nemzet útját, hanem, hogy képviselje és a tömegek felé közvetítse azt! Ha ezzel nincs tisztában, akkor fennáll a diktatúra kialakulásának veszélye.

Vajon rendelkezik a magyar baloldal erre alkalmas, megfelelő tekintéllyel bíró, karizmatikus személlyel? Ez nem új kérdés. A ’70-es években már valaki megfogalmazta, meg is kérdezte:

„Mondd, te kit választanál?”

Most már nagyon sok darabja megvolt a mozaiknak, néhány részlet a helyére is került. Ebben az írásomban ugyan vitatom, hogy a Fidesz rendelkezne a politikai szerepéhez szükséges ideológiával, de ebben tévedtem. A helyzet valójában az, amit feljebb erről leírtam. Csakhogy időrendben akkor még, amikor ez az írás született nem tartottam itt. Azt viszont világosan éreztem, hogy legalább egy – az ország meghatározó többségét integráló – ideológia még egészen biztosan hiányzik.

Ebben a környezetben azonban nem találhattam választ a kérdéseimre. Rájöttem, egész a kezdetekig, a kapitalizmus kialakulásának korai szakaszáig kell visszamennem, és be kell tartanom a tudományos kutatás protokollját, megkerülhetetlen követelményeit. Visszamentem tehát a XIX. század elejéig.

Minden részletre nem akarok kitérni, bár érdekes vitákat folytattam, izgalmas beszélgetésekben vettem részt. Felmerültek nevek a történelemből: Saint Simon, Morus Tamás, Marx és Engels. Maradjunk az utóbbiaknál.

Újra és újra elolvastam a Kommunista kiáltványt, valami nem hagyott nyugodni – ekkora elmék hogyan tévedhettek ekkorát? Mi volt ebben a műben a zseniális, és mi az oka a tévedéseknek? És rájöttem: Marx és Engels művének nem volt előzménye, nem volt mihez viszonyítaniuk, amikor egyenes utat rajzoltak fel a jövőbe. Én sokkal szerencsésebb helyzetben vagyok. Van mihez viszonyítanom, az általuk megfogalmazott jövőképhez.

15. Módszertani kitérő

Ha valamit meg szeretnénk mérni, mit teszünk? Előveszünk egy alkalmas mérőeszközt, egy etalont, és megállapítjuk, hogy mekkora az eltérés a két tárgy között.

A gazdaság és a társadalom fejlődésének fő folyamatairól önmagukban semmilyen információt nem tudunk adni. Tehetünk megállapításokat, gyorsan fejlődött, vagy épp ellenkezőleg: lelassult, jól működött, rosszul működött. Ezeknek csak akkor van értelmük, ha viszonyítási alapot teremtünk. Viszonyíthatunk egy korábbi időszakhoz, egy másik ország állapotához, vagy épp a gazdasággal, a társadalommal szemben megfogalmazott elvárásokhoz.

A Kommunista kiáltványban megfogalmazott paramétereket nem volt mihez viszonyítani. A polgári társadalom kialakulása épp hogy megkezdődött, nem volt előző időszak, nem volt olyan ország, ahol konkrét tapasztalatok álltak volna rendelkezésre, nem voltak vele szemben megfogalmazott objektív elvárások. Tulajdonképpen letisztult paraméterek sem léteztek.

Marxnak és Engelsnek köszönhetjük, hogy ma már vannak ilyen paraméterek, bár ma sincs meg a használatukhoz szükséges tudatosság. Miről beszélek?

Ha egy társadalom állapotát szeretnénk jellemezni, sok mindent próbálunk figyelembe venni, hogy megfelelően árnyalt képet kapjunk.

Valójában azonban, ha a társadalmi-gazdasági folyamatokat (melyekről már kiderítettük, hogy szétválaszthatatlanok) szeretnénk bemutatni, az idő-skálán kívül elég két paramétert használnunk: az egyik a gazdaság teljesítménye, a másik a társadalmi igazságosság. Bonyolult, és összetett mind a kettő.

Lássuk először a gazdaság teljesítményét, ehhez már rendelkezünk megfelelően alátámasztott következtetésekkel: Sem a GDP, sem a növekedés nem fejezi ki megfelelő módon. Az előállított javak és szolgáltatások mennyiségét (és minőségét is) szintén viszonyítanunk kell valamihez: a szükségletekhez, amiről viszont tudjuk, hogy nem objektív kategória.

A legegyszerűbben akkor járunk el, ha a gazdaság teljesítményét az elégedettséggel jellemezzük. Ez egy megfelelően szerkesztett kérdőívvel jól mérhető, és százalékos értékre konvertálható. Ha folyamatot elemzünk, akkor az elégedettséget mérő kérdést ennek megfelelően kell feltenni, pl.: százpontos skálán hogyan értékelné a magyar gazdaság teljesítményét 1960-ban, 1970-ben, és így tovább.

Nem ez az egyetlen lehetséges módszer, de jelen pillanatban mindössze annyi a célom, hogy érzékeltessem, a megfelelő módszerrel korrekt, tárgyilagos következtetésekhez juthatunk.

A társadalmi igazságosság fogalmához értéket rendelni talán még nehezebb, de ez sem lehetetlen. Vannak jól bevált, rég óta alkalmazott eljárások, mint például a Lorenz görbe, melynek ismertetésére itt és most nem térek ki, helyette javaslom erre vonatkozóan is az elégedettség mérését.

Hogyan lehet megjeleníteni, ábrázolni a társadalmi-gazdasági folyamatok változását az időben? Kétváltozós függvényről lévén szó ez nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Megpróbálom bemutatni egy fiktív példán keresztül.

 Ilyen mozgás természetesen nem létezik, sem a gazdaságban, sem a társadalomban. Ez a diagram egy képzeletbeli országról mesél, ahol 1850 és ’60 között előbb kismértékben javult, majd romlott a társadalmi igazságosság, miközben a gazdaság teljesítménye elég egyenletesen emelkedik. Ilyen változás tapasztalható akkor, ha az érdekvédelmi szervezetek szerepe meggyengül. A következő szakaszban javul a munkavállalók érdekérvényesítő képessége, 10 éven át töretlen a fejlődés, mind a gazdaság teljesítményére, mind a társadalmi igazságosság alakulására nézve. 1870-ben váratlan, és súlyos incidens zavarja meg a fejlődést, mindkét mutató jelentős mértékben visszaesik. Ilyen hatása van egy puccsnak, egy diktatúra hatalomátvételének. A következő öt év konszolidációt mutat, majd élénk fellendülés következik, amikor a társadalmi igazságosság javulása ösztönzően hat a gazdasági teljesítmény növekedésére. Ez megteremti az egyenletes fejlődés lehetőségeit, amely 1895-ig tart. Ekkor válság, vagy háború következik be: mind a társadalmi igazságosság területén, mind a gazdasági teljesítményt illetően hosszan tartó visszaesés tapasztalható. A diagram 1905-10 közötti szakasza elárulja, jelen esetben háborúról lehet szó. Válság után a gazdasági teljesítmény növekszik és a társadalmi igazságosság esik vissza, esetünkben ez fordítva történt. A diagram vége azt mutatja, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés újra indul, egy alacsonyabb szintről.

Az elmélet után lássuk a gyakorlatot.

A fenti modellt még tovább egyszerűsítve Marx és Engels jövőről alkotott vízióját akár egy egyenes vonallal is helyettesíthetjük, hisz semmihez nem kell igazodnunk, épp ez lesz majd a viszonyítás alapja. Csak arra kell ügyelnünk, hogy felette és alatta legyen elég hely, hisz nem tudjuk, hogy a későbbi vizsgálat milyen irányú eltéréseket tár fel.

Az y tengelyre a társadalom fejlettsége – amely a gazdasági teljesítmény és a társadalmi igazságosság közös értéke – kerül. Az x tengely természetesen az idő. Marx és Engels úgy gondolta, hogy ez a fejlődés folyamatos és szükségszerű. Azért ábrázolhatjuk egyenes vonallal, mert a fejlődés sebességének változásai nem érdekelnek bennünket. Csak a különbség Marx várakozása és a történelem alakulása között. Hogy miért?

Mert, ahogy ezt már tisztáztuk, a történelem egy adott pontján a gazdaság és a társadalom állapota absztrakt fogalom. Folyamatok elemzésére csak korlátozott keretek között és többszörös áttétellel alkalmazható. Egy másik fogalomtól, egy feltételezett állapottól való eltérése viszont már konkrét, számszerűsíthető, értékelhető.

Könnyebb tehát azt vizsgálni: mennyire tért el a társadalom fejlődése attól, amit Marx és Engels jósolt. Ezek a különbségek tételesen felsorolhatók, elemezhetők értékelhetők, és csak egy konkrét kérdésre kell választ találni, mi volt az oka? Több mint százötven éven keresztül lépésenként vizsgálhatjuk a történelem alakulását, eljuthatunk egész a máig, és közben nem kell feltételezésekbe bocsátkoznunk, végig tényekkel dolgozhatunk.

És ha a jövőt szeretnénk kutatni: könnyebb feltárni az eddig vizsgált különbségek jövőben várható alakulását, mint megjósolni az elkövetkező állapotokat, eseményeket. Azután, ha ezekről megbízható adataink vannak, a jövőről Marx modelljének és a különbségek várható alakulásának differenciájaképpen megbízható prognózis készíthető.

Ezt a módszert használtam.

Azt látjuk, hogy a történelem eleinte Marx elvárásainak megfelelően alakult, a kapitalizmus fejlődése folyamatos volt és töretlen, vele együtt fejlődött a kizsákmányolt osztály öntudata. 1917-ben győzött az első proletár-forradalom. Ismert történelmi események következtek, de tulajdonképpen a világ társadalmi-gazdasági fejlődése érdemben nem tért el a Kommunista kiáltványban megfogalmazott forgatókönyvtől, egészen 1929-ig. Akkor azonban történt valami. A kapitalizmus fejlődése irányt váltott. A legtöbb történész egyet ért abban, hogy ennek meghatározó szerepe volt a második világháború kitörésében, de mi most más szempontok szerint folytatjuk a vizsgálatot. A különbség a Marxi modell és a valóság között viszonylag egyenletesen, de egyre nőtt. A nyolcvanas évek végén valószínűleg átléptünk egy küszöbértéket, mert megkezdődött a társadalom visszarendeződése, a társadalmi folyamatok épp ellentétesen alakultak, mint ahogy ezt a Kommunista kiáltvány alapján várni lehetett volna. 2008-ban pedig a gazdasági folyamatok fordultak kedvezőtlenre, és ezzel egyidejűleg az eltérések mértékének növekedése is felgyorsult.

Nos, kiderül, alkalmas-e a módszer megbízható következtetések levonására.

16. A kommunista kiáltvány kritikája I. rész

Marx, Engels és társai nem látták, hogy az ipari termelés fejlődésével nem a kizsákmányolás fokozódása okozza majd a legsúlyosabb társadalmi problémákat, hanem a termelésből kiszoruló munkanélküliek egyre növekvő aránya.

Nem látták, hogy a burzsoázia fejlődésének iránya elszakad a szükségletek kielégítése iránti törekvéstől, és a tömegek életben maradásához nélkülözhetetlen erőforrások megszerzésére, birtoklására irányul. Nem látták, hogy a tőkével való visszaélés az erőforrásokkal való zsarolásba csap át, azáltal, hogy birtokosai lehetővé teszik, vagy megakadályozzák az azokhoz való hozzáférést, csoportok, rétegek, osztályok számára.

Nem látták, hogy az ipari termelés a foglalkoztatottak számára is egyfajta jólétet biztosít, amelyről a kizsákmányoltak sem hajlandók lemondani, sőt, a foglalkoztatásból kiszoruló réteg/osztály autonóm fogyasztása is függ az ipari termelő rendszer működésétől, melyhez a legelesettebb rétegek is ragaszkodnak. Ez akadályozza a nyílt osztályharc kialakulását, a gazdasági tőke tulajdonosai és a munkaerő birtokosai alkupozícióba kerülnek, eltérő, de folyamatosan változó erőviszonyok mellett. A társadalmi stabilitást elsősorban a foglalkoztatásból kiszoruló, és így a javak elosztásában jelentős hátránnyal szereplő munkanélküli réteg veszélyezteti. (Napjainkban /2012/ ez jól tetten érhető Görögországban és Spanyolországban.)

A proletariátus – Marx és Engels jóslatával ellentétben – nem találta meg a megfelelő megoldást a kizsákmányolás felszámolására. A kommunizmus eszméje már kortársaikat is megosztotta, (lásd például Victor Hugo fejtegetését „Nyomorultak” c. regényében) a gyakorlati szocializmus pedig fejlődésre képtelen társadalmi-gazdasági formációnak bizonyult. Csődjének oka elsősorban az egyéni képességek, az egyéni teljesítmény szerepének alulértékelése az egyéni érdek társadalmi jelentőségének nyílt tagadása volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a XIX század filozófusai, gazdasági, társadalmi gondolkodói szocializmus alatt nem a később megvalósuló rendszert értették.  A XX. század bebizonyította, hogy a piaci verseny a gazdaság fejlődésének nélkülözhetetlen motorja. Ugyanakkor a magántulajdon a gazdaság fejlődése szempontjából korlátokat is jelent, a verseny a gazdaság szereplőit egymással szembefordítja, akadályozza, korlátozza az együttműködést. A tőkés-kapitalista rendszer, a verseny az ipari, technológiai fejlődésnek nagyon kedvező környezetet teremt, ez azonban nem azonos a gazdaság (nemzetgazdaság, világgazdaság) fejlődésének környezetével.

Marx és Engels felismerte, hogy a verseny az ipari termelés technikai-technológiai fejlődésének ugrásszerű felgyorsulását fogja eredményezni. Nem jutottak el azonban addig a következtetésig, hogy ennek következtében a termelés volumenének növekedése messze megelőzi a szükségletek növekedésének ütemét, így egyre kisebb élőmunka ráfordítással egyre nagyobb teljesítmény érhető el.  A XIX. században a piacot intenzív kereslettöbblet jellemezte, az ipari termelés lehetőségei határtalannak látszottak. A XX. században azonban kiderült, hogy a gazdaság növekedésének van egy komoly természetes korlátja: a fizetőképes kereslet.

Szemben a proletariátussal, a burzsoázia (legalább is átmenetileg) megtalálta a megoldást. Felismerték, hogy fennmaradásuk feltétele a kereslet bővítése. Kitalálták a kereslet bővítésének lehetőségét befolyásoló módszereket is, a reklámot és a marketinget. Irányelv lett az ipari termékek használhatósági idejének tervezése, a folyamatos fejlesztés, a termékek műszaki elavulása. Szakmává vált a felesleges, vagy haszontalan termékek eladása, az értékesítés fontosabb lett, mint a termelés. Ezzel azonban a kereslet is elszakadt a szükségletektől.

Megváltozott a foglalkoztatás szerepe. Míg korábban a foglalkoztatás célja kizárólag a termékek és szolgáltatások előállításához szükséges munkaerő biztosítása volt, mára beépült egy új funkció: jövedelem biztosítása a fizetőképes kereslet fenntartása céljából. Mindez a kapitalista piacgazdaság keretei között, tehát a piaci verseny feltételei mellett. Vagyis: el kell érni, hogy a társadalom vevője, fogyasztója legyen olyan termékeknek, amelyekre valójában semmi szüksége. A reklám különösen jellemző terméke ennek a folyamatnak: minél távolabb van egy termék a valódi szükségletektől, annál nagyobb szüksége van reklámra. De jól felismerhető a csomagolóanyag gyártás „fejlődése” is, aminek, és más hasonló termelésnek a következtében a szemét mennyisége 100 év alatt több százszorosára, lehet, hogy ezerszeresére nőtt.

A fizetőképes kereslet biztosítása érdekében végzett gazdasági tevékenység számtalan veszélyt rejt a társadalom és a gazdaság számára. Mindenekelőtt akadályozza a piac szabályzó szerepének érvényesülését azáltal, hogy befolyásolja a fogyasztói preferenciát. Mesterséges értékrendet generál, elszakítja a keresletet és így a kínálatot is a valódi szükségletektől. A gazdasági teljesítményt mérhetetlenné teszi, hiszen egy ország GDP-jéről nem tudjuk megállapítani, hogy annak hány százalékát alkotják a társadalmilag fontos, és hasznos termékek, hány százalékát a felesleges és értéktelen termékek, szolgáltatások. Érték-anarchia keletkezik, amely virtuális folyamatokat indít be pl. a pénzpiacon. Az erőforrásokkal való gazdálkodás pazarlóvá válik. A szükségletek tágabb és jobb színvonalú kielégítése egyre kevesebb profitot eredményez, a magasabb profit elérése érdekében már nem elég az alkalmazott munkaerő nagyobb kizsákmányolása – gyakran nem is lehetséges, hisz a fizetőképes keresletet csökkentené – hanem a foglalkoztatásból kiszorult réteget kell zsarolni, a számára nélkülözhetetlen erőforrások minél magasabb áron történő biztosítása útján, vagyis sarcolni kell az autonóm fogyasztást. Ez azonban alapvetően csak állami beavatkozás útján történhet. Ezért megnő az állam szerepe, ezzel együtt nem lehet semleges, nem lehet szociális, csak a termelőeszközök tulajdonosainak oldalán állhat.

Mindez azonban nem elég a gazdasági egyensúly és a társadalmi stabilitás biztosításához. A gazdaságot válság fenyegeti, a társadalmat lázadás, forradalom. A válság 2008 óta napjaink valósága, a forradalom Spanyolországban és Görögországban a mindennapok fenyegetése. Megoldás pedig nincs, mert a ma ismert társadalmi modellek nem biztosítják többé a gazdaság fejlődéséhez szükséges környezetet, a tartós és jelentős gazdasági növekedés a rendelkezésére álló társadalmi tér korlátaiba ütközik.

Marx és Engels tehát tévedett. Egy olyan új társadalmi rend születése előtt állunk, amely képes szociális biztonságot és piaci versenyt egyszerre biztosítani, mert ez a társadalom és a gazdaság fejlődésének közös kényszere, mert másképp a további fejlődés lehetetlen. De ezt az utat kevesen, nagyon kevesen látják…

Marx és Engels tévedése a történelmi távlatok perspektívájából persze könnyen felismerhető. De az útmutatáshoz több kell! Kitértem a gazdaság működése szempontjából legfontosabb ágazatokra, de leginkább arra koncentráltam, milyen hatással van a társadalmi-gazdasági fejlődés a társadalom szerkezetére.

17. A Kommunista kiáltvány kritikája II. rész

Mezőgazdaság

A Kommunista kiáltvány a város és a falu viszonyát a mezőgazdasági és az ipari termelési mód közötti eltérés szemszögéből ítéli meg. De mi is a különbség valódi háttere, és mennyire jellemző ez 150 évvel Marx és Engels után?

A város és falu ellentéte a feudális társadalmi berendezkedés maradványa. A két településforma közötti leglényegesebb differencia még a XIX. században is az volt, hogy a falvakat a letűnt feudális viszonyok páriái, a jobbágyok lakták, akik földműveléssel foglalkoztak, és a hűbéri viszony legalsó szintjén egy olyan hatalom birtokosaihoz kapcsolódtak, melyet a társadalmi fejlődés már pusztulásra ítélt, és agóniájának végét járja. Ugyanakkor a városokban az új társadalmi rendszer letéteményesei éltek. Eleinte a kézműves réteg, amely alapját képezte a kialakuló polgárságnak, majd a kapitalista rendszer kialakulásával a polgárságból kifejlődött a burzsoázia, és ennek ellenpontjaképpen a proletariátus. A polgárság fogalma pedig új értelmet kapott: az új típusú társadalomnak azon rétege lett, amely – jellemzően tőkejövedelmekből – egzisztenciális biztonságban él.

A kapitalista társadalom fejlődése azonban lassan felszámolta a falu és a város közötti alapvető, jellemzően társadalmi különbségeket. A feudalizmus eltűnésével megszűnt a jobbágyság, a falusi, mezőgazdasággal foglalkozó réteg légüres térbe került. Ahhoz, hogy ez a réteg képes legyen beilleszkedni az új társadalmi rendszer struktúrájába, ki kellett alakulnia az iparszerű mezőgazdasági termelésnek, a vidéki burzsoáziának és ennek következményeképpen az agrár-proletariátusnak.

A falu és a város közötti különbség elmosódását a szocialista társadalmi rendszer sem lassította. A XX. század műszaki technikai fejlődése felőrölte a távolságokat, megszüntette a kulturális különbségeket, egyenrangúvá tette a falusi és a városi életmódot.

Oktatás

Ma már kétségtelen tény, hogy a Marx és Engels örökségére alapozott szocialista társadalmi rendszer oktatáspolitikája minden idők eddigi legsikeresebb közoktatási rendszerét hozta létre. Ennek viszont feltétele volt az abszolút mértékben központosított gazdasági és elosztási rendszer, mely biztosította a feladatok ellátásához szükséges intézményrendszert, és működtetésének fedezetét. A szocialista gazdaság azonban képtelen volt a megújulásra, a fejlődésre, ennek következményeképpen a fennmaradásra is. A szocialista közoktatás eredményei a rendszer bukását követően fokozatosan válnak semmivé, süllyednek – jó esetben – a középszerűség mocsarába.

A társadalmi-gazdasági fejlődés hatása a társadalom szerkezetére

Marx és Engels osztályokról alkotott nézeteit a történelem nem igazolta. Azonban megfigyelhető, hogy a modern társadalom szerkezetében az osztályok határai elmosódnak. Ez cáfolja a mű egyik fontos állítását: nevezetesen azt, hogy a burzsoázia a proletariátus számára csak a munkaerő reprodukálásához szükséges anyagi javakat biztosítja, hogy felhalmozásra, kitörésre ne legyen lehetősége. Ez a korai kapitalizmusban, az eredeti tőkefelhalmozás ideje alatt még valóban így volt, de később a gazdaság fejlődése következtében tarthatatlanná vált. A magyarázat már ismétlés: a műszaki-technikai haladás következtében a termelés volumene intenzíven emelkedett. A megnövekedett termékmennyiség értékesítése érdekében biztosítani kellett a fizetőképes keresletet, tehát a bérmunka bérét úgy kellett megállapítani, hogy az alkalmas legyen a bővített újratermelés folyamatának fenntartására. Eközben azonban lassan eltűnt a feudális társadalmi berendezkedés, kialakult az agráripari termelési rendszer, mely sokkal hatékonyabban működött a korábbinál, így a mezőgazdaságban munkaerő soha nem látott mennyisége szabadult fel, és áramlott át az ipari termelésbe.

A XIX. században ez még nem okozott problémát. A fejlődő ipar képes volt befogadni az így keletkezett munkaerőtöbbletet, sőt a munkásosztály kizsákmányolásának sem volt akadálya, hisz a szükségletek a termelési kapacitásokat jelentős mértékben meghaladták. A gondok a XX. század első felében jelentek meg: a helyzet megfordult, az ipari kapacitások képessé váltak a rendelkezésre álló fizetőképes réteg szükségleteinek teljes körű kielégítésére, sőt meghaladták azt. Ebben a korban az ipari termelő szektor már jelentős munkaerő-felesleggel rendelkezett, más szóval a társadalom számottevő része kiszorult a foglalkoztatásból és a jövedelemből, a munkanélküliség saját réteget hozott létre. A többlettermelés eladhatatlan árufeleslegként jelent meg, és előidézője lett a nagy gazdasági világválságnak. A gazdaságtudomány szempontjából a folyamat úgy foglalható össze, hogy a gazdasági növekedés a XX. század 20-as éveinek végére megtorpant, a bővített újratermelés következtében előállított árufelesleg eladhatatlanná vált, így maga a bővített újratermelés, tehát a gazdasági növekedés vált lehetetlenné.

A válság felszámolásának egyetlen lehetséges eszköze a fizetőképes kereslet bővítése volt. Ezt Németország a hadiipar fejlesztése útján, az Amerikai Egyesült Államok pedig új gazdasági irányvonal (New Deal) bevezetésével kívánta elérni.

Érdekes, hogy a kor közgazdászai nem vették észre a folyamat mögött húzódó törvényszerűségeket, sőt, a nagy gazdasági világválságot (1929-33) követően, a valódi okokat a mai napig nem sikerült helyre tenni.

Nézzük, mi is történt valójában.

Mind Németország, mind az Amerikai Egyesült Államok gazdaságpolitikája azt eredményezte, hogy hatalmas mértékben bővült a foglalkoztatás, mégpedig olyan termékek és szolgáltatások előállítása útján, amelyekre – finoman szólva – mérsékelt a fogyasztói igény, amiért a fogyasztó nem mutat fizetési hajlandóságot. De! Mind a kettő bővíti a fizetőképes keresletet azáltal, hogy növeli a foglalkoztatást. Ekkor alakult ki a foglalkoztatás kettős szerepe: egyrészt a termeléshez és szolgáltatáshoz szükséges munkaerő biztosítása, másrészt a fizetőképes kereslet fenntartása a bővített újratermelés, tehát a gazdasági növekedés fenntarthatóságának biztosítására.

Nem igaz tehát, hogy a gazdaság működésének garanciája a folyamatos gazdasági növekedés.

Nézzük meg mi volt a közös, és mi volt eltérő Németország, és az Amerikai Egyesült Államok válságkezelő stratégiájában. A közös az volt, hogy mind a két ország piacképtelen termékek gyártása útján vezette be a fizetőképes kereslet bővítését megvalósító foglalkoztatást. Mind a két ország állami megrendelések útján generált keresletet az így lekötött termelési kapacitásokhoz, és mind a két ország jelentősen növelte az állami beavatkozás mértékét a gazdasági folyamatokban.

A különbség pedig az volt, hogy Franklin D. Roosevelt egy új fogalmat vezetett be a gazdaságba: a közösségi fogyasztás fogalmát. Az Egyesült Államokban elindított keresletnövelő foglalkoztatás eredményeképpen a társadalom számára hasznos produktumok, utak, vasutak, középületek, stb. jöttek létre, melyek valódi közszükségletet elégítettek ki, melyekért azonban az egyes piaci szereplők nem lennének hajlandók fizetni. Az így létrejött gazdasági produktum fel- és elhasználása tehát azonnal megkezdődött, és – mivel ez a termékmennyiség bekerül a termelés – elosztás – csere – fogyasztás körforgalmába, ez a gazdasági folyamat fenntartható, megfelelő állami felügyelet mellett a közösségi fogyasztás a gazdasági rendszer részévé válik.

Ezzel szemben Németország a fizetőképes kereslet bővítését célzó foglakoztatást a hadiipar fejlesztése útján valósította meg. Az így képződő terméktöbblet azonban felhalmozódik, mert sem a piac, sem az állam nem képes ezeket a termékeket bevonni a fogyasztásba, a gazdasági kőrforgásba. Az eredmény mindenki előtt ismeretes!

Milyen következményekkel járt a nagy gazdasági világválság felszámolása?

Megteremtette a fizetőképes kereslet bővítését célzó foglalkoztatást, létrehozta a közösségi fogyasztás fogalmát, megnövelte az állam szerepét a gazdasági folyamatok irányításában, szabályozásában, egyáltalán az állam részvételét a gazdasági folyamatokban. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági növekedés csak akkor fenntartható, ha a hozzátartozó fizetőképes kereslet biztosítva van, tehát ennek megfelelően kell szabályozni a foglalkoztatottak bérének mértékét és a foglalkoztatásból kiszoruló réteg nagyságát, a munkanélküliek számát és arányát.

De miért kell fenntartani a gazdasági növekedést?

Ennek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások mennyisége véges, tehát az idő múltával egyre kevesebbet használhatunk. Az hogy egyre csökkenő mennyiségű erőforrás felhasználásával azonos szintű életminőséget biztosíthassunk, folyamatos fejlesztést, fejlődést követel. A folyamatos fejlődés feltétele pedig a gazdasági növekedés. A másik, hogy az ember életminősége relatív, mindenki a másikéhoz viszonyítja, a másikét akarja elérni, meghaladni. Ez pedig fejlődést generál, amely megköveteli a bővített újratermelést.

És ebben rejlik a szocialista társadalmi rendszer életképtelensége, a kommunizmus minden realitást nélkülöző idealizmusa. Ez magyarázza Marx és Engels osztályviszonyokról alkotott elméletének hibáját is, melyet a hosszú gazdasági elemzés nélkül nehéz lenne megérteni. Tehát ők abban tévedtek, hogy a burzsoázia épp azon a szinten tartja a munkabért, amelyen a munkaerő reprodukálhatja önmagát, nem tud tartalékokat képezni, így nincs átjárhatóság a tőkésosztály és a dolgozó osztály között. Ebben a felfogásban a burzsoázia jövedelmének forrása a tőkejavak jövedelme, a proletariátusé pedig a munkajövedelem.

De az előzőek alapján világos, és az eltelt idő bizonyította, hogy a bérek színvonalát alaposan befolyásolja a fizetőképes kereslet biztosításának szándéka (és még egy dolog, a társadalmi hierarchia kialakítása a végső soron mégiscsak tőkés réteg által birtokolt hatalom érdekei, célja és szándéka szerint). A mai „proletárnak” tehát van módja megtakarítani, megtakarításai révén tőkejavakra tehet szert, amelyből tőkejövedelme származik, tehát részesévé válik a kizsákmányolásnak, végső soron önmaga kizsákmányolásának. Ez a mai kapitalizmus belső társadalmi ellentmondása. Erre sem Marx, sem Engels nem számított! Az osztálykülönbségek eltűnnek anélkül, hogy a proletariátus kivívná végső győzelmét, vagy anélkül, hogy a burzsoázia végleg elbukna.

De a nagy kérdés nem változik: kié a hatalom. Marx és Engels szerint „A politikai hatalom, voltaképpeni értelmében, valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma.” De mi van akkor, ha az osztályok határai elmosódnak, átjárhatóvá válnak?! Mindenki hozzáférhet a hatalomhoz?

Elvileg igen, a valóságban: NEM!

„A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” Ezt a Kommunista kiáltvány állítja. Viszont a mondat valójában a demokráciát jellemzi. A demokráciában pedig a hatalmat maga a közösség, a nemzet gyakorolja választott képviselők útján (képviseleti demokrácia). Elvben tehát bárki lehet a hatalom gyakorlója. A valóságban azonban a hatalomnak szigorú struktúrája van, szinteken keresztül érvényesíthető. A főnök hatalommal bír beosztottjai tekintetében, a munkaadó, a tulajdonos rendelkezik ezekkel a főnökökkel, de alárendeli magát a szakmai szervezeteknek, az államigazgatási szerveknek. És így tovább. A hatalom csúcsa a parlament, a hatalom csúcsán a képviselők akarata érvényesül, de a tényleges hatalmat a többség gyakorolja. Azért, hogy ez a többség a TE érdekeidet képviselje, áldozatot kell hozni. Vagyis annak az érdekei érvényesülnek a demokráciában, aki nagyobb áldozatot képes hozni ennek érdekében. Tehát a tényleges hatalmat az anyagi javak a termelőeszközök és az erőforrások birtokosai, vagyis a burzsoázia gyakorolja. Úgy tűnik, ezen nem lehet változtatni.

A munkásokkal, a dolgozó réteggel tehát végeztünk: a két osztály között az út átjárható, a határok elmosódtak. De mi a helyzet a foglalkoztatásból kiszorultakkal, a munka- és jövedelem nélkül maradt réteggel? Az egyik fontos tény, hogy a gazdaság fejlődése az 1929-33-as világválság problémájának megoldása után nem állt meg, a termelés hatékonysága továbbra is nagymértékben növekedett, sokkal nagyobb mértékben, mint a fizetőképes kereslet biztosítása érdekében létrehozott és folyamatosan bővített foglalkoztatás. A technikai-technológiai fejlődés hatására folyamatosan növekvő termék- és szolgáltatás mennyiség már a korábban alkalmazott módszerekkel sem vonható be a fogyasztásba, mert a másik oldalon a gazdasági hatékonyság folyamatos növekedése növeli a munkanélküliséget, amely csökkenti a fizetőképes keresletet. Termék tehát van, kereslet is van, csak épp a fizetőképesség hiányzik. Érdekes mód, az összes gazdasági szereplő érdeke egybeesik: a termelők eladni szeretnének, a fogyasztók vásárolni szeretnének, csak az anyagi forrás hiányzik. Hogyan lehetne tovább növelni a fizetőképes keresletet? És megszületik a tökéletes megoldás, a hitel. Nem mintha ez korábban nem létezett volna, csak épp az arányokat kell megváltoztatni. Mindössze a konstrukció egyik lábát: növelni kell a vásárlási hiteleket, az áruhiteleket. Méghozzá egyre nagyobb mértékben. Igen ám, de hiányzik az ehhez szükséges pénzmennyiség. Elindulnak a virtuális pénzügyi folyamatok, a bankok tőkefedezetük tízszeresét helyezik ki hitel formájában, és az áruhitelek összege egyre nagyobb mértékben meghaladja a termelői hitelek értékét. Ez vezetett a 2008-as válsághoz, amelyet a köznyelv hitelválságképpen ismer, amely a mai napig is tart, és amelynek lényegét a közgazdászok nem ismerték fel.

Hogy mi köze ennek a foglakoztatásból kiszorult rétegekhez?

Ugyanaz, ami a válság lényege volt 1929-ben, és a válság lényege ma is: a gazdasági teljesítményt nem a valós szükségletekhez viszonyítjuk. Ezért az egyik oldalon kielégítetlen szükségletek vannak, míg a másik oldalon eladhatatlan termékek és szolgáltatások, virtuális pénzügyi folyamatok, ellentmondások, gazdasági és társadalmi válság.

A gazdasági növekedés kényszere belesodort minket egy pilótajátékba, a termelés állandó növelésére kényszerít akkor, amikor a termékek elfogyasztásának nincsenek meg a társadalmi feltételei. A gazdasági körforgás folyamatossága a jelenleg ismert társadalmi konstrukciók keretei között nem tartható fenn. Olyan új társadalmi rendszerre van szükség, amely azzal éri el a fizetőképes kereslet növekedését, hogy a mai munkanélkülieket bevonja a termelésbe, ezután pedig képes a termelés és a fogyasztás közötti egyensúly megteremtésére, és folyamatos biztosítására.

Hozzá kell szoknunk egy új gazdasági törvényhez: maradék nélkül gondoskodnunk kell a megtermelt javak elfogyasztásáról. A termelési lehetőségek maximuma eszerint megegyezik az összes számba vehető fogyasztó összes szükségletének maximális kielégítésével. És ez nem szociális kérdés. A gazdaság működésének könyörtelen feltétele. A világ fejlődése ebbe az irányba halad. Akár akarod, akár nem!

Hát igen! Ismét felvetődött egy új kérdés, milyen irányba fejlődne a gazdaság, ha senki sem próbálná befolyásolni? És ismét felmerült a lét és a tudat kapcsolatának kérdése. Most is abban az összefüggésben, hogy a gazdaság fejlődése húzza maga után, kényszeríti ki a társadalom fejlődését?

Most már elvileg tudok válaszolni az eredeti kérdésre: hol rontottuk el.

Valószínűleg a múlt század ’30-as éveiben: nem vettük észre, nem vettük figyelembe hogy a kapitalizmus nem az előre lefektetett vágányon halad. Úgy tettünk, mintha a gazdaságtan korábban, más körülmények között megállapított szabályai általánosak és örök érvényűek lennének. Állóvíznek tekintettük a gazdaság és a társadalom folyamatait.

Megmerevedtek az ideológiák; a klasszikus polgári kapitalista értékrend éppúgy, mint a klasszikus baloldal, a szocialista-kommunista eszmerendszer. Elfogadtuk, sőt vasba öntöttük Marx és Engels tévedését az osztálytársadalomról, annak örök, kibékíthetetlen ellentétéről. Azt gondoltuk, a társadalom tagjainak választaniuk kell, vagy-vagy! Megpróbáltuk a gazdaságot alárendelni a társadalomnak, és megpróbáltuk ehhez igazítani a gazdasági törvényeket, az alkalmazott paramétereket. Nem csoda, hogy rendre hibás eredményeket kaptunk, amelyek hibás következtetésekhez vezettek, miközben a gazdaság rendíthetetlenül haladt a maga objektív valóságának útján. A társadalom pedig lemaradt, egyre kevésbé volt képes biztosítani a gazdaság fejlődéséhez szükséges teret, feltételeket.

A lét határozza meg a tudatot.

A lét határozza meg a tudatot?

Ha ezt a klasszikus mondatot kiterjesztjük, a lét fogalmát a gazdaságra, a tudat fogalmát a társadalomra, akkor nem állja meg a helyét. A gazdaság és a társadalom fejlődése csak együtt, szoros egymásra utaltságban képzelhető el. A gazdaság fejlődésének kereteit a társadalmi adottságok határozzák meg, míg a társadalom fejlődését a gazdasági lehetőségek befolyásolják.

Nem kell választanunk a szocialista és a kapitalista társadalmi berendezkedés, a tervgazdálkodás és a piacgazdaság között, mindkettő létezhet, működhet egymás mellett. Sőt, úgy tűnik, ép ez a feltétele a válságból kivezető útnak, a gazdaság további fejlődésének.

Szögezzük le: a válság oka most is, mint korábban, az, hogy a termelési lehetőségek fejlődése nagyságrendekkel gyorsabb, mint a szükségletek bővülésének üteme. Sőt! A szükségletek bővülésének lehetősége korlátos, biológiai adottságaink behatárolják. Igaz, ez mesterségesen befolyásolható, a szükségleteket lehet gerjeszteni, de csak korlátozott mértékben. Lényegében tehát: amíg a termelési lehetőségek bővülése egy progresszív függvénnyel jellemezhető, addig a szükségletek alakulását degresszív görbével írhatjuk le.

Addig, amíg az aggregált szükségletek (a természetes és a mesterségesen gerjesztett szükségletek) meghaladják a termelési lehetőségek értékét, addig a bővített ujratermelésnek nincs akadálya, a gazdaság szabadon fejlődhet.

Ott, ahol a két görbe metszi egymást, a termelési lehetőségek képesek lefedni a teljes szükségletet, tehát a gazdaság fejlődésének nincs további lehetősége, de egyszerű újratermelésre még van lehetőség.

Ha a termelési lehetőségek meghaladják a szükségleteket, akkor a termelési kapacitások nem használhatók ki teljes mértékben, hisz ez túltermeléshez, eladhatatlan árukészlethez vezetne.

Ez azonban csak az elmélet. A gazdaság fejlődésének korlátjait mutatja, de a társadalom hatása nélkül. A valóságban a gazdaság fejlődési lehetőségeinek a fizetőképes kereslet szab határt.

A következő diagram már azt is megmutatja, hol vannak a gazdaság fejlődésének társadalmi határai. A gazdaság fejlődésének természetes korlátját a szaggatott vonal (termelési lehetőség) és a pont-vonal (aggregált szükséglet) metszéspontja jelenti, valójában azonban a túltermelés már a folytonos vonal (fizetőképes kereslet), és a szaggatott vonal metszéspontjánál megkezdődne. Ezt nevezzük válságpontnak. (1)

Az ilyen típusú válság viszonylag könnyen kezelhető. Természetesen ez is a társadalom szerkezetének kisebb változtatásával jár, hiszen a megoldás a fizetőképes kereslet növelése, például a bérek jelentős emelésével, vagy olyan foglalkoztatás bevezetésével, amelynek elsődleges célja jövedelem biztosítása a fizetőképes kereslet növelése érdekében. Ez a módszer mindaddig alkalmazható válságkezelésre, amíg el nem jutunk a 2. pontig, amely a gazdaság fejlődésének természetes korlátja.

Ilyen helyzetben a feladat az, hogy új szükségleteket gerjesszünk, olyanokat, amelyeket a piac is elfogad. A kínálat növelése nem jelenthet megoldást, hisz a probléma, amit kezelni szeretnénk, a túltermelés. A fogyasztói összetételt kell megváltoztatnunk, amely csak a társadalom szerkezetének jelentős megváltoztatása útján érhető el. Ilyen volt, a new deal, amely új kategóriát vezetett be a közgazdaságba, a közösségi fogyasztás fogalmát.

A jelenlegi válság a fejlett országokban a 2. pont szerinti állapotot jelenti, Magyarországon pedig az 1. pontnak megfelelő helyzetet. Nálunk a fizetőképes kereslet növelése megoldást jelentene. A 10 százalékos munkanélküliség, és az európai átlagtól messze lemaradó átlagbér mögött jelentős vásárlóerő húzódik, amely elvben aktiválható, de ennek épp a gazdasági fejlődés beindulása volna a feltétele.

A kitörési pontot a társadalom szerkezetének átalakítása jelentheti. A foglalkoztatás kereteit éppúgy meg kell változtatni, mint a fogyasztói szerkezetet. Azt már eddig is tapasztalhattuk, hogy a közösségi fogyasztás arányai folyamatosan nőnek az egyéni fogyasztással szemben. Ez a mai társadalom szerkezetében alapvetően, mintegy 90 százalékban állami megrendelések formájában valósul meg. Az állami elvonás folyamatosan nőtt, és mára nagyjából megközelítette, itt-ott el is érte a társadalom tűrőképességének határát.

A gazdaság fejlődése ugyanakkor a fogyasztás növelésére kényszerit bennünket, de erre az egyéni fogyasztás terén a jelen körülmények között már nincsenek lehetőségek. Tehát a közösségi fogyasztást kell növelni, mégpedig úgy, hogy az állami elvonás nem növekedhet.

A társadalom szerkezetét tehát a közösségi létformák jelentőségének növelése irányába kell elmozdítani. Olyan közösségi formákat kell kialakítani, amelyek képesek megfogalmazni a közösségi igényeket, reális szükségleteket generálnak belőlük, képesek és hajlandók megfizetni a közösségi fogyasztás ellenértékét.

Ehhez persze rendelkezniük kell a szükséges erőforrásokkal, melyek közül kettő – a munkaerő és a termőföld – kiemelt értéket képvisel. Az így keletkezett kereslettöbblet fedezete a közösségi foglalkoztatás lehet, amelynek jelentősége nem csak abban merül ki, hogy biztosítja a közösségek fizetőképességét, hanem mint a jövedelemelosztás eszköze a korábbi munkanélkülieket bevonja a piaci szereplők körébe, ezen kívül indirekt hatást gyakorolhat az átlagbér színvonalára is.

Jól végig gondoltam ennek a kivitelezhetőségét, és megírtam az „Alternatív kormányprogram”-ban, mit kellene tenni, hogyan lehetne megvalósítani. Az írás úgy sorolja fel a tennivalókat, mintha azt egy fiktív kormány programja tartalmazná, amint erre a cím is utal.

A program gyakorlatilag kész, működőképes megoldásokat tartalmaz, de csak azokon a területeken, amelyeket a gazdasági kényszer közvetlenül érint, a tőlem távoli szakterületek feladatainak meghatározását meghagyom azoknak, akik jobban értenek hozzá.

Lehet vitatni az abban foglaltakat, talán alakítani, javítani is. De az eddigi reakciók során rendre azt tapasztaltam, hogy egyes részleteit, környezetéből kiragadva szeretnék módosítani, miközben nem értik azok összefüggéseit, egymással való kapcsolatukat. Aki nem érti a rendszer működését alapvetően befolyásoló gazdasági kényszereket, az nem értheti tisztán és világosan a programban megfogalmazott célkitűzéseket sem.

Attól félek, épp ez az a tulajdonság, amely megakadályozza az előrelépést. Az emberek szeretnek vitatkozni, nagy okosságokat mondani, de csak kevesen hajlandók végigjárni azt az utat, amelyet én végigjártam. Az emberek szeretik azt hinni, hogy mindent értenek, de gyakran még csak nem is látják azt, amit érteniük kellene. Így járt a rendszerváltást követően a közmunka rendszer is, amelyet 1995-ben én hoztam létre, de mai formájának kialakulásához minden eddig regnáló hatalom hozzá tett valamit, ami rontott rajta. A mai közmunka rendszernek semmi köze nincs az eredeti elképzeléshez, amelyre valóban szükség volna.

Ezek után következzen az alternatív kormány programja.

18. Alternatív kormányprogram, avagy egy jól működő ország víziója.

Előszó

Az Alternatív Kormány felismerve a világgazdasági válság valódi okait és látva annak lehetséges következményeit, felelőssége teljes tudatában elkészítette programját, melynek célja a válság kezelése és leküzdése.  Ennek érdekében kész arra, hogy vállalja több – már hagyományosnak számító – meghatározó rendszer alapvető átalakítását. Vállalja az ezzel járó vitákat és konfliktusokat.

Ugyanakkor számít a társadalom támogatására, a magyar nép összefogására.

Az ország állapotát meghatározó, különböző területeken felmerülő problémák a jelen helyzetben nem egyformán súlyosak, ezért a kormányprogram az azokkal való foglalkozást nem egyforma, és nem is mindig arányos terjedelemben tárgyalja. Ez nem jelenti azt, hogy az Alternatív Kormány bármely terület problémáit elhanyagolná, vagy nem venne róla tudomást. Amiről ebben a programban nem esik szó, azt úgy kell érteni, hogy abban gyors változás nem szükséges, vagy más ok miatt nem várható. Az Alternatív Kormány a társadalom fejlődését nem a gazdasági növekedés mértékével, hanem a társadalmi jólét, a jövedelmek vásárlóértékének figyelembe vételével minősíti.

I.

Az Alternatív Kormány programját megalapozó tényezők és adottságok

A. Nemzetközi környezet

1. Gazdasági összefüggések

A gazdasági világválság 2008-ban, az Egyesült Államokból indul, látszólag az amerikai bankszektor felelőtlen hitelpolitikája miatt.  Hatással van az európai bankrendszerre, és az amerikai gazdaság visszaesésén keresztül az egész világgazdaságot érinti. 2009-ben úgy tűnik, hogy a pénzvilág költségvetési pénzekkel történő megerősítése révén a közvetlen veszély elmúlt, de 2010-ben újult erővel jelenik meg, most már nem elsősorban az amerikai, hanem az európai piacokon. A problémát, a közvetlen kiváltó okra tekintettel adósságválságnak nevezzük.

Ez az elnevezés azonban téves, a válság kiváltó oka valójában nem a felelőtlen hitelpolitika, hanem az öncélú virtuális pénzügyi folyamatok elszabadulása mely rámutat egy eddig fel nem ismert közgazdasági anomáliára.

A közgazdaságtan alaptétele, hogy érték csak az élőmunka ráfordítás következményeképpen jön létre.  A gazdasági hatékonyság mutatója pedig az egységnyi ráfordított érték felhasználásával előállítható termelési érték, ami akkor nő, ha a ráfordított érték csökken. A gazdasági növekedés viszont a gazdasági hatékonyság függvénye, akkor nagyobb, ha jobb a gazdasági hatékonyság, ha kevesebb a ráfordított érték felhasználása, ami élőmunka megtakarítást, másképpen bérmegtakarítást jelent.  A bérmegtakarítás a vásárlóerőt, a fizetőképes keresletet csökkenti, gerjeszti a hitelfelvételt, ugyanakkor rontja a hitelképességet, a fizetési hajlandóságot. Ez a válság valódi oka, és ez a magyarázata annak, hogy a pénzügyi szektorban, a hitelfolyamatok területén jelent meg.

A gazdasági növekedés tehát nem alkalmas egy ország állapotának, teljesítményének mérésére, korábbi állapottal, vagy másokkal való összehasonlítására. Nem alkalmas, mégpedig azért, mert figyelmen kívül hagyja a szükségleteket, amelyek így csak közvetve mintegy másodlagosan jelennek meg az értékelésben. Ez a fogyasztói társadalom következménye; a gazdaság működésének feltétele a termelés, amely a jövedelem érdekében történik, nem a szükségletek kielégítése céljából. A hagyományos piacgazdaság tehát kivédhetetlenül magában hordozza a gazdasági válság lehetőségét.

Az Alternatív Kormány a válság ilyen összefüggéseiből indul ki és ez indokolja az ország érdekében tervezett egyes intézkedéseinek néhány társadalmi csoportra nézve előre láthatóan kedvezőtlen következményeit.

1.  Társadalmi környezet

A piacgazdaság működésének anomáliája hatással van a társadalom állapotára is.  A különböző rétegek nem egy időben és nem egyformán szembesülnek az életüket befolyásoló gazdasági hatásokkal, így csak azok következményeit észlelik, okait a gazdasági hatalom birtokosainak viselkedésében, törekvéseiben látják.

Erre vezethető vissza az évtizedek óta létező globalizációellenes szerveződés, amely mára a válság látszólagos okozói, a pénzvilág képviselői ellen fordult (Foglaljuk el a Wall Streetet!), és mozgalmi formát öltött. Az egész világon érzékelhető a bankszektor ellenes hangulat, melyet gyakran a válsággal megbirkózni képtelen kormányok is táplálnak, saját felelősségük és tehetetlenségük elleplezése érdekében. Régi-új társadalmi igények merültek fel, amelyek szociális egyenlőséget, az elosztási rendszer átalakítását célozzák. Ezek a történelemből ismert szocialista (kommunista) típusú forradalmak csírái.

                Ugyanakkor az is zsákutca, ezt a közelmúlt történelme egyértelműen bizonyította.

A szocializmus szükségszerű bukását az érdekeltség hiánya okozta, ami a „szocialista” társadalomra jellemző tulajdonviszonyok legsúlyosabb következménye.

Stabil társadalmi és gazdasági szerkezet kialakításához tehát ezt a válságot okozó anomáliát kell feloldani. Létre kell hozni a két rendszer kombinációját, a teljes foglalkoztatottságot biztosító piacgazdaságot, a vállalkozás szabadságát garantáló tervgazdaságot.

Az Alternatív Kormány, programjának összeállításával erre vállalkozott.

B. Hazai viszonyok

1. Történelmi előzmények

Hazánkban az elmúlt száz évben mindkét társadalmi berendezkedésre volt példa, Magyarországnak van tapasztalata mind az egyik, mind a másik működtetésében. Ez, és a válság valódi okának felismerése a legtöbb európai országgal szemben előnyt jelent, ugyanakkor Magyarország a válság által sokkal mélyebben érintett, mint a legtöbb uniós tagállam. Ezért ki kell használnunk tapasztalatainkat.

A második világháborút követően, rövid hatalmi bizonytalanság után, idegen befolyás hatására megkezdődött a társadalom átalakítása, szovjet mintára, részben a XIX. század közepéből, részben a XX. század elejéről származó ideológia alapján. A mai válság, és a kormányprogram szempontjából indifferens milyen nehézségeken keresztül, milyen forradalom után alakult ki az „élhető szocializmus”, ennek kezdete 1960-ra tehető, és kb. 1985-ig tartott.

Ezt a „hanyatló szocializmus” követte mely elvezetett a rendszerváltáshoz.

Húsz év telt el azóta, az ország egy újabb rendszerváltás előtt áll, és az elmúlt ötven év minden szakaszának a jövőre is hatást gyakorló jelentősége van.

1. Társadalmi változások

A II. világháborút követően a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet nem volt mentes a kényszerintézkedésektől, a demokratikus értékrenddel össze nem egyezhető cselekményektől. Mindemellett jelentős társadalmi csoport állt az átmenet mellett. A társadalmi többség a folyamatok ellen nem fejtett ki jelentős ellenállást. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az előző társadalmi berendezkedés sem volt demokratikus, részben pedig annak, hogy az ország még nem heverte ki a háború okozta megrázkódtatást.

Az idő múltával azonban megnőtt a társadalom függetlenség és demokrácia iránti igénye, ami nyílt fegyveres konfliktushoz vezetett. Ez az idegen beavatkozás eredményeképpen elbukott, de a társadalom jelzéseit nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni. A rendszer megszilárdítása után csökkent a közvetlen idegen befolyás, és demokratikus elemek jelentek meg az ország irányításában, mindennapi életében.

A társadalom stabilizálódott, elfogadta a kialakult helyzetet, jelentős módosításra nem volt igény. A „hanyatló szocializmus” időszakában viszont megindult a mozgás a teljes és korlátlan demokrácia irányába. Ez a törekvés vezetett a rendszerváltáshoz.  A társadalmi viszonyok megváltoztak, kiteljesedett a demokrácia, de a szabad választások nem hozták el a maradéktalan elégedettséget. A stabilitás lassan, de folyamatosan bomlott, elkezdődött a társadalmi csoportok vagyoni alapon történő újrarendeződése. 2010-re hatalmasra nyílt a szociális olló, és számottevő feszültség tapasztalható az ország tehetősebb valamint szegényebb lakói között.

Az Alternatív Kormány számol ezzel a társadalmi jelenséggel és programjával megkísérli visszafordítani a folyamatot.

1. Gazdasági visszatekintés

A szocialista ideológia egyik legfőbb eleme a magántulajdon tagadása volt. A korai szocializmus gazdasági tevékenységét meghatározta az államosítás, melynek legnagyobb vesztesei azok voltak, akik a termelőeszközöket hatékonyan tudták volna üzemeltetni.  Ez, és a háború következményei gyengítették az ország gazdasági pozícióit, de a kiinduló állapot szintje olyan alacsony volt, hogy ahhoz képest jelentős gazdasági fejlődést lehetett felmutatni. Igaz, ennek érdekében komoly erőfeszítéseket tett az ország, a lakosság, Magyarországon ekkor nőtt a legnagyobb mértékben a nők foglalkoztatottsága. Megkezdődött a teljes foglalkoztatottság kialakítása. Ennek egyik fontos eszköze a téeszesítés volt, amely kezdetben jelentős társadalmi ellenállásba ütközött, de az „élhető szocializmus” időszakában már az agrárgazdaság elfogadott formája volt. És ennek a gazdaságpolitikai döntésnek a létjogosultságát az idő igazolta. Ha ugyanis megmarad a földosztás utáni állapot, lehetetlenné válik a mezőgazdaság gépesítése, a földek hozama nem fedezi az ország szükségleteit, végezetül sokan rákényszerülnek földjük eladására és visszaállt volna a nagybirtokosok és agrárproletárok korának állapota.

Így viszont a vidéki lakosság túlnyomó többségének foglalkoztatása meg volt oldva.

A másik tényező az volt, hogy a vállalatok, gazdasági tevékenységet végző intézmények éppúgy állami tulajdonban voltak, mint a közszféra intézményei, a hivatalok, az iskolák, az egészségügyi intézmények. Vagyis minden munkahely állami kézben volt, ezek számát a politikai igényekhez lehetett igazítani. Alkalmas volt még a szükséges munkahelyek számának szabályozására a sorkatonai szolgálat, mely előbb 3 év volt, majd 2 évre csökkent.

Bár vidékre is telepítettek munkahelyeket, az elsődleges cél, a városi lakosság foglalkoztatása maradéktalanul megoldhatóvá vált, sőt a munkaerőpiacon kereslettöbblet uralkodott.

A forradalom leverését követő konszolidáció a gazdasági folyamatokat is stabilizálta. A két világrend szemben állása rákényszerítette a szocialista országokat (melyek gyakorlatilag csak egymás között kereskedtek) saját erőforrásaik minél magasabb szinten történő kihasználására. Az érdekeltség hiánya és a relatív elszigeteltség technikai-technológiai lemaradást eredményezett, de még ez a színvonal is elegendő volt ahhoz, hogy az ország szükségleteit a foglalkoztatott lakosság fele, vagy annál kisebb létszám is képes legyen előállítani. A szocialista gazdasági rendszer – nem felismerve a gazdasági hatékonyság anomáliáját, de ráérezve arra – oly módon szilárdította meg a teljes foglalkoztatottságot, hogy jelentősen fellazította a munkafegyelmet. A jelenség nevet is kapott: gyáron belüli munkanélküliségnek nevezték.

Ezzel együtt a rendszer kielégítően működött, a szocializmus fénykorában, a hetvenes években az átlagfizetés vásárlóértéke több mint kétszerese volt a mainak, igaz, korlátozott választék mellett.

A ’80-as évek közepére eldőlt a kapitalista termelési viszonyok abszolút fölénye.

A fejlett kapitalista országok a szocialista minta ellensúlyaként megalkották a jóléti társadalom képét és fogalmát, ami a hatékonyság növelése ellen, tehát a bértömeg növelésének, a fogyasztás ösztönzésének így végső soron az esetleges válság elkerülésének irányába hatott.

A hanyatló szocializmus időszakában a magyar lakosság megfogalmazta azt az igényét, hogy részesedni akar a jóléti társadalom vívmányaiból. Ráadásul erre egyre több lehetősége volt, hiszen a világ nyitottabbá vált, de a gazdasági teljesítmény egyre jobban elmaradt az igényektől, a fogyasztástól. Megindult az eladósodás, a gazdaság leépülése, mely politikai válsághoz és a rendszerváltáshoz vezetett.

A rendszerváltást követően az ország gazdasági teljesítőképessége zuhanni kezdett.

Megszűnt a munkahelyek harmada, mely a téeszek felbomlásával elsősorban a vidéki lakosságot sújtotta. Saját erőforrásaink kihasználása drámaian alacsony volt, a termelőeszközök elavultak. Ahhoz, hogy a rendszerváltó kormány biztosítani tudja a lakosság ellátását a hazai erőforrások jelentős részét át kellett engedni a fejlett európai országokból érkező vállalkozóknak. Közreműködésükkel, és az ország adósság állományának növekedésével átmeneti fellendülés következett, de a gazdaság – részben a válság következtében – eddig soha nem látott szintre esett vissza.

Mára a kormány a hazai erőforrások töredékével számolhat, a statisztika tíz százalék feletti munkanélküliséget mutat ki, miközben a foglalkoztatottak aránya kevesebb, mint fele a munkaképes lakosságnak, a másik fele nem, vagy feketén dolgozik. A gazdasági teljesítmény alig több mint harmada a szocializmus fénykorában produkált teljesítménynek, az államadósság több, mint az éves nemzeti össztermék 80 százaléka. Ilyen állapotban érte az országot a világgazdasági válság második hulláma melyről a szakértők azt feltételezik, hogy hosszan elhúzódó vagy ciklikus lesz.

Ez a háttere, és kiindulópontja az Alternatív Kormány programjának. Nem keresi az előző kormányok felelősségét, nem hivatkozik másra. Ellenkezőleg: a szokatlanul hosszú és kitérőkel tarkított preambulum célja annak kinyilvánítása, hogy az ország helyzetének pontos ismeretében, felelősségét átérezve készítette el programját.

C. A program ideológiai alapjai

A fent tisztázott előzmények és körülmények eleve meghatározzák, hogy az Alternatív Kormány programjának új, eddig sehol sem alkalmazott megoldásokat kell felvonultatni.

Így a terv két legfontosabb eleme:

-          az állam és a közigazgatás liberális felépítése és az önkormányzatok paternalista jellege, valamint

-          a duális gazdasági modell

Az első arra a felismerésre épül, hogy a gondoskodó hatalom működésére és az egyéni szabadság érvényesítésére egyformán van jól érzékelhető társadalmi igény. Ez nem példa nélküli, jellemző az erős nemzeti összetartozást felmutató kisebb államokra.

A duális gazdasági modell pedig nem más, mint az I. fejezet A/2. pontjának utolsó bekezdésében megfogalmazott követelményt* megvalósítani képes konstrukció.

Olyan társadalmi-gazdasági rendszert kell kialakítani, amely stabilitásának alapja a terv- és a piacgazdaság, a magán- és a köztulajdon, a piaci viszonyok és a teljes foglalkoztatás egyensúlya.

(*„Létre kell hozni a két rendszer kombinációját, a teljes foglalkoztatottságot biztosító piacgazdaságot, a vállalkozás szabadságát garantáló tervgazdaságot.”)

II.

Nemzeti stratégia.

(Az Alternatív Kormány politikai irányvonala.)

Egy kormány programja jellemzően egy ciklusra, általában négy-öt évre szól. Illeszkednie kell azonban egy hosszabb távú elképzeléshez, amely megszabja az ország fejlődésének irányát, ütemét, a nemzet távolabbi célkitűzéseit. A rendszerváltást követően ilyen dokumentum nem készült, egységes, konszenzuson alapuló irányvonal nem alakult ki. A hatalomra kerülő kormány rendszerint nem is tervezett olyan intézkedéseket, amelyek megvalósítása a kormányzati ciklus idejét meghaladta, ha mégis, akkor ezek befejezetlenek maradtak. Az elindított folyamatokat a következő, más politikai nézeteket képviselő hatalom semlegesítette, és mivel ez kölcsönös volt, kialakult a helyben járás. A problémákat az ország görgeti maga előtt, melyek elmélyülnek, halmozódnak.

A következő ciklusban halaszthatatlan feladatok sorozatát kell elvégezni úgy, hogy az intézkedések ne gyengítsék, hanem erősítsék egymás hatását. Ennek viszont az feltétele, hogy legyen rögzített Nemzeti Stratégia. Ebben a dokumentumban ki kell térni a gazdaság irányvonalának hosszú távú tervezésére, a társadalmi folyamatok várható alakulására és tudatos alakítására, valamint az ország működését több cikluson át befolyásoló, széles körben, több politikai oldalról támogatott kormánypolitika meghatározására.

Az irányelvek rögzítése e program elkészítésének is nélkülözhetetlen feltétele, a stratégia részletes kidolgozása pedig a következő időszak első és legfontosabb feladata. 
 

A.      Gazdasági célkitűzések

a)    Az ország jelenlegi állapota kritikus. A régóta kezeletlen gazdasági problémák miatt a világgazdasági válság súlyos helyzetet teremtett, a válságkezelő intézkedések ellenére Magyarország közel került a fizetésképtelenséghez, az államcsődhöz. A gazdaságot 80% feletti államadósság, jelentős strukturális államháztartási hiány, magas munkanélküliség jellemzi. A társadalom megosztott, 3 milliónál többen élnek a szegénységi küszöb alatt. Az állami intézményrendszer működőképessége határán van, a nagy ellátórendszerek már nem képesek a társadalom számára elfogadható színvonalú szolgáltatást biztosítani.
Összességében: elkeseredett küzdelem zajlik a gazdasági összeomlás ellen, ugyanakkor egyre közelebbi és egyre reálisabb veszély a kormány és a társadalom válsága.  A helyzetet tovább rontja, hogy a problémák kezeléséhez szükséges erőforrások jelentős többsége külföldi tulajdonban, vagy külföldi üzemeltető hatáskörében, rendelkezésében van. Ezek a vállalkozók a gazdaság hazai szereplőivel szemben (így a mindenkori kormánnyal szemben is) ellenérdekeltek, mert természetes céljuk az érdekérvényesítő képességük növelése a versenytársak és az állam rovására.

A következő időszakban a kormánynak jelentős mértékben csökkentenie kell az államadósságot, három százalék alatt kell tartania a költségvetési hiányt, hatékonyan védekeznie kell a válsággal szemben, és eredményeket kell elérnie a szegénység ellen folytatott küzdelemben. Ez csak akkor lehetséges, ha képes lesz az ország gazdasági teljesítményét igen nagymértékben - hozzávetőlegesen a kétszeresére növelni. Ennek érdekében olyan strukturális változást kell végrehajtani, amely a versenyt az egyéni szereplők közötti szintről a közösségek közötti szintre emeli.

Magyarország jövője azon múlik, hogy sikerül-e a társadalom szerkezetének alapvető átalakítása úgy, hogy tagjai szolidáris és együttműködő közösségeket alkotva, ugyanakkor egymással versenyezve olyan gazdasági teljesítményt nyújtsanak, mely alkalmas az előttünk álló problémák kezelésére.

b)   A magyar gazdaság nagymértékben nyitott. Az export-import szerkezet viszont kedvezőtlen. A hazai termelés jelentős részét olyan alkatrészek és félkész termékek gyártása teszi ki, melyek felhasználásával külföldön készül el a végtermék, így a végső értékesítésből eredő haszon is külföldön keletkezik. 
Ennél azonban sokkal súlyosabb következményekkel járhat, hogy a belső ellátás nagyobb része is külföldi eredetű, az ellátás biztonsága tehát függ a külföldi ellátórendszerektől, még olyan alapvető ágazatokban is, amelyekben egyébként Magyarország rendelkezne a szükséges kapacitásokkal. Az itthon előállított termékek feldolgozottsági foka jellemzően alacsony, tehát a hazai ellátásban és a feldolgozottsági fok javításában jelentős tartalékok vannak.

Jelentősen növelni kell a gazdaság teljesítő képességét. Ennek egyik forrása a munkanélküliség és a feketegazdaság felszámolása lehet a duális gazdasági modell bevezetésével, mely a piacgazdaság működése mellett biztosítja a teljes foglalkoztatottságot. A munkaerő tartalékok mozgósítása, a belső ellátásban való részvétel arányainak növelése és a feldolgozottsági fok javítása alkalmas lehet a kitűzött célok elérésére. A mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak tekintve több célkitűzés is elérhető:

• nagy számú vidéki lakosság foglalkoztatása megoldható, képessé válnak saját fenntartásukra és ellátásukra, miközben a költségvetés szempontjából befizetővé válnak;
• gazdasági tevékenységükkel javítják a belső ellátásban való hazai részvétel arányait;
• a termelés megteremti a feltételeket a feldolgozottsági szint emeléséhez új vállalkozások beindításához, meglévők fejlesztéséhez;
• a szervezett mezőgazdasági tevékenység újraindíthatja a háztáji gazdálkodást, a ház körüli állattartást.

Az ebből eredő stratégiai feladat tehát az állami, önkormányzati szervezésben működő kollektív mezőgazdasági tevékenység elindítása és felügyelete országos méretekben.

c)    A foglalkoztatás szempontjából nem csak a képzetlen, gyakorlatlan munkaerő jelent problémát. Azzal is számolni kell, hogy a városokban, városias környezetben élő munkanélküliek képzettségének szerkezete nem kedvez az ország adottságaihoz jól illeszkedő, gazdaságosan fenntartható munkahelyek létrehozásának és működtetésének. Az elmúlt időszakban a magyar oktatási és szakképzési rendszer azokat a képzéseket részesítette előnyben, melyek műszaki eszközök és beruházások nélkül, tantermi környezetben is folytathatók. Ennek következménye, hogy a termelő ágazatok munkaerő utánpótlása megcsappant. Márpedig az ország gazdasági teljesítményének növelése elsősorban a termelő ágazatok teljesítményének növelése útján valósítható meg. Világosan látni kell, hogy Magyarország lehetőségei, gazdasági erőforrásai nem fognak alkalmazkodni a szakmai képzés összetételéhez, és a városi életmódhoz szokott munkaerő tartalék a mezőgazdaságban tömegesen nem foglalkoztatható.

Abból, hogy a vidéki lakosság foglalkoztatásának bővítésére a mezőgazdasági termelés keretében mutatkozik a legjobb lehetőség, következik a hozzátartozó iparágak fejlesztésének igénye. Ez érinti a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelőeszközök gyártását, valamint a feldolgozóipart és a csomagolóipart. Ezek a profilok, ha nem is válnak stratégiai ágazattá, fokozott figyelmet érdemelnek. Ebben a környezetben ugyanis biztosan létesíthetők gazdaságosan működtethető állami vagy önkormányzati üzemeltetésű munkahelyek, bár elsődleges cél a mezőgazdasági termeléshez kapcsolható vállalkozások számának növelése, kapacitásuk bővítése. A szükséges szakmai összetételt átképzések útján kell biztosítani, gondoskodva a jövőbeni képzés helyes arányairól.

Az ehhez tartozó stratégiai célkitűzés a mezőgazdasági termelés műszaki, technikai hátterének biztosítása, a feldolgozóipar és a csomagolóipar fejlesztése a teljes foglalkoztatottság eszközként történő felhasználásával. Ugyanakkor az is világos, hogy a Nemzeti Stratégia célkitűzéseivel összhangban szükség van a szakmai képzés összetételének, létszám-arányainak tervezésére.

Az új nemzeti stratégiában a kereskedelmi tevékenység szerepe is megnövekszik. A válság leküzdésének, az államadósság és az államháztartási hiány csökkentésének, a szegénység felszámolásának csak az egyik bástyája a gazdasági teljesítmény jelentős növelése, a másik feltétele a termelés és fogyasztás növekvő különbözetének külföldön történő értékesítése. Arra lehet számítani, hogy ez utóbbi állítja nagyobb feladat elé az országot. Az értékesítési tevékenység során kell ugyanis szembesülnie a piacokért folytatott nemzetközi verseny feltételeivel, termelési lehetőségeinek korszerűtlenségével, műszaki színvonalának hiányosságaival. Ebből két dolog következik: az egyik, hogy arra a közel 3 millió munkaképes magyar dolgozóra kell támaszkodni, akik ma nem vesznek részt az ország legális gazdasági folyamataiban. Ez az erőforrás kiteszi a háromnegyedét mindannak, amivel számolni lehet. A maradék, bár sokkal kisebb nagyságrendű, de nem elhanyagolható, a magyar szellemi kapacitás. Jelenleg a szellemi kapacitás nemzetgazdasági hasznosításának szervezettsége nagyon alacsony. A működő szellemi tőke szinte kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozásokban fejti ki hatását, vagy ha nem, akkor egyéni érdekek mozgatják.

Ezért fontos a hárommilliós tartalékot jelentő munkaerőbázis foglalkoztatása, és a belső szellemi kapacitás szervezett kihasználása. Stratégiai jelentőségű a megfelelő kereskedelmi kapcsolatok kialakítása és intézményesítése, valamint az innováció és a fejlesztés minden szintet átfogó koordinációja.

d)   A privatizáció kezdetét kaotikus állapotok jellemezték. Ebben az időszakban a termelés rendkívül alacsony szintre esett vissza, jórészt azért, mert az ország gazdasági tevékenységének irányítói abban voltak érdekeltek, hogy a hatáskörükbe tartozó létesítmény minél alacsonyabb áron megszerezhető legyen. Az ország működésének finanszírozásában a privatizáció jelentős szerepet kapott, így a jellemző szempont a kormány oldaláról az elérhető privatizációs bevétel volt. Nem készült olyan privatizációs stratégia, amely az egyes létesítmények állami irányítás alatt történő működtetésének szempontjait összevetette volna a privatizációs bevételből származó közvetlen előnyökkel. Ennek következtében alakult ki az a helyzet, hogy az állam tulajdonában nincsenek olyan termelőeszközök, amelyek lehetővé tennék számára a gazdasági folyamatok alakulásába való közvetett beavatkozást, illetve egyes stratégiainak számító ágazatok indirekt irányítását. Különösen érzékeny veszteség a nemzeti erőforrások jelentős részének elvesztése.

Olyan nagyságú tőketulajdon megszerzésére, mely lehetőséget nyújtana egyes fontos ágazatok közvetett irányítására, nincs lehetőség.

Az állami, közösségi tulajdonban működtetett termelőeszközök részarányának növelése mégis stratégiai célkitűzés, a gazdaság építésének jelen szakaszában azzal a céllal, hogy az államnak alapvető befolyása legyen a munkahelyek számának alakulására. A későbbiek során a mennyiségi szempontokat fel kell váltania a minőségi szempontoknak, és meg kell határozni azokat a stratégiai ágazatokat, amelyekben az állam jelentős tulajdonhányadot kíván kialakítani a közvetett beavatkozás lehetőségének érdekében.

A nemzeti vagyon mindenek felett álló védelme a mindenkori kormány kötelessége. Nem csak azért felel, hogy nem növekedhet a külföldi tulajdonba kerülő vagyonrész, hanem azért is, hogy a külföldi tulajdonban lévő, külföldiek rendelkezése alatt álló vagyonhányad csökkenjen. Fokozottan vonatkozik ez az alapvető nemzeti erőforrásokra.

Stratégiai célkitűzés: az állami részarány növelése a termelőeszközök tulajdonszerkezetében, később stratégiai ágazatok kialakítása és tőkekoncentráció a stratégiai ágazatokban, a kormány anyagi lehetőségeinek függvényében.

e)   A magyar fizetőeszköz régen cserére érett, ám erre többek között a monetáris unióba való belépés szándéka miatt nem került sor. Míg korábban a szigorú belépési feltételek akadályozták meg Magyarország belépését, addig mostanra kétségessé váltak a belépéstől remélt előnyök, és új szempontok is felmerültek. A közös pénz nem csak előnyöket, kockázatokat is hordoz. Ha egy közös valutát használó ország valamilyen ok miatt elhagyni kényszerül az euró zónát olyan helyzetbe kerülhet, amelyből csak nagy nehézségek és jelentős ráfordítások árán képes kiszabadulni.

Magyarország mai állapotának figyelembe vételével hasznosabb és reálisabb célkitűzés a pénzreform, mint az euró zónába való belépés terve. Görögország, mint a monetáris unió tagja - ha kiesik az euro zónából - extrém helyzetbe kerülhet. Beláthatatlan, hogy saját fizetőeszközét mennyi idő alatt képes visszaállítani, és milyen további károkat szenved el a görög gazdaság addig. Ezért Magyarországnak fontos, hogy legyen saját fizetőeszköze, még akkor is, ha az ki van téve a nemzetközi pénzpiacok hatásainak. A világgazdasági válság az euro létét veszélyezteti, vezető szakértők latolgatják, hogy marad-e, vagy megszűnik. Ha marad, és továbbra is produkálja az eddig nyújtott előnyöket az unió számára, Magyarországon akkor is párhuzamos fizetőeszközként a nemzeti valuta mellett célszerű bevezetni. Ilyenre volt példa az egykori Jugoszláviában, később Montenegróban, ahol a jugoszláv dinár mellet a német márka is hivatalos fizetőeszköz volt.

f)     A lakosság gazdasági szerepvállalására a jövedelmeket terhelő elvonás alapvető hatással van. Mélyebb elemzés nélkül ez lehet az egyik oka annak, hogy Magyarországon a munkaképes korú lakosság hatmillió fő, míg a foglalkoztatottak száma hárommillió. Amíg a munkajövedelmek és a tőkejövedelmek nagyságrendje összehasonlítható, addig a munkajövedelmeket terhelő elvonás aránytalanul magas a tőkejövedelmek adóihoz képest. Ebből következik, hogy sem a tőkejövedelemből származó bevétel, sem a munkajövedelemből származó bevétel nem arányos a ráfordítással. A tőke jelentősen túlértékelt, ezért viszonylag alacsony gazdasági hatékonyság mellett is profitál, miközben az állam jelentős bevételtől esik el. A munka alulértékelt, a feladathoz tartozó ráfordítás nincs megfizetve (viszont a foglalkoztató költsége magas) ezért a dolgozó nem érdekelt a teljesítményben, gyakran a munka elvégzésében sem.

A tőkejavak birtokosát érdekeltté kell tenni a foglalkoztatásban. A termelőeszközök értéke után olyan adó jellegű elvonást kell alkalmazni, amely fordítottan arányos az élőmunka ráfordítás mértékével.

Rendezni kell a munkajövedelmek és tőkejövedelmek piaci és társadalmi értékének arányát, viszonyát a gazdasági folyamatokban. A tőkejövedelmeknek a közteherviselésben legalább akkora szerepet kell kapniuk, mint a munkajövedelmeknek.

g)    Magyarország önálló, független európai állam, amely őrzi területi integritását és szuverenitását. Az Európai Uniós tagságot értéknek tekinti, eleget tesz vállalt kötelezettségeinek, de tisztában van azzal, hogy kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés csak olyan országok között jöhet létre, amelyek gazdasági (és politikai) ereje kiegyenlített.  Mit is jelent akkor egy ország szuverenitása? Egy ország akkor tekinthető szuverénnek, ha a számára kedvezőtlen gazdasági hatások előtt, mint egy zsilipet, le tudja zárni határait, a számára kedvező hatásokat viszont be tudja engedni az országába. Magyarország számára egyes Uniós szabályok kedvezőek, más szabályok kedvezőtlenek. A tőke szabad áramlása mást jelent Franciaország számára és megint mást Magyarország számára. Franciaországban az idegen tulajdonban működtetett termelő kapacitások aránya a nemzeti tulajdonhoz képest alacsony, Magyarországon hihetetlenül magas. Ezért Franciaország az alapvető termékek területén önellátó, Magyarország pedig végtelenül kiszolgáltatott. Franciaország dönthet Európai Uniós tagságáról, Magyarország pedig rá van szorulva a tagságra.

Magyarországnak törekednie kell arra, hogy méretei és gazdasági, politikai súlya ellenére hatékonyan képviselje az ország szuverenitását az Európai Unióban. Annak érdekében, hogy ez eredményes legyen jelentős többlet teljesítményt kell produkálnia az államadósság csökkentéséért. Később a teljesítményen nem lazítva a felszabaduló forrásokat a gazdaság intenzív fejlesztésére kell fordítani, melybe beletartozik az élőmunka értékének (bér) fejlesztése is. Ettől romlik az idegen tőke beáramlása, a fejlesztéseknek tehát ezeket ki kell váltania, viszont ezzel párhuzamosan nő a szuverenitásunk, csökken a kiszolgáltatottságunk, és nő a lehetőség a magyar tőkeexportra.

Ezek a hosszú távú gazdasági célkitűzések. Az eszköz pedig: A nemzeti együttműködés magas szervezettségi szint mellet, a piaci verseny felemelése az egyének közötti szintről a közösségek közötti szintre, ezáltal a termelékenység nagy mértékű növelése. 
A hazai termelésben elért termék-többlet értékesítésének folyamatában maximálisan ki kell használni az Uniós tagság nyújtotta lehetőségeket.

h)   Magyarország már került olyan helyzetbe, hogy külföldről érkező alapvető termék (földgáz) szállításának kimaradása miatt tartalékainak felhasználásával biztosította az ellátást. Az okokat a külföldi partnerek belátható időn belül elhárították, de az eset arra késztette a magyar szakembereket, hogy jelentős mértékben növeljék a tartalék kapacitásokat. 
Tisztában kell lenni azzal, hogy az ország nem csak az energiahordozók tekintetében, hanem az alapvető élelmiszereket, elemi létszükségleti cikkeket illetően sem önellátó, sőt számot tevő készletekkel, tartalékokkal sem rendelkezik. A külföldi szállítások elmaradása a létminimumhoz szükséges alapvető cikkek hiányát, többek között kritikus élelmiszerhiányt okozna.

A világgazdasági válság tapasztalatait leszűrve a nemzeti stratégia részévé kell tenni egy gazdasági vészhelyzetre vonatkozó programot, melynek kizárólagos célja a szociális biztonság fenntartása súlyos válság esetén. Ez a program más országos szintet érintő vészhelyzetben is alkalmazható, pl. hadigazdálkodás, természeti katasztrófa, stb.

B.      Társadalmi stratégia

a)    A rendszerváltás alapvetően változtatta meg a társadalom szerkezetét. Az előző rendszer az egyént háttérbe szorította a közösséggel szemben, így az egyén boldogulása alapvetően a közösséghez való viszonyától, a közösségben betöltött szerepétől függött. A termelőeszközök társadalmi, közösségi tulajdonban voltak, a munkaerő értékét is inkább a csoportteljesítmény határozta meg, mint az egyéni képességek. A magas színvonalú együttműködés kedvezően hatott az élőmunka minőségére, de kedvezőtlenül befolyásolta a termelőeszközök fejlesztését, mert ezek jelentősége háttérbe szorult a munka személyi feltételeivel szemben (A szocializmusban a legfőbb érték az ember.). Ezért a szocialista országok fejlettsége, műszaki színvonala behozhatatlanul lemaradt a nyugati gazdaságtól, miközben Magyarország rendelkezett a térség legjobban képzett, legnagyobb tudású szakmunkásaival.
Ugyanakkor a rendszer megfosztotta az egyént a kiugrás, a kiemelkedés lehetőségétől. Ez tekinthető az egyéni szabadságjogok legdurvább korlátozásának, a rendszerváltás egyik fő kiváltó okának.
A piacgazdaság viszont szembeállítja egymással a társadalom szereplőit, mert alapja a verseny, mércéje pedig az érdekérvényesítő képesség. Ez jótékony hatással van az eszközök fejlesztésére, hiszen az egyén esélyeit javítja, ha jobb eszközökkel rendelkezik, mint versenytársai, de akadályozza az együttműködést, a közösség kialakulását, mert az egyén érdekérvényesítő képessége csak egy másik szereplőhöz viszonyítva értelmezhető, és ha az egyiké nőtt, akkor a másiké szükségszerűen romlott, így bármilyen csoport jön létre, azon belül kikerülhetetlenül ellenérdekeltség van. A piacgazdaságban is működő munkamegosztás azért működik, mert hosszabb, rövidebb távú közös célokkal ez a viszony moderálható, de ebben a gazdasági rendszerben fel nem oldható.

Magyarország gazdasági teljesítményének olyan arányban kellene növekednie, (körülbelül kétszeresére) mely a legtöbb szakember számára kívül esik a realitások határán. Ez kötött társadalmi keretek között igaz is. Kizárólag olyan társadalmi környezetben érhető el, amely képes ötvözni az együttműködés hatékonyságát a versenyből származó előnyökkel.

A meglévő adottságokra építve olyan környezetet kell teremteni, mely kedvez a közösségek kialakulásának. E szempontból a helyi, települési önkormányzatokat kell meglévő adottságoknak tekinteni, mert szerepük, feladataik és hatáskörük jelentős módosításával ők lehetnek az új közösségek letéteményesei. Az önkormányzati rendszer szerkezetét úgy kell módosítani, hogy alapelemei jól átlátható, megfelelő méretű (néhány ezer fős) lakóközösségek legyenek, melyek képviselői egyebek mellet a közösségi létformáért, tagjainak boldogulásáért, életkörülményeinek alakulásáért is felelősséget vállalnak. A rendelkezésre álló munkaerő kapacitások maximális kihasználásában, a teljes foglalkoztatottság kialakításában az önkormányzatoknak fontos szerep jut, mivel ez az intézmény alkalmas arra, hogy részletekbe menően figyelemmel kísérhesse az állampolgárok életét, szociális helyzetét, rászorultságukat, részvételüket a gazdasági folyamatokban, szerepvállalásukat a közteherviselésben.

A piacgazdaság lényegét jelentő verseny nélkülözhetetlen a gazdaság folyamatos fejlődése szempontjából, ugyanakkor a társadalom nem kívánt rétegződését, és egyes rétegek elszegényedését okozza. Az új önkormányzati és államigazgatási modell fontos feladata lesz, hogy a versenyt az egyének közötti szintről a közösségek közötti szintre emelje.

b)   Az államigazgatási rendszer működése, hasonlóan a többi nagy ellátórendszeréhez, akadozik. Sok a párhuzamosság az állami szervek és az önkormányzatok feladatai között, a feladatok leosztása mögött gyakran nincs koncepció, sok esetben az egyetlen cél a költségek áthárítása, ezért a leosztott feladatok és a források között nincs arányosság. Ennek rendszerint az önkormányzatok a vesztesei, bevételei nem fedezik a működésüket, az állam által leosztott feladatok végrehajtásához pedig nem kapják meg a szükséges forrásokat. Ezért sokan eladósodnak, csőd közeli helyzetbe kerülnek, működésképtelenné válnak, csődbe mennek.
Ebben az állapotban az államigazgatási rendszer, a közigazgatás, és az önkormányzat nem képes hatékonyan betölteni társadalmi szerepét. Struktúrák és folyamatok keverednek, az önkormányzatiságnak nincs tudatosan kialakított szerkezete, a magasabb szinten álló önkormányzatok nem integrációi az alacsonyabb szintű önkormányzatoknak, hanem mesterségesen generált, részben föléjük helyezett hivatal, gyakran összemosódó hatáskörökkel, más esetekben megfelelő hatáskörök nélkül.

Egy ország működése szempontjából rendkívül fontos, hogy a társadalmi struktúra világos és átlátható legyen. Ennek a társadalom építő elemeiből kell kiindulnia, egyén - család - helyi közösségek - intézményesített közösségek (helyi önkormányzatok) - közösségek szövetségei (megyei és regionális szinten) - szövetségek szövetségei (országos szinten, mely egyebek mellett alkalmas az alsóház szerepének betöltésére is. Így a demokrácia erős támasztékot kaphat, mert az ország irányításában a politikai alapú képviselet mellett megjelenik a területi, térségi alapú érdekképviselet is).

A társadalom szerkezetének tudatos átformálása fontos stratégiai célkitűzés, mely csak akkor hajtható végre, ha valamennyi politikai erő elkötelezett mellette. Az államigazgatás szerkezetének pedig az új társadalmi struktúrát kell szolgálnia és nem fordítva!

c)    Magyarország 1989-ben a demokráciát választotta. A rendszerváltást követően, a történelmi hagyományokkal rendelkező demokratikus államok berendezkedését és tapasztalatait figyelembe véve kialakította a demokratikus intézményrendszerét, mely, bár nem volt tökéletes, megfelelt az európai normáknak és egészen a legutóbbi időkig kielégítően működött. Mára kiderült, ha egy kormánnyal szemben csökken a bizalom, akkor kevés, ha az ország működése demokratikus, az intézményrendszernek és a jogi környezetnek olyannak kell lennie, hogy az kizárja a demokrácia szabályaitól való eltérés lehetőségét. Ennek a követelménynek Magyarország nem felel meg.

A demokratikus intézményrendszer valamint a jogi környezet felülvizsgálata és a követelményeknek megfelelő módosítása nagyságrendjét tekintve nem, de jelentőségét tekintve stratégiai feladat. Ezt alátámasztja, hogy a rendszert érintő minden módosítás csak kétharmados többséggel történhet, ami ugyan mindig szükséges, de nem mindig elégséges feltétel.

A magyar demokrácia állapotának átvizsgálását követően a szükséges módosításokat széles körű társadalmi egyeztetés után, nemzeti konszenzus alapján lehet elvégezni. Ennek során figyelembe kell venni, hogy a társadalom részéről igény van a közakarat fokozottabb érvényesítésének lehetőségére, a népszavazás indokolatlan korlátainak megszüntetésére.

d)   A közakarat érvényesülésének területén kezdetektől fogva voltak problémák. Ez nem véletlen, a politika természetéből adódik. Belátható ugyanis, hogy politikai csoport olyan személyekből jöhet létre, akik valamilyen szempontból az általános véleménytől eltérő álláspontot fogalmaznak meg. Ezáltal magukat megkülönböztetik, tehát egyes szándékaik különböznek a többségi szándéktól, érdekeik gyakran nem esnek egybe a többségi érdekkel. Céljuk, hogy minél nagyobb részben ők határozzák meg, mi történjen a társadalomban, és ez a közakarat érvényesülése ellen hat. Jellemző esete volt ennek a rendszerváltás időszakában a köztársasági elnök választásáról szóló népszavazás. Mivel egyetlen párt sem volt érdekelt a helyes kérdés feltevésében, ezért a kérdés így szólt: 
Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?
Ahelyett, hogy így szólt volna:
A köztársasági elnök megválasztása általános választás, illetve népszavazás útján történjen?
Az eredmény ismert, sor került egy-két olyan köztársasági elnök megválasztására, akik népszavazás útján sohasem nyerték volna el címüket.
A politikai szereplők, függetlenül attól, hogy melyik párt volt hatalmon, több alkalommal korlátozták a népakarat érvényesülésének lehetőségét. Egyes esetekben ez indokolható, más esetekben hatalmi, pártpolitikai szempontok érvényesültek. 
Az aktuális állapotot a közakarat túlkorlátozása jellemzi.

A közakarat érvényesítésének lehetősége a demokratikus intézményrendszer legfontosabb eleme. Jogszabályi korlátozása mellet gyakorlását akadályozza a mai eljárás bonyolultsága, költségessége is.

Ezzel szemben a társadalom jogos követelése, hogy a lakosság minél nagyobb mértékben vehessen részt a közélet alakításában, sorsának irányításában. Ennek érdekében felül kell vizsgálni a népszavazási kezdeményezéseket korlátozó jogszabályokat. Ki kell fejleszteni a közakarat érvényesítésének egyszerű, olcsó lehetőségeit, legyenek például elektronikus szavazófülkék (ujjlenyomat azonosítóval), valamint a hozzájuk tartozó biztonsági rendszerrel, melyek gyakorlatilag minimális költséggel biztosíthatják a lakosság közvetlen állásfoglalásának lehetőségét, bármilyen ügyben, szinte tetszőleges gyakorisággal.

A parlamenti demokrácia tökéletlenségére hívta fel a figyelmet a jelenlegi, kétharmadot meghaladó kormánytöbbség. A demokrácia védelmében szükség van olyan törvényekre, melyek előkészítése ugyan a parlament feladatai közé tartozik, de csak népszavazás egyetértő eredménye esetén léptethető hatályba. A mai helyzetből kiindulva olyan lehetőségre is szükség van, mely szerint a közakarat egyértelmű kifejezésével megszüntethető egyes törvények módosításának minősített többséghez való rögzítése.

E stratégiai célkitűzés még további lehetőségek hordozója.

e)   A népképviseleti rendszer a demokrácia megvalósulásának fontos része. A parlamenti képviselők megválasztásának folyamatait lényegében az előző rendszertől örökölte az ország. Ez abból a feltételezésből indul ki, hogy a választók nem hozhatnak hibás döntést, ezért nincs is mód arra, hogy a cikluson belül megváltoztassák álláspontjukat.
Ezzel szemben a választóknak gyakran nincs módjuk megismerni a képviselőjelölteket, sokszor szavaznak az ajánló pártba vetett bizalmuk alapján, vagy támpont nélkül, és csak később derül ki, hogy a megválasztott képviselő alkalmatlan a feladat ellátására. Ennél jelentősebb probléma, hogy a megválasztott képviselők cselekvési szabadsága a ciklus végéig olyan mértékben kiszélesedik, amellyel élve hatalmas anyagi, erkölcsi károkat okozhatnak, választóik akaratával ellentétesen szélsőséges nézeteket képviselhetnek, vagy passzivitásukkal teret engedhetnek olyan folyamatoknak, mely választási körzetük, esetleg az egész ország érdekeivel ellentétesek.
Hasonló a helyzet az önkormányzati képviselők és a polgármesterek megválasztásának területén is.
Ezzel szemben azt is figyelembe kell venni, hogy a képviselők munkája megkövetel egyfajta biztonságot, függetlenséget, szabad mozgásteret. Nem lehet őket annak kitenni, hogy nézetük, álláspontjuk vagy az általuk képviselt érdekek miatt alaptalan támadások érhessék, munkájukat, egzisztenciájukat veszélyeztessék. Ugyancsak nem lehet kitenni a kormányt annak, hogy parlamenti támogatottsága a ciklus alatt indokolatlanul nagy mértékben megváltozzon, tevékenységét szemben álló párt, vagy más politikai, társadalmi erő politikai szándékkal ellehetetlenítse.

A mérleg egyik serpenyőjében az áll, hogy a képviselők visszahívhatóságának intézményét más államok mintájára Magyarországon is be kell vezetni, mind a parlamenti, mind az önkormányzati képviselők, polgármesterek esetében. A másik serpenyőben az áll, hogy mindehhez olyan protokollt kell rendelni, amely nem teszi lehetővé, a visszahívás folyamatainak hat hónapnál korábban történő lezárását, megakadályozza az eljárás indokolatlan megindítását, meggátolja, hogy egy képviselő munkáját ellentétes pártérdekből akadályozni lehessen, és súlyos következményeket rendel a megalapozatlanul indított eljárások kezdeményezéséhez.
Arra is lehetőséget kell nyitni, hogy hasonló garanciális elemek mellett mód legyen a képviselő tevékenységének felfüggesztésére.

A szélsőséges nézetek képviselete egyrészt rendkívüli veszélyt jelent a társadalomra, másrészt az ellene való fellépés demokratikus alapjogokkal kapcsolatos aggályokat vet fel. Az azonban megengedhetetlen, hogy súlyosan szélsőséges nézeteket hangoztató, törvény és közösségellenes tevékenységet végző személyeket mentelmi jog védjen, szélsőséges szervezet a demokratikus jogokra való hivatkozással rendszeresen jelentős időkeretet kapjon a kereskedelmi és közmédiákban.

Kezdeményezni kell egy olyan nemzetközi intézmény létrejöttét, amely hivatott és jogosult annak megállapítására, hogy egy szervezet tevékenysége a világ demokratikus felfogásával összeegyeztethetetlen, melynek határozata alapján az eljárást kezdeményező nemzet a szervezetet betilthatja, parlamenti működését megtagadhatja. Emellett lehetővé kell tenni, hogy népszavazás minősített többségével felhatalmazva a szélsőséges cselekmények a parlamenten belül és kívül is szigorúbban szankcionálhatók legyenek.

A stratégiai célkitűzés tehát a társadalom védelme a hatalmi pozícióban megjelenő alkalmatlansággal, rossz szándékkal és a szélsőségekkel szemben.

A társadalmi szerkezet átalakításának időszakában az ország természetesen eleget tesz a korábban vállalt kötelezettségeinek, betartja a megkötött nemzetközi egyezményeket, szövetségeseivel kialakított viszonyában biztosítja a folytonosságot és a folyamatosságot.

C.      Kormánypolitika

a)    A kialakult szokások szerint Magyarország első embere a köztársaság elnöke. Ezzel szemben a hatalom gyakorlását jellemző forma a parlamentáris demokrácia, melynek keretei között a köztársaság elnökét a parlament választja, és a parlamentnek van alárendelve. Hatásköre erősen korlátozott, szerepe nagyrészt protokolláris. A valóságban a végrehajtó hatalom legfőbb irányítója a miniszterelnök. Kinevezésének folyamatában élesen elkülönül a jelölt állítás és a jelölés, megválasztás. A jelölt állítás az általános választások előkészítő időszakában történik. A választáson induló pártok már a kampányidőszak előtt megnevezik miniszterelnök-jelöltjüket, és őt teszik választási kampányuk központi szereplőjévé. Ezzel, ha nem is direkt módon, de a pártlistás szavazás érdemben egy személyre irányul, mintha a miniszterelnök választása közvetlen volna. Ha a győztes párt parlamenti többséggel rendelkezik, vagy képes olyan koalíciót létrehozni, amely biztosítja a többséget, akkor a folyamat többi része formális, a győztes párt miniszterelnök jelöltjét a köztársaság elnöke jelöli, és a parlament megválasztja. Elvben a köztársasági elnök mást is jelölhet, de aki mögött nincs parlamenti többség, az nyilván nem kapja meg a szavazatoknak a kinevezéséhez szükséges mennyiségét.
A miniszterelnök-jelölt jellemzően a párt legnagyobb befolyással bíró, leggyakrabban első embere, elnöke. Néhány esetben ez nem így van, de ennek következménye a konfliktusoktól terhelt, alacsony színvonalú kormányzati teljesítmény, a hatalmi bizonytalanság, a bizalmi válság, a kormány megbuktatása. Erre az elmúlt időszakban Magyarországon is volt példa.

Abból kiindulva, hogy a stabil kormányzás biztosításához elengedhetetlenül szükséges a kormányzó párt parlamenti többsége, az egyensúly biztosításának érdekében a köztársasági elnök befolyását kell erősíteni. Az, hogy a köztársaság elnökét a miniszterelnök befolyása alatt álló parlament választja, ugyanakkor a miniszterelnököt a köztársasági elnök jelöli, finoman szólva is aggályokat vethet fel.

A köztársasági elnök személyét, és intézményét, valamint a helyi és magasabb szintű önkormányzatok vezetőit, testületeit a néphatalmi ág képviselőinek kell tekinteni és közvetlen választás útján kell kinevezni.

A parlamenti képviselők szerepét, a miniszterelnök és a kormány tagjainak tevékenységét, a szakmai, politikai ághoz kell sorolni és megválasztásuk, kinevezésük gyakorlatát az eddigiek szerint kell folytatni. Ugyanakkor a rendszer stabilitását, kiegyensúlyozottságát növeli, ha a két hatalmi ág nem szinkronban, hanem egymástól eltolva működik. Ezért olyan választási rendszert kell kialakítani, melyben a néphatalmi ág képviselőit öt évre, a szakmai, politikai ág képviselőit négy évre választják. Mindemellett kívánatos az is, hogy fontos állami, kormányzati szervezet irányítójának határozott idejű kinevezése az 5 évet ne haladhassa meg, de megbízatása legalább egyszer meghosszabbítható legyen.

Ez a stratégiai módosítás alapvetően érinti az ország irányításának rendszerét, ezért az átalakításnak hosszabb időre elnyújtva, több cikluson át, a folyamatosság biztosítása mellett kell megtörténnie.

b)   Ha a kormányfő pozíciója erős, akkor informális hatáskörét nem csak a kormányszervekre, hanem pártjára, és annak többsége révén az egész parlamentre képes kiterjeszteni. Ezt gyengíti, ha a szóban forgó többséget koalíció biztosítja, de ha a kormányzó párt kétharmadot meghaladó többséggel rendelkezik, a miniszterelnök kezében gyakorlatilag abszolutikus hatalom összpontosul. Ilyen esetben rendkívül sok függ egyrészt a hatalmat gyakorló miniszterelnök személyes képességeitől, másrészt a folyamatok nemzetközi megítélésétől. Magyarország méretét, gazdasági, politikai jelentőségét, valamint földrajzi elhelyezkedését tekintve ez utóbbi a meghatározó, a jelentős európai hatalmak szokatlan és vitatható eszközök alkalmazása árán is megvédik érdekeiket, hegemóniájukat.

Az ország irányításának stabilitásához és biztonságához szükséges hatalmat a kormány és a kormányfő számára biztosítani kell, de ez nem lehet korlátlan. A szakmai, politikai irányító rendszer működése alapvetően ettől az egy ponttól eltekintve megfelel a XXI. századi modern társadalom követelményeinek, a szükséges korlátokat pedig a néphatalmi ág keretei között felépíthető Önkormányzatok Szövetségének Országos Tanácsa (ÖSZOT) biztosíthatja vétójog útján, megfelelően kialakított folyamatok mellett. Ezzel gyakorlatilag megvalósul egyfajta kétszintű parlament, amelynek igénye régen megfogalmazódott, de körvonalai korábban nem tudtak kibontakozni.

c)    Az erős kormányzati pozíció hasznos az ország irányítása szempontjából, de alapvetően korlátozhatja a parlamenti ellenzék működését, mozgásterét. Minden ciklusváltás állandó problémája az új többségnek az új ellenzékhez, a korábbi hatalomhoz való viszonya. A kormányváltás időszakában visszatérő retorikai elem az ellenzékkel való együttműködés, a másik oldalon pedig a konstruktív ellenzékiség. A gyakorlatban rendszerint egyik sem valósul meg, a kormányoldal politikai célja az ellenzék lejáratása, az ellenzéké pedig a kormányzati munka akadályozása, ellehetetlenítése. A felelőtlen ellenzéki magatartás jelentős károkat okoz az országnak, mint ahogy az ellenzék javaslatainak politikai okból történő lesöprése is növeli az ország elmaradt hasznából származó veszteségeket.

Az ország érdekei ellen ható, politikai szándékú, öncélú akciók elé akadályokat kell állítani. Lehetővé kell tenni a bizonyíthatóan hátrányt okozó parlamenti magatartás szankcionálását, mindkét oldalon. Intézményes garanciákat kell beépíteni arra, hogy az ellenzék megvalósíthassa hasznos elképzeléseit. Olyan folyamatokat kell kialakítani, amelyben megfelelő korlátok mellett érdemben tudnak együttműködni a színeiket képviselő önkormányzatokkal, és hatást gyakorolhatnak a társadalom működésére anélkül, hogy korlátoznák a kormányzó pártot az ország vezetésében.

d)   Ha a mindenkori kormány hatalma nem kontrollálható megfelelő mértékben, megnő a közélet tisztaságát veszélyeztető cselekmények lehetőségének veszélye. Magyarország e szempontból nincs jó helyzetben, a nemzetközi rangsorban a 40. és az 50. helyezés között található, sajnos közelebb az 50.-hez. Nem csak a korrupcióval, a hivatali hatalommal való visszaéléssel kell szembenézni, hanem az is tarthatatlan, hogy hatalomváltás esetén a szakmaisággal szemben a politikai hűség kerül előtérbe. Az új hatalom képviselői az előző kurzus szakembereit azok szakmai képességeire való tekintet nélkül, politikai szempontok alapján lecserélik, komplett államigazgatási intézményeket, kormányhivatalokat szüntetnek meg, és újakat hoznak létre szakmai szempontokkal nem indokolható módon, kizárólag a káderpolitikának alárendelve. Ennek megfékezésére a parlament és a jelenlegi közjogi rendszer alkalmatlan.

A mindennapi gyakorlatban jelentős változásokra van szükség. Előtérbe kell helyezni a kinevezéseknél a szakmai alkalmasságot. Az állami közhatalommal való visszaélés súlyos bűncselekménynek számítson. Erősíti a személyi felelősség súlyát, ha a testületi döntésekért az előterjesztő lesz felelős, a kinevezésekért pedig az ajánló, stb. Lényeges elveket kell kidolgozni a felelősség elháríthatóságának megakadályozására. Meg kell különböztetni a politikai, a büntetőjogi és az anyagi felelősséget, és ki kell dolgozni a szankciók rendszerét. Sem az alkalmatlanság, sem a bűnös szándék nem maradhat következmények nélkül.

A korrupcióban érintett elkövető, vagy elkövetők feletteseit legalábbis politikai felelősség terheli, mivel feladataik közé tartozik az ilyen cselekmények észlelése, megakadályozása is. A politikai felelősség megállapítását pedig lemondásnak, menesztésnek kell követnie.

A közélet tisztaságának védelme akkor a leghatékonyabb, ha az ellene elkövethető cselekmények lehetőségét sikerül minél nagyobb mértékben kizárni.

Mivel a stabil kormányzás feltétele a kormányoldal parlamenti többsége, ezért a kormány tevékenységének kontrollját a parlamenten kívül kell megvalósítani. Ez alátámasztja a néphatalmi ág létrehozásának szükségességét, és egyben azt is körvonalazza, hogy a néphatalmi ág legfelsőbb testületeinek milyen feladatokat kell ellátnia, milyen hatáskörrel, jogosultsággal kell rendelkeznie.

e)   Az önkormányzatokra vetített politikai besorolás jelentős mértékben befolyásolja a települések és a kormány viszonyát. A polgármester, illetve a képviselő testület többségének politikai beállítottsága egyes esetekben megengedhetetlen hátrányt jelent a helyi lakosság számára. A közélet szintjén jelentkező diszkrimináció nem csak etikátlan, hanem társadalmi feszültségeket gerjeszt, rombolja a demokráciát és Magyarország nemzetközi megítélését.

A kormány és a települések viszonyában a politikai hovatartozás nem játszhat szerepet. Olyan jogi környezetet kell biztosítani, amely képes arra, hogy szigorúan szabályozott folyamatok, és jól megtervezett algoritmusok segítségével biztosítsa minden település számára az esélyegyenlőséget, kizárja a hátrányos megkülönböztetés lehetőségét. A jól felépített önkormányzati rendszer, és a hierarchikus népképviseleti struktúra képes biztosítani a mindenkori kormány és a települések harmonikus együttműködését, politikai hovatartozástól, konfliktusoktól mentesen.

f)     A kormány terveit és elképzeléseit köteles előzetesen a parlament és a lakosság tudomására hozni, valamint tevékenységének eredményeiről tájékoztatást nyújtani. Ez a kormányprogram elkészítésével és elfogadásával kezdődik, és a végrehajtás során az érintett politikai és társadalmi szervezetek bevonásával, széleskörű egyeztetéssel kellene, hogy folytatódjon. Egyes nemzetközi egyezményeket érintő esetekben a kormányzati szándék, vagy tevékenység megítélésében külföldi szervezet is illetékes lehet. A mindennapi gyakorlatban azonban a kormány és az érintett szervezetek, rétegek között a kapcsolat ki van szolgáltatva a kormány szándékának, politikai céljainak. Nem ritka az érintettekkel szemben tanúsított inkorrekt magatartás, ilyen a politikai szereplők, közvélemény szándékos megtévesztése, visszaélés a politikai, államigazgatási, közigazgatási hatalommal, a személyi felelősség leplezése kollektív döntési mechanizmusok alkalmazásával, stb.

Olyan politikai, etikai normagyűjteményre van szükség, amely alkalmas arra, hogy megsértőivel szemben szankciók alkalmazására kerüljön sor. A politikai etikai normagyűjtemény nem csak a kormányzati tevékenység szempontjából fontos, arra is alkalmas lehet, hogy az etikátlan ellenzéki magatartást szankcionálja. A csökkenő parlamenti létszám jó kiindulási alap, az új választási törvénynek csak azokat az elemeit kell módosítani, amelyek aránytalanságokat eredményeznek a népképviselet maradéktalan érvényesülése szempontjából.

Olyan folyamatokat kell kialakítani a parlamentben, amelyek következményekkel fenyegetik a parlamenti munkát akadályozó, az ország érdekeit sértő szándékot, fellépést, cselekményt, történjen az kormányoldalról, vagy ellenzéki indíttatásból.

Ha a kormányoldali többséggel szemben, kiemelten fontos kérdésben felmerül a többséggel való visszaélés gyanúja, az ellenzéknek legyen lehetősége a néphatalmi ág megfelelő fórumához fordulni, mely indokolt esetben élhet vétójogával.

g)    A kormány a döntési szintek kialakítása során gyakran elsőbbséget biztosít a hatalom központosítására irányuló törekvéseinek, politikai érdekeinek, vagy a kormányzó párton belüli meghatározó személyek, csoportok céljainak. Ez megbontja az irányító folyamatok és az irányítást biztosító szerkezeti felépítés egyensúlyát, működési zavarokat okoz, csökkenti a kormányzás hatékonyságát és stabilitását. Ha a döntéshozók nem ismerik a valós folyamatokat, fennáll annak a veszélye, hogy döntéseik a kívánt célt nem érik el, szinte azonnal korrekcióra szorulnak, amelyek nincsenek összefüggésben a más területeken meghozott döntésekkel, ezért azokat hozzájuk kell igazítani, amelyek újabb kiigazításokat generálnak. Így a kormányzás ötlethalmazzá, tervezhetetlenné és kezelhetetlenné válik, a minimálisan elfogadható szint is csak aránytalan áldozatok árán, vagy még úgy sem biztosítható. Nő a társadalmi elégedetlenség, csökken a külföld bizalma, romlik az ország finanszírozhatósága.

Felül kell vizsgálni, és szükség szerint helyre kell állítani a döntés folyamatainak és struktúrájának egymáshoz való viszonyát. A döntések azon a szinten szülessenek, amelyeken hatásukat kifejtik, és a döntéshozatalban azok vegyenek részt, akik életére, munkájára a döntés eredménye hatást gyakorol.

h)   A kormány működésének költségeit alapvetően befolyásolja a kormánytisztviselők, köztisztviselők és közalkalmazottak száma. Nincsenek objektív adatok a helyes arányok kialakításához, ezért ez egy különösen reflektált és sérülékeny terület. Szerepe van egy kormány hatalom gyakorló és megtartó képességében, ugyanakkor kiszolgáltatott az ország gazdasági állapotával szemben. Magyarországon az utóbbi - sajnos hosszabb - időszakban az volt jellemző, hogy a közszféra a gazdasági állapot folyamatos romlásával együtt járó megszorítások elsődleges célterülete volt, az állami alkalmazottak létszáma egyre csökkent, ezzel együtt romlott a nagy ellátórendszerek működése, amely ma már a minimálisan elfogadható szintet sem, vagy alig teljesíti.

A közszférában dolgozók létszámát a nagy ellátórendszerekben foglalkoztatottak száma befolyásolja a legnagyobb mértékben. Ezek reformja elkerülhetetlen, működésüket úgy kell kialakítani, hogy racionális gazdálkodásban legyenek érdekeltek, a munkaerő-gazdálkodás területén is. Ez esetben az állami alkalmazottak száma annyi lesz, amennyire szükség van, nem több, nem kevesebb. De fokozott figyelmet kell fordítani arra, hogy az ellátórendszerekkel szemben támasztott társadalmi követelmények viszonylag gyorsan és viszonylag nagy mértékben képesek változni, ezért biztosítani kell a közszférában foglalkoztatott munkaerő mobilitását a közszférán belül, és azon kívül is. Ez is alátámasztja, hogy az állami felügyelet alatt működő teljes foglalkoztatottság bevezetése a világot jellemző társadalmi fejlődés által generált kényszer, amely elodázható, de el nem kerülhető.

III.

A legfontosabb változások: államigazgatás, önkormányzatok

Az ország előtt álló problémák megoldása megköveteli az összefogást. A magyar nemzeti együttműködés színvonala, hatékonysága igen alacsony. Ezért az első és legfontosabb, hogy az Alternatív Kormány megvalósítsa a nemzet egységét, olyan államigazgatási szerkezetet építsen ki, amelyben az állampolgár több egy statisztikai adatnál, ahol minden egyén és a család látható és fontos szereplője a társadalomnak.

Ennek érdekében az önkormányzatoknak – tevékenységüket és hatáskörüket jelentősen megnövelve – az államigazgatás felépítésének alapelemévé kell válniuk.

A települések lakosságának eltérő létszáma a legtöbb helyen nem teszi lehetővé, hogy a polgármester minden lakos, minden család helyzetével, problémáival tisztában legyen. Ugyanakkor szükség van arra, hogy a közhatalmat gyakorló testület lássa az illetékességi területén élő lakosság problémáit, társadalmi aktivitását, közterhekhez való hozzájárulását, áldozatvállaló és terhelhető képességét.

Ezért az önkormányzati képviselők tevékenysége, felelőssége és hatásköre kibővül.

Az önkormányzati képviselő körzetét úgy kell megállapítani, hogy az ott élő lakosság létszáma a hatezer főtől legfeljebb annak egy harmadával térhet el.  Megválasztása után felelősséggel tartozik a körzetében élő lakosság szociális helyzetének figyelemmel kíséréséért. Az ötezer fős létszámot meg nem haladó településeken ez a polgármester közvetlen felelőssége.

A válság leküzdésének egyik feltétele a szegénység felszámolása. Ez megköveteli, hogy az állam a racionális, az önkormányzat pedig a paternalista megközelítést részesítse előnyben.

Jelentőségük növekedésével megváltozik az önkormányzatok működésének finanszírozása, költségvetéshez való viszonya, az államháztartás működtetésében játszott szerepe.

A kormány javaslatot tesz arra, hogy a parlament egyes adónemek megállapításának és kirovásának hatáskörét átruházza az önkormányzatokra, ugyanakkor feladatul szabja számukra ezek beszedését, azzal, hogy a beszedett adók törvényben meghatározott hányada az önkormányzatoknál marad. Ez azt is jelenti, hogy egyes adótípusok mértéke településenként, megyénként vagy tájegységenként eltérő lehet, erre vonatkozóan a kormány irányelveket ad ki és szükség szerint egyeztet az önkormányzatokkal.

Az új feladatra tekintettel viszont növekszik állam ellenőrzési kötelezettsége és a társadalmi ellenőrzés lehetősége. A helyi testületek által megállapított adók nem veszélyeztethetik a családok szociális biztonságát.

Az önkormányzatok stratégiai jelentőségű szereplői a duális gazdasági rendszer kiépítésének, a teljes foglalkoztatottság kialakításának. E tekintetben több feladattal bővül a tevékenységük:

-          Megfelelő számú munkahelyet alakítanak ki azzal, hogy önkormányzati tulajdonban működő vállalatokat hoznak létre.

-          Közreműködnek a szociális mezőgazdasági szövetkezetek létrejöttében, ezek működését kezdeményezik, szervezik, koordinálják, lehetőségeik szerint erőforrások (földterület, épület, stb.) biztosításával maguk is aktív részévé válnak.

-          A szabad munkaerő irányításával, közvetítésével, a helyi vállalkozókkal való kapcsolattartással valamint a közterhekhez való hozzájárulás kötelezettségének nyomon követésével és a törvény által biztosított szankciók alkalmazásával biztosítják a rendszer működését.

A tevékenységükből származó gazdasági haszon az önkormányzatok forrásait bővíti, azzal szabadon rendelkeznek. Az általuk működtetett vállalatokat település üzemeltetési és szociális tevékenységük végrehajtására, bővítésére is felhasználhatják.

A teljes foglalkoztatás kialakításában való részvétel az önkormányzatok lehetőségeit nagymértékben növeli. A szociális segítségnyújtás eszközei közül elsővé lép elő a munkalehetőség (munkajövedelem) biztosítása, és utolsóvá válik a közműköltségek átvállalása vagy a pénzbeli segély. A kettő között van az önkormányzati vállalatok által nyújtott szociális szolgáltatás, mely lehet a lakóhely gondozása, karbantartása, javítása, bővítése, szélsőséges esetben újjáépítése, lehet szociális étkeztetés, ápolás biztosítása, elsősorban a regionális öngondoskodás céljából létrejött önkormányzati vállalkozások útján. Az ilyen feladatok teljesítése állami megrendelésre is történhet.

Az öngondoskodó önkormányzati vállalkozások, szociális szövetkezetek egyik kiemelt gazdasági tevékenysége a mezőgazdasági tevékenység, földművelés és állattartás. Ezek – önkormányzati felügyelet alatt – jelentős részt önkormányzati és állami földtulajdonra alapozva, az előző rendszer téeszeihez hasonló módon működhetnek. A szociális szövetkezet tagsága kötelezettségeit a mezőgazdasági tevékenységekre jellemző szezonális illetve változó munkarendben teljesíti, melyek szervezéséről a szövetkezet operatív munkatársai gondoskodnak. A szövetkezet tagságának javadalmazása éves elszámolás alapján történik. Ennek terhére a tag havi rendszeres pénzbeli előlegben részesül, és az év végén vele a szövetkezet elszámol. a különbözet egy részét a szövetkezet pénzben fizeti – a tagság megállapodásától függően ez történhet 12 egyenlő részben a következő év havi alapelőlegéhez hozzáadva, vagy a zárszámadást követően egy összegben. A különbözet más része természetben (terményben) kerül teljesítésre. A kormány célja, hogy ezzel ösztönözze a háztáji állattartást. A szociális szövetkezetek kertészeti és állattartó tevékenysége fellendítheti a helyi élelmiszer feldolgozó vállalkozások üzleti lehetőségeit, javíthatja piaci pozícióikat, így teremthető meg a jól működő piacgazdaság és az állami gazdasági szerepvállalás egyensúlya.

Ez az önkormányzatoktól helyi rendeleteik felülvizsgálatát településfejlesztési koncepciójuk átgondolását is megköveteli. Nem az állattartást, hanem az állattartás tilalmát kell korlátozni, különösen a kis létszámú településeken. A nagyobb lélekszámú, városias jellegű településközponttal rendelkező települések peremvidékén és külterületein ki kell alakítani az állattartás és a növénytermesztés jogszabályi feltételeit, biztosítani kell annak lehetőségét.

Az öngondoskodó szociális szövetkezetek létrehozásához, tevékenységének elindításához az állam támogatást biztosít. Ugyanakkor a vidéki lakosság magánvállalkozásokban való részvételét, ilyenek létrehozását, működését nem korlátozza, ellenkezőleg: az ország anyagi lehetőségei szerint támogatja.

A megváltozott feladatok miatt sokkal szorosabbá válik az önkormányzatok és a közigazgatási szervezetek kapcsolata. Ennek biztosítása érdekében egyes közigazgatási funkciók az önkormányzatok szervezésében működnek, az önkormányzati hivatal részévé válnak, de nem kerülnek az önkormányzatok hatáskörébe, továbbra is a területileg illetékes közigazgatási hivatalhoz tartoznak. E koordinátorok feladata az együttműködés zavartalanságának biztosítása.

Az elmúlt időszak tanúsága szerint a demokrácia védelmét meg kell erősíteni. Ennek egyik lehetősége a demokratikusan választott képviselők visszahívhatóságának bevezetése, mind az önkormányzati, mind a parlamenti képviselők esetében. Természetesen a visszahívhatóság folyamatát úgy kell kialakítani, hogy az a választott testületek tevékenységét ne akadályozhassa, visszaélésre ne adjon alkalmat, indokolatlanul ne lehessen alkalmazni.

Az önkormányzatok államigazgatásban vállalt szerepe, a feladatok jelentősége megköveteli, hogy a kormány legyen képes biztosítani az államigazgatási feladatok ellátásának folyamatosságát. A kormány az önkormányzatokkal szemben szankciókat nem alkalmazhat, de kérheti az országgyűléstől vizsgálat indítását, szankciókat kezdeményezhet a polgármester, a képviselők illetve a testület ellen. Ugyanígy a polgármester vagy helyi képviselő visszahívását, a képviselőtestület feloszlatását nem csak a lakóhely szerint illetékes polgárok törvényben meghatározott csoportja kezdeményezheti, hanem – más eljárásban – a kormány is indítványozhatja, melyről az országgyűlés dönt.

A cél, hogy a lakosság ne kerülhessen jelentős mértékben hátrányos helyzetbe a polgármester, vagy a képviselő testület alkalmatlansága, együttműködésük hiánya miatt.

Közigazgatási intézmény, kormányhivatal, önkormányzat, vagy azok gazdálkodó szervezete csak szigorú eljárási rend betartása mellett, 100 %-os magyar tulajdonú pénzintézettől vehet fel hitelt. Önkormányzatok hitelfelvételéhez a belügyminisztérium, önállóan gazdálkodó kormányzati vagy közigazgatási intézmény hitelfelvételéhez a parlament hozzájárulása szükséges.

Az önkormányzati rendszer többszintű struktúra szerint működik.

A legfelsőbb szint az Önkormányzatok Országos Tanácsa, melynek operatív szerve az Országos Önkormányzat.  Az Önkormányzatok Országos Tanácsának tagjait a Megyei Önkormányzatok saját képviselőik közül delegálják, az országos önkormányzat képviselői általános választás útján töltik be pozíciójukat. Az Önkormányzatok Országos Tanácsa egyben betölti a parlamenti alsóház szerepét is.

Az Önkormányzatok Megyei Tanácsába a helyi önkormányzatok delegálhatják képviselőiket. Ennek operatív testülete a választott képviselőkből álló Megyei Önkormányzat. Budapest esetében a kerületi önkormányzatok által delegált képviselők vesznek részt az Önkormányzatok Fővárosi Tanácsában, melynek operatív testülete Budapest Főváros Önkormányzata. A Megyei Önkormányzat munkáját a Megyei Önkormányzat Elnöke, Budapest Főváros Önkormányzatának tevékenységét Budapest Főpolgármestere irányítja. A Megyei és a Fővárosi Önkormányzat feladatkörét, jog- és hatáskörét az önkormányzatok megyei, illetve fővárosi tanácsa határozza meg.

A nemzeti kisebbségek helyi, megyei és országos testületei a megfelelő szintű önkormányzati szervezet részekén működnek.

Az önkormányzati rendszer teljes átalakítása hosszú folyamat, melyből az Alternatív Kormány azon kívül, hogy lefekteti az átalakítás irányvonalát, kijelöli főbb állomásait, csak azon feladatok elvégzésére vállalkozik, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a válság kezeléséhez. Ennek szellemében dolgozza ki és nyújtja be javaslatát az önkormányzati törvény módosítására.

IV.

Oktatáspolitika

A modern, XXI. századi állam alapjait az önkormányzatok szerepének és feladatainak alapvető módosításával lehet megteremteni, de folyamatosságának biztosításához az oktatási rendszer átalakítása elengedhetetlen. Három terület szabályozását kell olyan módon megoldani, hogy az hosszú időre biztosítsa a rendszer stabilitását.

-          a képzések szintje, struktúrája

-          az oktatás finanszírozása

-          a tananyag tartalma és a követelmények

A változások alapvetően átrendezik az oktatás környezetében dolgozó pedagógusok és más iskolai alkalmazottak jövedelmi viszonyait, társadalmi szerepét, értékelését.

A.      A képzések szintje, struktúrája

Az Alternatív Kormány a rendszert közismereti oktatásra és szakmai képzésre bontja. A közismereti oktatás megvalósítását két szinten, a szakmai képzést három szinten tervezi.

Az új szerkezetben az alapfokú (általános iskolai) oktatás időtartamát a kormány 2 évvel megnöveli és egy alapszintű szakmai képzéssel egészíti ki. Ezzel összefüggésben a tankötelezettség 16 éves korig, az általános iskola folyamatos elvégzését feltételezve annak befejezéséig tart. Az általános iskolai oktatás és képzés a 16. életévüket betöltött állampolgárok számára is alanyi jog, annak költségei a tanulót nem terhelik. A kormány arra törekszik, hogy az általános iskola első öt osztályát a tanulók saját lakóhelyükön, helyben végezzék, és ahol erre lehetőség van, legyen módjuk helyben folytatni. Ahol a lakosság létszáma az általános iskola felső tagozatának gazdaságos működtetését nem teszi lehetővé, ott gondoskodni kell a tanulók szállításáról, vagy ingyenes utaztatásukról.

A középfokú oktatás 4 éves időtartamban történik, a tevékenységet végző intézmény megnevezése „gimnázium”. A végzettséget „érettségi bizonyítvány” igazolja. (A kétszintű érettségi rendszerét az Alternatív kormány nem támogatja.) A későbbiek során a preferált tananyag összetétel szerint az oktatás két területre, humán gimnáziumra és reálgimnáziumra választható szét, a társadalom igényeinek és a kor követelményeinek megfelelően.

A középszintű szakmai képzés épülhet a megszerzett alapszakmai végzettségre, de lehet ettől eltérő is. Ennek függvényében időtartama kettő, vagy három év lehet. A középszintű szakmai képzettséget „középszintű képesítő oklevél” igazolja.

A középfokú végzettség és a középszintű szakmai képzettség megszerzése az állampolgárok számára alanyi jog, mindkettő elvégezhető tetszőleges sorrendben, ennek költségei – a tanulmányok folyamatos teljesítését feltételezve – nem terheli. Évismétlés esetén a költségek egy része a tanulót terhelik.

A képzési rendszer legfelső szintje szakmai képzés. Történhet egyetemeken, főiskolákon és felsőszintű szakképző intézetekben törvény által meghatározott időtartamban és módon. Az egyetemi és főiskolai tanulmányok elvégzését egyetemi diploma és főiskolai oklevél igazolja, a végzettség minősítése „felsőfokú” a szakmai képzettség minősítése „felső szintű”. A doktori és tudományos fokozatok megszerzésének módja és értelmezése alapvetően nem változik. A felső szintű szakképző intézményekben befejezett tanulmányok minősítése: „középfokú végzettség” és „felső szintű” szakmai képzettség.

Ezek tisztázása hozzájárul az oktatási rendszer hosszan tartó stabilitásához.

B.      Az oktatás finanszírozása

Az Alternatív Kormány az oktatási rendszer költségeinek érvényesítését, elosztását alapvetően kívánja megváltoztatni. Kijelenti, hogy „ingyenes” oktatás nem létezik, a kérdés csak az lehet, ki állapítja meg, mennyire indokoltak és kit terhelnek annak költségei.

 Az oktatás új rendszerében az iskolák saját hatáskörben állapítják meg a tandíjat, amely egy intézményen belül, évfolyamtól, szaktól, tagozattól, stb. függően eltérő is lehet. Ettől a kormány azonnali és jelentős változásokat vár; nagyon rövid idő alatt piaci viszonyok alakulnak ki a teljes oktatási vertikumban, szembesül az iskolák kínálata a lakosság keresletével, a munkaerő piaci állapotokkal. Ez befolyásolja a különböző célú képzések „árfolyamát”, a tandíjat, illetve az adott költségen a keresletet és a kínálatot, vagyis a képzés összetételét.

Ezeket a költségeket a kormány nem terheli közvetlenül a magyar családokra, a tanulókra, hanem megosztja az állam, az önkormányzatok és a tanulók között.

Az állami, önkormányzati hozzájárulás bázisa az adott oktatási szint adott évfolyam, azonos típusú oktatási-képzési szolgáltatásainak országos átlaga, köztük a költségek megosztásának arányát törvény szabályozza. Első ajánlás: a költségek 2/3-át az állam, 1/3-át az önkormányzatok viselik.

Az általános iskolai oktatás és képzés költségeinek nagyobbik részét az állam, kisebbik részét a tanuló lakóhelye szerint illetékes önkormányzat fedezi. Ebbe a tanuló 20 éves koráig az osztályismétlés költségei is beletartoznak. A kormány célja, hogy lehetőség szerint 20 éves kora előtt minden lakos rendelkezzen általános iskolai végbizonyítvánnyal és legalább egy alapszakmával. 20 évesnél idősebb általános iskolai tanuló költségeihez az állam nem járul hozzá, az önkormányzat pedig saját hatáskörében dönthet a hozzájárulás folyósításáról és annak mértékéről.

A középiskolai tanulmányok (a középfokú, illetve középszintű végzettség megszerzésének) költségeit – a tanulmányok folyamatos teljesítményét feltételezve – az állam és az önkormányzatok az előzőek szerint osztják meg, de az önkormányzati hányad támogatásnak minősül. Évismétlés esetén az állam a tandíj ráeső összegét köteles biztosítani, de az önkormányzati rész a tanulóra illetve családjára áthárítható. A tanév közben is csökkenthető, vagy teljes mértékben megvonható az önkormányzati támogatás, ha a tanuló a tanulmányi kötelezettségének nem a tőle elvárható mértékben tesz eleget, ha a társadalmi együttélés szabályait, az iskola rendjét súlyosan megsérti és ezért ellene fegyelmi eljárás indul. Kirívóan súlyos esetben a tanulónak az iskolával fennálló tanulói jogviszonya az iskola részéről egyoldalúan megszüntethető. Az önkormányzati támogatás mértékét érintő döntést olyan testület hozhat, melyben az iskolát képviselő pedagógusok mellett az önkormányzat egy vagy több képviselője is teljes joggal vesz részt.

A kormány célja ezzel a módosítással, hogy az oktatási intézmények számára olyan eszközöket biztosítson, amelyek alkalmasak a nevelési szempontok érvényesítésére, a fegyelmezetlenség, az iskolai erőszak visszaszorítására. Ez a változás további lehetőségeket rejt magában, így mód nyílhat arra, hogy az iskolán kívül elkövetett vétségek, normasértések nevelési szempontból helyes következményeket vonjanak maguk után. Az iskolák és az önkormányzatok szorosabb együttműködésével a nevelési eszközök köre kibővíthető, ilyen például a közösségi munka, vagy a szociális szolgálat. Ugyanakkor az önkormányzat képviselőit is magába foglaló fegyelmi bizottság jelentősége és tekintélye nagyságrendekkel nő a korábbi állapotokhoz képest.

A felsőoktatásban való részvétel költségeinek az államot terhelő hányada minden – tanulmányait folyamatosan teljesítő – hallgatót megillet. Az önkormányzati hozzájárulás biztosításáról, mértékéről viszont a testületek saját hatáskörükben döntenek azzal a korlátozással, hogy az oktatási hozzájárulás kerete másra nem fordítható.

Az évismétlés költségeit az állam nem téríti, az önkormányzat pedig nem köteles téríteni. Halasztás, tanulmányok felfüggesztésének idejére értelemszerűen nem adható térítés, de a tanulmányok folytatásával visszaáll a korábbi állapot.

Térítésre általános iskolai tanuló abban a tanévben jogosult utoljára, amelyikben 20. életévét betölti. Középiskolai oktatásban vagy képzésben a normatív hozzájárulás és a támogatás már nem folyósítható annak, aki a 24. életévét az előző tanévben betöltötte. Végül felsőfokú képzése során az a tanuló részesíthető költségtérítésben, aki felsőfokú vagy felsőszintű tanulmányainak megkezdésekor még nem töltötte be a 24. életévét, és a térítés addig folyósítható, míg tanulmányait – folyamatos teljesítés mellett–, a képzés jogszabályban rögzített feltételei szerint, a legrövidebb idő alatt befejezheti.

A szülőt, és a tanulót az általános és a középiskola tekintetében megilleti a szabad iskolaválasztás joga, az önkormányzattal nem köteles egyeztetni, de az önkormányzat köteles biztosítani ennek lehetőségét. A felsőfokú, felsőszintű képzésben való részvétel finanszírozásának feltételeiről az érintett és az önkormányzat közösen állapodnak meg.

Az oktatási intézmények tulajdonlásának kérdését az oktatási rendszer gyökeres átalakítása indifferenssé teszi, ezért Magyarországon bármely magánszemély, gazdasági, vagy társadalmi szervezet, önkormányzat alapíthat és működtethet iskolát, ha az képes megfelelni a törvényben rögzített követelményeknek, melyeket az állam rendszeresen köteles ellenőrizni.

Az oktatáshoz való hozzáférés jogát az állam minden állampolgár számára köteles biztosítani. Ennek keretében, azokon a lakott területeken, ahol más fenntartó nem működtet oktatási intézményt, az állam köteles – az indokolt lakossági igények szerint – a megfelelő iskolatípus működtetésére.

Működhetnek olyan oktatási intézmények is, amelyek költségeihez az állam nem járul hozzá, de ezek nem foglalkozhatnak az állampolgári jogon térítésre jogosult tanulók oktatásával, képzésével.

C.      A tananyag tartalma és a követelmények

Az Alternatív Kormány tiszteletben tartja a tanári szabadságot, ugyanakkor biztosítani kívánja a minőségi oktatást és az iskolák közötti átjárhatóságot. Ennek érdekében sem a bemeneti, sem a kimeneti szabályozást nem tartja elfogadhatónak: folyamati szabályozást vezet be. Mind a tanár, mind a tanuló teljesítménye akkor tekinthető elfogadhatónak, ha az adott szinten, az adott évfolyamon, a szakirány, tagozat stb. követelményeinek időarányos részét teljesítette.

Az évismétlést a tanítási folyamat fontos részének tekinti, nem engedhető meg, hogy felsőbb osztályba lépjen az a tanuló, aki nem rendelkezik az ott szükséges alapokkal, aki korábban felhalmozott hiányosságai miatt nem képes az adott szinten elvárt minimális teljesítményre.

Az integrált oktatás csak ott, és akkor alakítható ki, ahol az nem sérti az egészséges tanulók színvonalas oktatáshoz való jogát, valamint a csoportot tanító minden pedagógus rendelkezik a sérültek tanításához, képzéséhez szükséges felkészültséggel, végzettséggel.

Az oktatás és képzés szakmai tartalmát, követelményeit elsősorban az általános és középiskolák, szakképző intézmények területén kell felülvizsgálni.

A felsőoktatás környezetében egyes karok és szakok létének és működésének, valamint a képzésben résztvevők számának indokoltsága kérdőjelezhető meg.

D.      Az átalakítás hatásai

Az új finanszírozási rendszer piaci viszonyokat teremt az oktatás területén, ahol megrendelőként az állam, az önkormányzat és a tanuló egyformán megjelenik. Az oktatási intézmény szolgáltatóvá válik, fenntartója a bevételben, a nyereségben, épp ezért a minőségben és a teljesítményben lesz érdekelt. Különösebb beavatkozás nélkül elindul a pedagógus bérek felzárkózása a piaci szektor diplomás béreihez. Ez várhatóan a jelenlegi átlagos pedagógusbér kétszerese is lehet anélkül, hogy hirtelen és aránytalanul terhelné meg az államháztartást, a költségvetést. A kormány nem ismer más lehetőséget a pedagógus bérfeszültség tartós lezárására.

Ugyanakkor nőnek a pedagógusokkal szemben támasztott követelmények.

Javul az iskolák működésének hatékonysága, mivel közvetlenül érdekeltté válnak a gazdaságos működésben. Nem valószínűtlen feltételezés, hogy az átalakítás költségei magából a folyamatból kitermelődnek, de valószínű, hogy milliárdos nagyságrendű veszteségforrás szűnik meg.

V.

Gazgaságpolitika

Az alternatív kormány gazdaságpolitikai tevékenységét az elkövetkező ciklusban alapvetően a gazdasági világválság kezelése és következményeinek elhárítása fogja meghatározni. Ennek érdekében jelentős átalakításra kerül sor, megkezdődik a duális gazdasági rendszer felépítése. Az Alternatív Kormány gazdasági koncepciójának középpontjában a piacgazdaság és a kormány gazdasági szerepvállalásának egyensúlya, a szabad vállalkozás és a teljes foglalkoztatottság harmóniája áll.

Tisztában vagyunk azzal, hogy hasonló gazdasági berendezkedés kialakítására és működtetésére a történelem során még nem volt példa, és ez nagyban megnöveli a kormány felelősségét. De azzal is tisztában vagyunk, hogy az eddig ismert jellemző gazdasági-társadalmi formációk egyike sem tudta biztosítani a folyamatos társadalmi-gazdasági fejlődést, tehát a jelenlegi válság kezelésére nincs más lehetőségünk, mint egy elméletileg megalapozott, új út követése.

Ennek bázisát a nemzeti tulajdonban lévő saját gazdasági erőforrásaink biztosítják, melyek felhasználása gondos tervezést, gazdálkodást igényel. Megakadályozzuk, hogy ezek az erőforrások külföldi tulajdonba, kezelésbe kerüljenek, ugyanakkor lépéseket teszünk annak érdekében, hogy a már külföldi kézben lévő erőforrások minél nagyobb hányada felett újra mi rendelkezzünk. Ugyanakkor részt kívánunk venni a nemzetközi munkamegosztásban, elsősorban az Európai Unió gazdasági teljesítményének növelésében. Kedvező környezetet alakítunk ki a külföldi befektetők, multinacionális nagyvállalatok számára.

Jelentős feladat a stratégiai ágazatok kialakítása, kiemelt szerepet biztosítva ebben az energiaiparnak és az energiaszolgáltató hálózatnak, de beleértve a vízhálózat- és csatornaüzemeltetést, a kommunikációs és műsorszóró tevékenységet is.

A kormány az állami bevételek tervezésénél és beszedésénél támaszkodik a stratégiai ágazatokban működő állami tulajdonú gazdasági szervezetek bevételeire, nyereségére. Ez különösen fontos a költségvetés likviditását biztosító folyamatok kialakítása során!

Vissza kell állítani a makrogazdasági tervezést, ugyanakkor ki kell dolgozni a gazdaság és a társadalom állapotát objektíven megmutató paraméterek rendszerét. Olyan összefüggéseket kell alkalmazni, melyek nem teszik lehetővé, hogy a gazdasági növekedés ára százezrek szegénysége, nyomora legyen.

A gazdaság irányításában az objektivitásnak és a racionalitásnak kell érvényesülni. Kontroláljuk az ágazati lobbyk tevékenységét és megakadályozzuk az olyan lobbyérdekek érvényesülését, amelyek a nemzetgazdaságnak, Magyarországnak veszteséget okozhatnak.

Az AK kezdeményezi a gazdasági tevékenységet szabályozó jogszabályok felülvizsgálatát azzal a céllal, hogy a műszaki vagy pénzügyi háttér nélkül működő fővállalkozókat a beruházási folyamatokból kizárja, a körbetartozás megszüntesse. szükségesnek látjuk a csődbűntett szabályainak szigorítását, a fizetésképtelenség magánjogi következményeinek áttekintését, újraszabályozását.

Az önkormányzatok a gazdaságpolitika szerves részévé válnak. Ezért az önkormányzatoknak nyújtott állami hozzájárulást úgy kell kialakítani, hogy az önkormányzat érdekelt legyen az öngondoskodó foglalkoztatás működtetésében.

A.      Energiapolitika

Magyarország lehetőségei az energiapolitika területén erősen korlátozottak. Jelentős hazai forrásokkal nem rendelkezünk, így az ország energia-ellátása nagymértékben függ a nemzetközi kapcsolatainktól, az energiahordozók világpiaci árától és a magyar valuta árfolyamától. Ezért különösen fontos hogy energiapolitikánkat összehangoljuk a külpolitikai elképzeléseinkkel és az ország monetáris politikájával.

A biztonságos energiaellátás érdekében javítjuk kapcsolatainkat a jelentős készleteket exportáló országokkal és a tranzitállamokkal, növeljük stratégiai készleteinket és tartalékainkat, valamint törekszünk a forint megerősítésére.

Függőségünket csökkenti, ha több beszerzési, beszállítási csatornával rendelkezünk, ezért részt veszünk a Nabucco és a Déli Áramlat építésében.

Saját lehetőségeink közük elsődleges jelentősége van az energiatakarékosság növelésének. Ha nem is nagy mennyiségben, de hazai forrásokkal is rendelkezünk, ezekkel gazdálkodnunk kell. A kormány megkezdi a felkészülést a Paksi Atomerőmű kiváltására, ennek részeként programot indít hagyományos és alternatív energiaforrások felkutatására.

Az eddigi kutatások alapján feltételezhetjük, hogy földgáz tekintetében vannak lehetőségeink. Szakítani kell viszont azzal a gyakorlattal, hogy a feltárt lelőhelyek kiaknázását külföldi vállalatoknak engedjük át.

Nagyobb figyelmet fordítunk a kis kapacitású természetes energiaforrások kihasználására, rendszerbe állítására. Támogatjuk a helyi energiaigényeket kielégítő eljárások fejlesztését, a geotermikus energia felhasználását, a biogáz, a napenergia, a szélenergia, a mezőgazdasági és kommunális hulladék feldolgozó technológiák energiatermelési célú alkalmazását. Ugyanakkor figyelembe vesszük ezek költségeit, gazdaságosságát is. A gazdaságtalanul előállított energiát a továbbiakban nem fogadjuk be a rendszerbe. Módosítjuk azokat a törvényeket, amelyek előírják a drágán előállítható alternatív energia átvételét, és végső soron a fogyasztóval fizettetik meg annak költségeit.

B.      Fejlesztés

A kormány a lehető legtöbb alkalmat biztosítja a nemzetközi kutatásokban, fejlesztésekben való részvételhez, figyelemmel kíséri és maga is kezdeményezi ezek lehetőségét. Fokozottan támogatja az Európai Uniós projektekhez való csatlakozást. Ugyanakkor igényt tartunk az eredmények hasznából való részesedésre és törekszünk a kutatási fejlesztési befektetések megtérülésére. Megvizsgáljuk a korábbi ráfordítások hatékonyságát és a tapasztalatok figyelembevételével módosítjuk az állami szerepvállalás módját, eszközeit.

A kutatás-fejlesztés és innováció területén növeljük az állam szerepét. A tevékenység GDP arányos támogatását fokozatosan felzárkóztatjuk az Európai Unió átlagához. Kialakítjuk a kutatásban, fejlesztésben való helyi érdekeltséget, támogatjuk az eredmények gyors bevezetését. Bővítjük a támogatási formákat, a támogatottak körét.

Adókedvezménnyel ösztönözzük a piaci szereplők kutatási-fejlesztési tevékenységben való részvételét, az által, hogy a kutatási-fejlesztési tevékenység eredményeképpen keletkező többlet nyereséget az első évben adómentessé tesszük.

A kormány biztosítja a kutatók és a piaci szereplők, az eredmények alkalmazói közötti rendszeres kapcsolatot, ehhez szükség szerint találkozókat, helyszínt, intézményt biztosít.

A források elosztása nem lesz egyenletes, a kormány a MTA, az egyetemek, kutatóintézetek és szervezetek, valamint a VOSZ, a GYOSZ képviselőinek bevonásával évente meghatározza a prioritások sorrendjét és arányait.

Adott a lehetőség ara, hogy a felsőoktatási intézményekhez hasonlóan a középiskolák, valamint a szakképző intézmények is bekapcsolódjanak az országban folyó tudományos, illetve kutató-fejlesztő tevékenységbe.  Az ilyen intézmények pedagógusai rendelkeznek az eredmények eléréséhez szükséges tudással és tapasztalattal, a hazai kis- és középvállalkozások legnagyobb részénél pedig hiányzik az érdemi kutató-fejlesztő munkához szükséges kapacitás. Az iskolák így növelhetik bevételeiket, a piaci szereplők pedig kedvező ráfordítás mellett juthatnak a fejlesztések eredményeihez. Az oktatási intézmények, és a vállalkozások szorosabbá váló kapcsolata az egész társadalomra kedvező hatást gyakorolhat!

A kormány segítséget nyújt olyan tevékenységet végző szervezetek kialakításához, melynek feladata elsősorban a nem intézményi keretek között, (magánszemélyek, kisvállalkozások, stb. által) folytatott kutatási-fejlesztési tevékenység támogatása. Ide tartozik például: pályázati kiírások előkészítése tematikus és kötetlen tárgyú pályázatokra, segítségnyújtás a szabadalmi eljárás során, a szabadalmaztatás költségeinek átvállalása, kutatási, fejlesztési eredmények eljuttatása az érdekeltekhez.

C.      Kereskedelem

A kereskedelempolitika kialakítását a jelen körülmények között elsősorban Magyarország adósságkezelésének kell alárendelni. Az adósságállomány csökkentésének fedezetét  a hazai termelésben létrehozott és külföldön eladott termékek értéke jelenti. Emellett, mivel a kormány a jövedelmek lassú, de folyamatos növekedésével számol, nem várható a külföldről származó termékek iránti hazai kereslet csökkenése. A harmadik tényező a belső és külső piacra történő termelés import nyersanyag és alapanyag igénye. Mivel a gazdasági teljesítmény növelése a válság kezelésének alapvető feltétele, a nyersanyag és alapanyag import növekedésével kell számolni. Az export teljesítmény növelése tehát jelentős erőfeszítéseket követel a gazdaságtól, mely a kormány abszolút és feltétlen támogatását élvezi.

Az exporttermelés és exporttevékenység megkönnyítésére az Alternatív Kormány ösztönözni fogja olyan magánvállalkozások, állami intézmények működését, melyek célja a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel megkönnyítése, támogatása, szervezése.

Bár az importcsökkentés összességében nem cél, egyes területeken az ország fontos gazdasági érdeke. Ennek meghatározó tétele az energiapolitika és az importnyersanyag felhasználásának csökkentése a kibocsátás csökkentése nélkül. Ezt a kormány belső hitelpolitikai eszközökkel valósíthatja meg.

Magyarország egy jelentős problémája a nemzetközi kereskedelmi láncok befolyása a hazai kereskedelemre. Ennek megoldása érdekében a kormány és a kereskedelmi tevékenységet folytató nagyvállalatok képviselői között kétoldalú megállapodásokra van szükség, melyek alapján, törvénymódosítással teremthető meg a hazai ellátás biztonsága.

A világgazdasági válság átrendezi a kereskedelmi kapcsolatok térképét is, a visszaeső forgalom sok korábban jól működő kereskedelmi egységet tesz gazdaságtalanná. E folyamatba a jelenlegi helyzetben nincs okunk, és módunk beleavatkozni. A jövőben az olyan külföldi partnereknek biztosítsunk kedvezményeket, akik előnyben részesítik a hazai beszállítókat és nyereségüket Magyarországon kívánják felhasználni.

A külföldi tulajdonú vállalatokat ösztönözni fogjuk arra, hogy az országból törvényesen kivihető nyereségüket magyar termékek formájában hasznosítsák.

A lakosság biztonsága, egészségének és alapvető érdekeinek védelmében be kell vezetni a kereskedelmi forgalomba nem hozható javak és termékek jegyzékét. 
Lehetőséget kell biztosítani arra, hogy egyes anyagok, tárgyak, termékek forgalmazása bizonyos jellemzők, tulajdonságok megléte, teljesülése alapján tiltható legyen.
Ezzel megvalósítható például a kábítószernek nem minősített tudatmódosító szerek kereskedelmének, egyes veszélyes pirotechnikai eszközök, stb. kereskedelmének tilalma. E normák megsértéséhez szigorú szankciókat kell rendelni, a szabály megsértői legyenek elzárással is büntethetők.

D.      Fogyasztóvédelem

A lakosság ellátásának felelőssége több feladatot is ró a kormányra. A kereskedelem és a fogyasztó kölcsönös kiegyensúlyozott kapcsolatát esetenként felülírja a nyereségre való etikátlan, törvénytelen törekvés. A vásárló érdekérvényesítő képessége messze elmarad a gazdasági, piaci háttérrel bíró eladók mögött, ezért kiemelkedően fontosnak tekintjük a fogyasztók védelmét. 
A kormány mind az egyén mind a közösség érdekeit képviseli és védi

-          a multinacionális kereskedelmi hálózatokkal szemben,

-          a dömpingtermékek forgalmazó, de azok eredetét és minőségét nem garantáló Unión kívüli forgalmazókkal szemben,

-          a termékhamisítókkal szemben, valamint

-          a fogyasztásra alkalmatlan élelmiszerek és az egészségre veszélyes termékek forgalmazóival szemben.

A fogyasztóvédelmi szempontok fontos részévé kell tenni a közösségi érdekeket. Egyes esetekben nem a vásárlók, hanem a hazai kereskedők, vagy a termelők érdekének védelme indokolt és a kormány ezzel is kibővítve a fogyasztóvédelem fogalmát, vállalja a feladat maradéktalan ellátását.

Súlyos, vagy többször ismétlődő szabálytalanságok esetén a fogyasztókat megkárosító személy, illetve szervezet tevékenységi engedélye legyen korlátozott időtartamra, vagy véglegesen visszavonható.

A kereskedelmi tevékenység során többször ismétlődő esetben, vagy ha a feltárt szabálytalanság súlyosnak minősül, az ezért felelős külföldi illetőségű magánszemély az országból kitiltható lesz.

A kormány újfajta szankciók alkalmazását teszi lehetővé, így a kirívóan gyenge minőségű termékeket árusító kereskedelmi vállalkozások kötelezhetők lesznek arra, hogy csak bevizsgált, és ezt tanúsító igazolással rendelkező terméket forgalmazzanak. Indokolt a márkahamisítás szankcióinak jelentős szigorítása.

A kormány kezdeményezni fogja a hamis termékek fogalmi körének kibővítését azzal, hogy hamisított terméknek számítson, ha az áru a nemzetközi forgalomban szereplő más, vele azonos megnevezésű terméktől minőségben eltér. Az ilyen termék forgalmazása Magyarországon nem kívánatos, ezért a termék forgalmazója legyen kitiltható, kereskedelmi tevékenységének engedélye legyen visszavonható.

Fokozott figyelmet fordít a kormány a közüzemi szolgáltatás törvényes feltételek szerint történő, megfelelő színvonalú biztosítására. Ez a tevékenység a társadalom egészét alapvetően érintő stratégiai ágazat része, melynek keretei között a fogyasztók megkárosítása alkalmas a kormány lejáratására, a közigazgatásba vetett bizalom rombolására. Éppen ezért a kormány kezdeményezi az ilyen esetek szankcióinak jelentős súlyosbítását, többször ismétlődő esetben a tevékenységi engedély visszavonásának lehetőségét, a tevékenység ellenszolgáltatás nélkül történő állami hatáskörbe vételét.

VI.

Foglalkoztatás és szociálpolitika

Az Alternatív Kormány válságkezelő stratégiájának alapja a termelő tevékenység nagyarányú bővítése a teljes foglalkoztatottság megvalósítása útján. Ezt a célt eltérő módon kívánja megvalósítani a városi és a vidéki lakosság környezetében. Tervei szerint a városi lakosság gazdasági szerepvállalásának elsődleges formája a magántulajdonban működtetett vállalkozásokban történő alkalmazás. A munkaerőpiacon hátrányban lévő, kevésbé értékes és nehezen mobilizálható munkavállalók foglalkoztatása a helyi önkormányzatok feladata. Az öngondoskodó foglalkoztatás elsődleges célterülete a közműszolgáltatás, az értékmentő, értékmegóvó tevékenység, a szociális szolgáltatás, a városüzemeltetés. Ezek költségeihez az állam hozzájárul.

A piaci szektor a vidéki lakosság szempontjából is elsődleges foglalkoztató bázis. Vidéken is létre kell hozni a helyi munkaerő egy részét alkalmazó önkormányzati vállalatokat, de ebben a környezetben a hangsúlyt az öngondoskodás lehetőségét biztosító szociális mezőgazdasági szövetkezetekre kell helyezni. A mezőgazdasági termelés szerkezetét úgy kell kialakítani, hogy az ösztönözze a háztáji gazdálkodás, az állattartás beindítását.

A.      A jövedelmek alakulása

A jövedelmek várható alakulása alapvetően a világgazdasági válság által meghatározott körülmények függvénye. Ennek figyelembevételével a szegénységben élők számára érzékelhetővé kell tenni az enyhe, de folyamatos javulást, mert az ország előtt álló gazdasági problémákat nem szabad társadalmi feszültséggel súlyosbítani.

Az AK törekedni fog arra, hogy a szegény sorsú lakosság fokozott figyelmet kapjon, és akár az elosztási viszonyok megváltoztatása árán is megtarthassa korábbi életvitelét. Mindezt úgy kell megvalósítani, hogy közben biztosítsa a fogyasztás, a fejlesztés és beruházás, befektetés megfelelő arányait. A gazdaság működésébe visszaforgatott tőke aránya nem csökkenhet, erre a kormány minden körülmények között törekedni fog, ugyanakkor nem csökkenhet az aktív dolgozók közül a mindenkori átlagjövedelem 2/3-ánál kevesebbet keresők reáljövedelme sem. A segélyből, járadékból, nyugdíjból élők számára elfogadható létminimumot kell nyújtani, a nyugdíjak, járadékok vásárlóértékét meg kell őrizni, a segélyek folyósítását a munka- és jövedelem lehetőségének biztosításával kell felváltani.
E folyamatok vesztesei tehát a magasabb keresetűek, a jelentős jövedelműek lesznek. Az Alternatív Kormány számít megértésükre és szolidaritásukra.

A minimál jövedelem számításának szabályait a kormány megváltoztatja. A törvény a jövőben azt a legkisebb összeget rögzíti, amit az elvégzett munka ellenértékeként minden megkezdett munkaóra után a foglalkoztató fizetni köteles. A minimális órabér mértékét a kormány a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleti szervek bevonásával évente állapítja meg, és a költségvetési törvény keretei között terjeszti az országgyűlés elé. A minimális jövedelem tehát a minimálbér értéke és a ledolgozott órák számának szorzata lesz.

Az Alternatív Kormány a munkajövedelmeket terhelő adók és járadékok megállapításánál, illetve a konkrét adótörvények tartalmának meghatározásánál új szempontként figyelembe veszi az ország szociális helyzetét reprezentáló Lorenz görbét, valamint az elosztási viszonyok ehhez tartozó adatait. Emellett olyan adószabályok megállapítására törekszik, amely figyelembe veszi az adózók tehervállaló képességét. Vagyonadó bevezetését nem tervezi, de az adózó vagyoni helyzetét más módon megpróbálja figyelembe venni.

B.      Nyugdíjrendszer

A nyugdíjkifizetéseket az állam jelenleg a folyó költségvetési kiadások terhére teljesíti. Ez az állapot egyszerre veszélyezteti a költségvetés likviditását a nyugdíjak folyósítását és reálértékük megőrzését. Ezért a kormány elkerülhetetlennek tartja a nyugdíjrendszer átfogó és végleges módosítását. Ennek egyik alapvető követelménye, hogy a már megállapított nyugdíjak értékét, folyósításának rendszerét változatlanul hagyja. Az ide vonatkozó szabályozásra úgy tekint, mint a magyar államnak a lakossággal kötött szerződésére, mely egyoldalúan nem módosítható.

Az olyan törvényeket, melyek a nyugdíjrendszerrel összefüggésben az elmúlt öt évben születtek, felül kell vizsgálni és hatályukat úgy kell módosítani, hogy ne érintse azokat, akik a törvény, rendelet hatálybalépésekor már nyugdíjjárulékot fizettek.

Az előbbiek figyelembevételével a kormány új szerkezetű nyugdíjrendszert alakít ki, mely kettős bázisú. Az alapvető szociális gondoskodás az állam alkotmányban rögzített kötelező feladata lesz. Az öregségi nyugdíjak fedezetéül szolgáló nyugdíjjárulék minden munkajövedelmet azonos mértékben terhelő havi befizetés lesz, mely nem függ a bérek nagyságától, így nem is hat a bérek növekedése ellen.

Ennek megfelelően az öregségi alapnyugdíj csak a ledolgozott évek számától függ, és negyven év folyamatos járulékfizetés esetén önmagában szolid, de kielégítő színvonalú megélhetést biztosít. Ezt törvény garantálja azáltal, hogy mértékét a mindenkori átlagbér arányában állapítja meg. Az alapnyugdíj járuléka a munkáltatót terheli.

A nyugdíjak másik bázisa a munkavállaló bérét terhelő nyugdíj hozzájárulás, melyet a munkáltató a munkavállalónak járó bérkifizetések terhére teljesít, a munkavállaló által megjelölt társadalmi vagy piaci alapokon szerveződött nyugdíjtakarékossági biztosító (pénzintézet) felé. Ez differenciált nyugdíj kiegészítést biztosít, mely a ledolgozott évek számán túl függ a nyugdíjas szándékától, akaratától és jövedelmének nagyságától is. A következő időszakban a kormány feladata lesz e keretek törvényes hátterének kialakítása.

C.      Lakhatási viszonyok, hajléktalanság

Az ország jelenlegi állapotában a szociális viszonyok egy másik neuralgikus pontja a lakhatás, lakáshoz jutás kérdése. Ez nem csak a hajléktalanokat érintő probléma, súlyosan terheli a családalapítás előtt álló fiatalokat, és azokat is, akik nemrég alapítottak családot, akik a gyermekvállalás időszakánál tartanak. A kormány számára nem fogadható el, hogy a lakáskérdés megoldása, az egzisztencia kialakítása zömmel a 40 éves életkort meghaladó időszakban fejeződik be, vagy aránytalan adósságterhekkel, a létbizonytalanság kockázatával jár.

A válsággal szemben folytatott küzdelem időszakában ez a helyzet alapvetően nem változtatható meg, de hosszútávon a kormány ennek feltételeit úgy kívánja kialakítani, hogy minden fiatal - ha életmódját ennek alárendeli - képes legyen élete első öt munkában töltött évének keresetéből megszerezni első lakását. Ezt a célt a válság felszámolása érdekében az öngondoskodó foglalkoztatás kialakításával összekapcsolva az ország gazdasági teljesítményének növelésére, a gazdaság élénkítésére is fel kell használni.

Az erre szolgáló eszközök: az állami és önkormányzati tulajdonú bérlakások számának növelése, a munkáltatók által biztosított lakhatási feltételek jogi hátterének kialakítása, érdemi támogatása. Ez nem csak új építésű lakások útján valósítható meg. Változtatni kell a rendelkezésre álló lakásokkal, épületekkel való gazdálkodás szemléletén. A kormány vegye fel a kapcsolatot azokkal a beruházókkal, amelyeknek az újonnan épített lakóingatlanokkal kapcsolatban értékesítési, hasznosítási gondjaik vannak, állapodjon meg azok állami kezelésbe vételéről és állítsa ezeket az ingatlanokat a lakhatási problémák megoldásának szolgálatába.

Az önkormányzatok szervezése és irányítása alatt működő vállalatoknak alapvető részük lehet a hajléktalanok számának jelentős csökkentésében. Az értékmentő tevékenység részeként, a városgazdálkodási tervekkel összhangban csökkenteni lehet a bontásra szánt épületek számát, és az így keletkezett lehetőségeket felhasználva speciális igényeket kielégítő lakhatási feltételek biztosíthatók. Ilyen körülmények között a hajléktalanok elérhetővé válnak, és mód nyílik a rehabilitációra is. A hajléktalanság csökkentésében szerepet kaphatnak az olyan nagyberuházások, melyek a tevékenység színhelyére ideiglenesen kitelepült munkaerőt foglalkoztatnak. A munkáltató által ehhez biztosított szálláslehetőség átmeneti megoldást jelent, a foglalkoztatás ugyanakkor jövedelemhez juttatja a hajléktalant, aki egy idő eltelte után jobb esélyekkel térhet vissza életének korábbi helyszínére, vagy választhat új életteret. E területen a kormány nagyobb odafigyeléssel, szervezéssel szeretne jobb eredményeket elérni.

D.      Szociális ellátás és gyermekvédelem

A lakhatási problémák járulékos kiegészítője a háztartások energiával való ellátása.
Míg negyven évvel ezelőtt egyetlen ember fagyhalála sem volt elfogadható Magyarországon, addig ma évente több száz ember hal meg kihűlés következtében. A kormány ennek felelősségét az önkormányzatok hatáskörébe utalja és büntethetővé teszi. Minden kihűléses halálesetet részletesen ki kell vizsgálni, meg kell állapítani a felelősséget, és a vétkeseket súlyosan meg kell büntetni!

A XX. században eltelt 40 év úgy, hogy Magyarországon egyetlen gyermek sem éhezett. Ezzel szemben ma több, mint százezer gyermek rendszeresen nem jut kielégítő mennyiségű és minőségű táplálékhoz. Ezt az állapotot véglegesen meg kell szüntetni. Büntetőjogi következményekkel számolhat az a szülő, aki nem gondoskodik gyermekének megfelelő szintű testi, lelki és szellemi fejlődéséről. Ha erre valamilyen okból nem képes, akkor a lakóhelye szerint illetékes önkormányzat köteles ebben kielégítő segítséget nyújtani. A beavatkozáshoz felhasználhatja az irányítása alatt működő vállalatokat, szociális mezőgazdasági szövetkezeteket, de természetesen bármely más erőforrását is. A teljes foglalkoztatottság kialakítása érdekében létrejött egyes vállalatok tevékenysége lehet a helyi mezőgazdasági termelésre alapozott közösségi étkeztetés, mely a gyermekek és a rászorultak ellátásán kívül, térítés ellenében, házhozszállítás útján is, bárki által igénybe vehető. 

A bölcsődei és óvodai ellátás igénybevételének lehetőségét biztosítani kell, de az nem tehető kötelezővé. A helyi döntéshozó testületek feladata, hogy az igények felmérése alapján, önállóan, vagy más településekkel közösen alakítsa ennek lehetőségét.

A közmunka programok szerepét az öngondoskodó foglalkoztatás veszi át. Az önkormányzatok felügyelete alatt működő vállalatok tevékenységének jelentős részét várhatóan a közérdeket szolgáló, fizetőképes kereslettel nem jellemezhető termékek és szolgáltatások teszik ki. Ezek fedezetét részben az államnak, részben az önkormányzatoknak kell biztosítaniuk, de törekedni kell arra, hogy a tevékenységből a helyi közösségnek, vagy az országnak kimutatható haszna származzon.

VII.

Egészségügy

A.      A mai állapot kialakulása

Az egészségügyi ellátás romlása gyakorlatilag a rendszerváltást követő legkorábbi időszakra vezethető vissza. A folyamatot az indította el, hogy a piacgazdaságra való átállás során nem történt meg az egészségügyi rendszer átalakítása. Az ország gazdasági teljesítményének visszaesése, a 90-es évek első felét jellemző magas munkanélküliség, az alacsony bérszínvonal, a minimálbéren bejelentett foglalkoztatottak után befizetett nagyon alacsony hozzájárulás jelentős forráshiányt okozott.

Az ebből eredő problémákat az egymást követő kormányok nem hogy orvosolták volna, hanem megkezdődött az egységes egészségügyi rendszer lebontása; sorra választották le a nyereségesen működtethető tevékenységeket, melyeket kiszervezés, vagy privatizáció útján magántulajdonban üzemeltettek tovább. Ebben a formában viszont a tevékenység célja már nem az egészségügyi ellátórendszer szakszerű kiszolgálása, hanem a profitszerzés volt.

Az állami, önkormányzati kezelésben maradt profilok egyre nagyobb veszteséget okoztak, miközben több alkalommal történt jelentős forráskivonás, és a létesítmények működési költségeit érintő megszorítás.

Az alulfinanszírozott rendszerben elmaradtak a fejlesztések, a fenntartási tevékenységek, elavultak a berendezések, leromlott a technikai háttér, az infrastruktúra. Az intenzíven romló körülmények mellett elmaradt, illetve jelentősen lecsökkent a bérfejlesztés. A keresetek nem csak a piaci szektor béreitől szakadtak el, hanem a közszféra más területein dolgozók jövedelmétől is, a diplomával rendelkezők esetében éppúgy, mint a középfokú szakirányú végzettséggel rendelkezők esetében.

Az egészségügyi ellátásban dolgozók egyre növekvő terhelés mellett egyre romló körülmények között végzik munkájukat.

Megindult az egészségügyi dolgozók, az orvosok és ápolók elvándorlása. Csökkent az egészségügyi képzésre jelentkező fiatalok száma, elsősorban a középfokú oktatásban és szakképzésben, de megváltozott az egyetemre jelentkezők színvonala, összetétele.

B.      A kormány előtt álló feladatok 
(Az egészségügyi ellátórendszerrel szemben támasztott követelmények)

1. Általános szempontok

a)    Az egészségügyi ellátórendszer a privatizáció korai szakaszában nem volt vonzó célpont. Egyes elemei, melyek nyereségesen működtethetők, magántulajdonba kerültek, de a tulajdoni szerkezetet az állami és az önkormányzati tulajdon aránya határozza meg. Az ágazat mai állapotában külső finanszírozású. A fenntartók számára komoly terhet jelent, ugyanakkor alapvető szükségletet elégít ki, ezért politikai céloktól függően változik az állami és az önkormányzati tulajdonhányad aránya.

Olyan működési feltételek kialakítására van szükség, amelyben a tulajdonosi szerkezetnek nincs jelentősége, mert az intézmények menedzsmentje a tulajdonostól függetlenül a hatékony működésben érdekelt.

b)   A magánbefektetők megjelenése az egészségügyben nem példa nélküli, ugyanakkor nem is jellemző. Ennek egyik oka, hogy a jelenleg működő egészségbiztosítási rendszer a nyereséges működést nem teszi lehetővé, azon kívül pedig nincs számottevő fizetőképes kereslet. A másik oka a szabályzórendszer. Az állami felügyelet szükségszerű, de az irányítási funkciók túlnyomó többsége indokolatlanul van állami kézben, ami kézi vezérlést, túlszabályozottságot eredményez. Az önálló hatáskör hiánya pedig ellehetetleníti az intézményi menedzsment működését.

Alapvető követelmény, hogy az egészségügy állami felügyelet alatt, de a piaci viszonyoknak megfelelő körülmények között működjön. Ezért az egészségügyi célú magánbefektetések és beruházások nem korlátozhatók, felettük az állam csak szakmai felügyeletet gyakorolhat.

c)    Az egyik oldalról megállapítható, hogy nem történt meg az egészségügyi ellátórendszer átalakítása, a másik oldalról viszont tény, hogy az időközben bekövetkezett spontán változások nagymértékben, és jellemzően negatívan befolyásolták az ágazat működését. A korábban kialakított szakmai hierarchia a változásokat - azok spontán jellege miatt - nem követhette. Eközben maga is véletlenszerűen, az ágazattól függetlenül változott, így működőképessége megkérdőjelezhető, de legalább is felülvizsgálatra szorul.

Olyan új hierarchiára van szükség, mely gyorsan és hatékonyan képes beavatkozni a rendszer esetleges működési zavarainak elhárítása érdekében, mely képes észlelni a jogszabályi keretektől való eltérést, a törvénytelen vagy etikátlan eljárásokat, az egyéni érdekek érvényesülését a közösségi érdekekkel szemben, és képes a gyors és hatékony beavatkozásra. Emellett alkalmas arra, hogy felügyelje és szervezze az egészségügy folyamatos fejlődését, fejlesztését, igény esetén az intézményeknek, vagy az egészségügy más szereplőinek szakmai segítséget nyújtson.

d)   Szakszerű felmérések nélkül is ismert az orvosok és ápolók elvándorlásának jelensége, a háziorvosi praxisok kiüresedése. Az egészségügyi ellátórendszer mai állapotát kritikus létszámhiány is jellemzi. Az egészségügyi pálya elvesztette népszerűségét, alapvető problémát jelent az utánpótlás biztosítása, úgy a középfokú végzettséggel betölthető szakterületeken, mint a diplomás munkaerőt igénylő munkahelyeken.

Újra kell értékelni az egészségügyi dolgozók létszámának, szakmai összetételének, képzettségének állapotát. Fontos, hogy az egészségügyi pálya újra elismert, népszerű és vonzó legyen. Ennek érdekében az elérhető jövedelmeket rövid idő alatt fel kell zárkóztatni a piaci szektorban elérhető jövedelmekhez.

e)   A munkaerő hiánya veszélyezteti az ország ellátásának területi lefedettségét, ezzel egyidejűleg akadályozza a betegek időben történő ellátását. A háziorvosi ellátás területén a helyzet olyan súlyos, hogy az ország távoli vidékeinek egyes kis településein nem biztosítható az elégséges ellátás. Időbeni szempontból közelítve a kialakult várólisták már súlyos egészségügyi kockázatot jelentenek, vannak betegek, akik nem jutnak hozzá a számukra szükséges ellátáshoz.

Az igényeket és követelményeket a rendelkezésre álló kapacitásokkal összehasonlítva módosíthatók a körzethatárok, de a végleges megoldáshoz tervszerű és megalapozott fejlesztésre van szükség. A reális célok csak a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel közösen, nagy körültekintéssel és az ország gazdasági helyzetének figyelembe vételével alakíthatók ki.

f)     Nincsenek megbízható adatok a lakosság egészségi állapotáról, az ország helyzetének alakulásáról. A változások iránya, aránya nem dokumentált, a tervezéshez megfelelő adatok nem állnak rendelkezésre. A tervek ezért megfelelően megalapozott adatok nélkül, politikai koncepciók eredményeképpen születnek, és az elmúlt évek bizonyították, hogy a fejlődés biztosítására nem is alkalmasak.

A lakosság egészségi állapotának rendszeres felmérését, nyomon követését biztosító folyamatok kialakítása szükséges, mely nélkülözhetetlen része az egészségügyi ellátórendszer működésének és tervszerű fejlesztésének.

g)    Az egészségkárosodás megelőzése a gyógyító folyamatokkal egyenértékű tevékenység. Magyarország lakosságának egészségi állapota más európai országokkal összehasonlítva többek között azért rosszabb, mert a megelőző tevékenység színvonala, hatékonysága nem kielégítő. Hiányzik az ehhez szükséges háttér, nem tisztázott, hogy kikre milyen feladat hárul, és kik viseljék ennek költségeit.

Az elkövetkező időszakban ennek intézményes hátteret, fontos szerepet kell biztosítani. Helyre kell állítani a foglalkoztatáshoz köthető gyógyító-megelőző szolgáltatások színvonalát, az alkalmassági vizsgálatokat, a munkahelyi ártalmak felismerését és kiszűrését.

h)   Elfogadhatatlanul magas a közlekedési és munkahelyi balesetek száma, egyre súlyosabbak azok következményei. A statisztikák szerint ugyan tapasztalható hullámzás, de a balesetekkel összefüggő egészségügyi ráfordítások folyamatosan emelkednek. Ez visszavezethető arra is, hogy felelősségre vonás nem megfelelő, a szankciók nem állnak arányban a balesetek következményeivel, a társadalmat, a nemzetgazdaságot ért kár meg sem jelenik a büntetés kiszabásánál. A balesetekhez vezető felelőtlen magatartás gyakran köthető olyan személyekhez, akik érdekérvényesítő képessége jelentős mértékben meghaladja az átlagot.

Nem csak a jogszabályok szigorítására van szükség, a jogérvényesítés rendszere is megerősítésre szorul. A balesetek okozóival szemben érvényesíteni kell a társadalom, a nemzetgazdaság kárigényét is. A jogi lehetőségeket addig kell szigorítani, míg alkalmassá nem válnak a célok elérésére.

i)      A jelenleg működő költségfedezeti rendszer az egészségügyi ellátás költségeinek egy jelentős részét nem ismeri el, más részeit pedig alulértékeli. Az intézmények jelentős adósságokat halmoztak fel, többen közülük csőd közeli helyzetbe kerültek. A rendszernek nincsenek tartalékai, a jelenlegi finanszírozás a napi működési költségek fedezésére sem elegendő, így az adósság kezelése saját erőből lehetetlen.

Fel kell számolni a teljes egészségügyi ellátórendszer minden tartozását, biztosítva ezzel az intézmények tehermentes állapotát. Ezt követően kezdődhet meg a működési költségeket, az épületek fenntartását, a műszerek karbantartását és pótlását biztosító finanszírozási rendszer kialakítása.

j)     Az egészségügyi szolgáltatások rendszerébe tartozó ágazatok, így a betegellátás, a mentő és betegszállító szolgálat, a népegészségügy, a járványügy, a gyógyszerellátás, és az egészségügyi szakszolgálatok tevékenységének arányai az elmúlt évek során egymástól függetlenül, összhang, és hosszú távú koncepció nélkül változtak. Legfőképpen az ágazat rendszer-jellege sérült, ami együtt járt a színvonal és a hatékonyság romlásával, indokolatlan és elkerülhető költségek megjelenésével.

A terhelés helyes arányainak kialakítása a megfelelő finanszírozás elemi feltétele. Gondoskodni kell a feladatok elvégzése során felmerülő összes valós költség elismeréséről és fedezetének biztosításáról.

k)    A korábbi takarékossági intézkedések keretében korlátozták az egészségügyi ellátásra jogosultak körét, így a magyar lakosság egy nem elhanyagolható része kiszorult az egészségügyi ellátásból. Bár vannak karitatív alapon működő ellátó intézmények (ezek helyzete, költségeik fedezete sem egyértelmű), a biztosítási járulékot nem fizetők szükség szerinti ellátása esetleges, mely nem csak társadalmi szempontból megengedhetetlen, de járványügyi kockázatot is hordoz.

Alapvető követelmény, hogy az egészségügyi ellátás igénybevétele a korábbiakhoz képest kibővített formában minden magyar állampolgár számára újra alanyi jogon járó lehetőség legyen, mely nem korlátozható.

l)      Általános gyakorlat, hogy a politikai döntéshozók a tervezett intézkedéseket nem vitatják meg a szakmai és érdekképviseleti szervezetekkel. Ennek gyakran az a következménye, hogy az így született intézkedések nem felelnek meg a szakmai szempontoknak, a beavatkozás nem javítja, hanem rontja a helyzetet.

Az új egészségügyi ellátó és finanszírozási rendszer kialakítását, bevezetését az egészségügy szereplőivel, a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel közösen kell megvalósítani. Az orvosi kamara, és a Magyar Tudományos Akadémia érintett tudósai mellett a szakszervezeteknek is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy véleményükkel, tapasztalatukkal hozzájáruljanak az új szerkezet kialakításához.

Az egészségügy átalakítása hosszú időt igényel, és folyamatait a mindenkori gazdasági lehetőségekhez kell igazítani. Az ország jelenlegi helyzetéből adódik, hogy megvalósítása során előre kell hozni azokat az intézkedéseket, melyek biztosítják az elégséges ellátást. Ennek figyelembevételével a szerkezetváltást olyan program szerint kell megvalósítani, amely számolt az ország gazdasági helyzetével, a válság következményeivel és elhúzódásával is. Viszonylag rövid idő alatt megtörténhet az intézmények működésének piaci pályára állítása, helyreáll a likviditás, de a szükséges alapok, tőketartalékok csak több év hatékony gazdálkodásának eredményeképpen tölthetők fel.

1. Az egészségügyi ellátórendszer szereplői

a)    A fekvőbeteg ellátás nagyságrendje, kapacitásai megfelelnek Magyarország szükségleteinek, de a területi eloszlás, a lefedettség egyenletessége nem kielégítő. Ugyanakkor az ellátás minősége, a felszereltség technikai- technológiai színvonala rendkívül nagy szórást mutat, összességében pedig jelentősen elmarad a kívánatostól. Ennek felszámolása egyrészt aránytalan terheket róna a költségvetésre, másrészt az ellátás színvonalát - a rendszer más, alapvető hibái miatt - jelentős ráfordításokkal sem lehetne érdemben javítani.

A fekvőbeteg ellátásban fennálló problémák túlnyomó többségét magába foglaló komplex megoldás szükséges, mely szerkezetátalakítás útján a piaci viszonyoknak megfelelő folyamatok érvényesülésével nyújt lehetőséget az alulfinanszírozottság, a technikai lemaradás felszámolása mellett például az orvoshiány és a kisegítő személyzet létszámhiányának kezelésére, az egészségügyi dolgozók bérének végleges rendezésére is.

b)   A kórházak fenntartását és fejlesztését nem csak a forráshiány akadályozta, hanem a tulajdonosi szerkezetből és a szakmai irányítási rendszerből adódó problémák is. A menedzsment érdekelt volt az intézmény fejlesztésében, de nem rendelkezett az ahhoz szükséges hatáskörrel és forrásokkal. A tulajdonos rendelkezett a hatáskörrel, de nem volt érdekelt, és nem voltak szabad forrásai. A szakmai irányító szervezetek ilyen beavatkozásra nem voltak jogosultak, nem rendelkeztek a szükséges pénzeszközökkel és saját intézményük fejlesztésében voltak érdekeltek.

A kórházak számára biztosítani kell annak lehetőségét, hogy az elkövetkező időszakban érdekeltségüknek megfelelően maguk határozzák meg fejlesztésük fő irányait. A központilag meghatározott kötelezettségeik figyelembe vételével a helyi követelmények és a környezeti szempontok szerint dönthetnek minden tevékenységükhöz tartozó terület fejlesztéséről.

c)    Általános cél, hogy csökkenjen a fekvőbeteg ellátást igénylő, és növekedjen az ambuláns kezelés formájában biztosított gyógy ellátás. Ennek elérése adminisztratív eszközökkel nem lehet hatékony.

A közvetlen állami beavatkozás mértékét csökkenteni kell, így nagyobb szerephez jut a folyamatokon keresztül történő szabályozás. Olyan viszonyokat, körülményeket kell kialakítani, hogy az intézmények a magasabb rendű célok elérésében legyenek érdekeltek, ezért azonosuljanak az elvárásokkal.

d)   A szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek gyakorisága fokozottabb figyelmet, nagyobb kapacitást igényel és nagyobb terhelést jelent a velük foglalkozók számára. Rövidebb időszakban hasonló áldozatokat követel egy-egy járványszerű megbetegedés visszaszorítása. Ahogyan az egészségügyi ellátórendszer egészére jellemző, úgy a szakorvosi tevékenység során sem biztosítható a szakágazatok között a feladatok egyenletes elosztása, vagy az időbeni egyenletes terhelés.

A szabályzórendszer útján kell biztosítani egyes szakágazatok fokozott érdekeltségét és ki kell alakítani az egy-egy kritikus időszakra vonatkozó ösztönző rendszert. Hasonló módon érhető el és tartható fenn a tematikus programokban való részvétel és az elkötelezettség.

e)   Az egészségügyi alapellátás és járó beteg ellátás folyamatainak területén az új technikai eszközök és lehetőségek megjelenése összemosta a rendszerhatárokat, átfedések, ugyanakkor hiányok keletkeztek. Jelentősen eltér az egyes ellátó intézmények adottsága, felszereltsége, így a társintézményekkel való együttműködés szükségessége is. Nem tisztázott az intézmények között fennálló hatáskör és felelősség, nem megfelelően szabályozott az együttműködés tartalma, formája.

Az egészségügy egyes területein szükségessé vált a korábbi szakmai felosztás felülvizsgálata. Újra kell definiálni az általános ellátás és a szakellátás fogalmát, a mai követelményeknek megfelelően ki kell alakítani az új határokat és biztosítani kell a zavartalan működés lehetőségét.

f)     Az egységes egészségügyi ellátórendszer bomlásának folyamatában a fogászati ellátás részleges leválása volt az első esemény, ami ellentmondásokhoz vezetett. Ma ez a profil mutatja a piaci működés legtöbb sajátosságát. Ennek köszönhetően magas színvonala megmaradt, nem mozgott együtt az egészségügy más ágazatainak színvonalával. Mégis, Európában a legolcsóbbak közé tartozik, kapacitásainak jelentős hányadát külföldiek veszik igénybe. A magyar lakosság átlaga számára azonban a fogászati ellátás nehezen hozzáférhető, nehezen megfizethető.

A fogászati ellátás költségeinek fedezetét részben vagy egészben újra be kell vonni az egészségbiztosítás hatáskörébe. Olyan rendszert kell kialakítani, mely a jelenlegi folyamatok előnyeit megtartva mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt bővíti a hazai ellátás színvonalát.

g)    A mentés és betegszállítás alapvető problémája a forráshiány, mely olyan mértékű, hogy a jelenlegi rendszer keretei között nem kezelhető. A helyzetet súlyosbítja, hogy az ágazat fokozatosan ki van téve a válság hatásainak, a forint-árfolyam alakulásának, az üzemanyag árak emelkedésének.

A mentés és betegszállítás területén is olyan rendszert kell kialakítani, melyben a szolgáltatást teljesítő fél határozza meg és érvényesíti költségeit, ugyanakkor a hatékony működésben érdekelt.

h)   Az általános és szakápoló személyzet tevékenységéhez a gyógyító munkában való részvétel mellett az ápolás és gondozás is hozzátartozik. Ennek a tevékenységnek a háttere nem kellőképpen tisztázott, megfelelő infrastruktúra nem áll rendelkezésre. A szakmában dolgozók egyre kevesebben vannak, terhelésük folyamatosan nő, miközben jövedelmük elfogadhatatlanul alacsony.

Az elkövetkező időszakban jelentős mértékben javítani kell az ápoló-gondozó tevékenység körülményeit, fokozott tekintettel annak intézményes hátterére. Az otthoni ápolást, gondozást megfelelő szintre kell hozni, és hozzá kell kapcsolni a részben vagy egészben a társadalombiztosítás keretei között finanszírozott szolgáltatásokhoz.

i)      A védőnői hálózat ma már nem képes feladatainak elégséges szintű ellátására. A jelenlegi létszám mellett a teljes lefedettség, így az elégséges ellátás sem biztosítható. Mint az egészségügy minden területén itt is tapasztalható az alulfinanszírozottság, és a kirívóan alacsony bérszínvonal.

Alapvető feladat a védőnői hálózat rendbetétele. Első lépésben az elégséges működés biztosítására, második lépésben a korábbi hatékonyság visszaállítása van szükség. Ennek legfőbb feltétele a védőnők anyagi és erkölcsi elismerése, mely tovább már nem halasztható.

j)     A lakosság elszegényedésével együtt jár, hogy újra megjelennek korábban már felszámoltnak hitt betegségek. Emellett az egészségügyben alkalmazott új módszerek és eljárások sokkal több lehetőséget nyújtanak a korai felismerésre, a gyógyítás időben történő megkezdésére vagy az egészségügyi kockázatok csökkentésére. Számottevő mértékben megnövekedett a szűrővizsgálatok jelentősége.

A szűrővizsgálatok hatékonyságának növelése érdekében e területen fokozott fejlesztésekre, további forrásokra volna szükség. Figyelembe kell venni, hogy a válságkezelés időszakában erre nincs lehetőség, ezért olyan finanszírozási rendszert kell kialakítani, amely a szakterületen belül nyújt lehetőséget fejlesztési alapok elkülönítésére és azok felhasználására.

k)    A szakmai irányító rendszer részeként az ÁNTSZ működésére is hatott az ágazat egészére jellemző bomlási folyamat, hátterének, infrastruktúrájának leépülése. Az elmúlt időszakban bebizonyosodott, hogy működési területének, hatáskörének csökkentése súlyos következményekkel járt. A pénzhiány nem oldható meg a feladatok és a hatáskör csökkentésével, mert ez az alrendszer egészének működését veszélyezteti.

A következő időszakban nő az ÁNTSZ szerepe elsősorban a szűrővizsgálatok körének szélesítése, eredményességének javítása területén, a megelőző tevékenység fejlesztésében, és felügyeleti, hatósági jogköreinek gyakorlásában. Emellett sor kerül szakmai és gazdálkodási struktúrájának olyan átalakítására is, mely alkalmasabbá teszi a piacgazdasági környezetben való hatékonyabb működésre, önálló gazdálkodásra.

l)      A Magyarországon tevékenykedő nemzetközi kereskedelmi láncok a lakosság élelmiszer ellátásának feladatát is átvették. Az ország jelenleg mezőgazdasági termékekből sem önellátó, az élelmiszerek jelentős része külföldi eredetű. A konkrétan tapasztalható minőségromlás mellett egyre növekszik a behozott termékekkel összefüggő élelmiszerbiztonsági kockázat. Alapvető feladat ennek csökkentése.

Piaci viszonyoknak megfelelő környezetbe kerülnek az élelmiszer biztonsági és állategészségügyi tevékenységet ellátó, vagy felügyelő szervezetek is. Tényleges költségeik elszámolása és térítése, munkájuk anyagi elismerése a jelenlegi keretek között nem oldható meg, működésük folyamatait és szerkezetét alapjaitól kell átalakítani.

m) A gyógyszer-támogatási rendszerrel szemben kettős követelmény áll fenn. Egyrészt a rendszer nem lehet pazarló, másrészt nem lehet akadálya a gyógyító tevékenységnek. Az ágazat a jelenlegi állapota felemás, az ellátottak és a gyógyszertárak viszonya elégedettségen nyugvó megfelelő kapcsolatot mutat, míg a lakossági értékesítő rendszer és a gyógyszer elosztók közötti viszony ellentmondásos. Ez az indokolatlan állami beavatkozásra, a túlszabályozottságra vezethető vissza.

A megoldást a kézi vezérlés, az ötletszerű központi szabályozás megszüntetése, átgondolt, stabil szabályzórendszer kialakítása jelenti, mely a szereplők érdekeltségének befolyásolásán alapul. Ennek megfelelően a gyógyszerforgalmazás adminisztratív korlátait meg kell szüntetni.

n)   A jelenlegi gyógyszer-támogatási rendszer alapvető szempontja a takarékosság, ami nem azonos a hatékonysággal. Olyan intézkedések vannak érvényben, melyek megnehezítik, esetenként meg is akadályozzák a kedvezőtlen szociális viszonyok között élő betegek számára a szükséges gyógyszerekhez való hozzáférést. Ez az egyébként is nehéz helyzetben lévő csoportok olyan közvetett hátrányos megkülönböztetése, mely egyes jogi normák, nemzetközi egyezmények maradéktalan betartásával kapcsolatos kérdéseket, kételyeket vethet fel.

A betegek szociális helyzete nem gátolhatja a gyógyszerekhez való hozzáférést. Olyan folyamatot kell létrehozni, mely a rászorultak számára az orvos által kiállított recept önkormányzatoknál történő felülbélyegzése útján biztosítja a gyógyszer ingyenes kiváltásának lehetőségét.

o)   Az orvosokkal, ápolókkal, gyógyszerészekkel szemben megfogalmazott elvárások és követelmények magas színvonalú teljesítményért járó szakmai megbecsülés mellett tovább már nem halasztható az egészségügyi dolgozók anyagi elismerése.

Az ágazatban a béreket a vállalkozások bérszintjének megfelelő szintre kell felhozni. De ez nem elég, azt is biztosítani kell, hogy a jövőben ezek a bérek együtt mozogjanak a piaci körülmények között foglalkoztatott munkavállalók bérszínvonalával. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez sem a válságkezelésre tekintettel, sem annak figyelmen kívül hagyásával nem valósítható meg költségvetési forrásokból. Minden erre vonatkozó korábbi ígéret megalapozatlan volt, ennek megfelelően a jelenlegi rendszer keretei között teljesíthetetlen. Ezért megkerülhetetlen az egészségügyi ellátás működtetésének és finanszírozásának alapvető átalakítására, melynek részeként az átfogó bérrendezés is megvalósíthatóvá válik.

p)   Jelen körülmények között a hálapénz az egészségügyi ágazatnak a társadalom által kényszerűen elfogadott velejárója. Az ellene való küzdelem mindaddig felesleges, míg az érintett egészségügyi dolgozók jövedelme el nem éri a piaci szektorban alkalmazott hasonló végzettségű munkaerő bérszínvonalát.

Ezt követően a hálapénz adás gyakorlata morálisan szembe kerül a társadalom megítélésével, így várhatóan felszámolja önmagát, de ilyen körülmények között már indokolt és hatékony lehet a jogi szankciók alkalmazása is.

q)   A felsőfokú egészségügyi képzés kettős finanszírozásban részesül. Egészségügyi ellátó tevékenysége tekintetében az egészségbiztosítási alappal, oktatási és képzési tevékenységével összefüggésben pedig a felsőoktatást finanszírozó állami alrendszerrel áll kapcsolatban. Ennek köszönhetően az itt működő intézmények az egészségügyi ellátórendszer más területeinél jobb helyzetben vannak, mégis alapvető működési gondokkal küzdenek.

A problémák megoldása az oktatás és az egészségügy összehangolt átalakítását igényli. Egyidejűleg kell módosítani mindkét rendszer alapvető folyamatait, szerkezetét és szervezetét. Mindkét esetben az önálló gazdálkodás kialakítása és az érdekeltségi rendszer befolyásolása útján történő szabályozás növelése, az adminisztratív beavatkozás és a közvetlen kézi vezérlés visszaszorítása áll a módosítás középpontjában.

r)     Az ágazat minden területén jellemző a létszámhiány, ugyanakkor folyamatosan, és egyre nagyobb mértékben romlik a pálya megítélése, egyre nehezebb az utánpótlás biztosítása. Ennek már nincsenek elkülöníthető okai, az összes eddig felsorolt probléma szerepet játszik, így a helyzet csak generálisan kezelhető.

Az egészségügyi képzéssel összefüggő új feladatok akkor jelentkeznek, ha az általános állapotot javító intézkedések már éreztetik hatásukat. Ekkor következhet a megfelelő képzési profilok kialakítása mind a közép- és felsőszintű szakképzésben, mind az egyetemi, főiskolai oktatás kínálatában.

2. Egészségbiztosítási rendszer

a)    Az egészségbiztosítás szerkezete, szervezete és felépítése a rendszerváltás előtti időszakban alakult ki, és ennek sajátosságai ma is magán hordozza. Közben változtak a termelési viszonyok, változott a termelőeszközök tulajdonszerkezete, de a biztosítási rendszer átalakítása az egészségügyi ellátórendszeréhez hasonlóan elmaradt, a bekövetkezett változások inkább rontották, mint javították működését.

Az egészségbiztosítás útján elérni kívánt célokat újra kell fogalmazni és ki kell alakítani az azok elérésére alkalmas folyamatokat. Értelemszerűen meg kell újítani az egészségbiztosítás intézményrendszerét is. Súlyos szakmai hiba volna az új rendszer folyamatait a jelenleg meglévő szervezeti struktúra figyelembevételével kialakítani.

b)   Az egészségbiztosítási rendszer az egészségügyi ellátórendszernek van alárendelve. Elvben egyetlen célja hogy biztosítsa a felmerült költségek fedezetét, ám jelenlegi állapotában erre nem képes. Az előző időszakban többször történt kísérlet arra, hogy a hiányzó fedezetet a magántőke bevonásával teremtsék elő, de ezek rendre kudarcot vallottak. Az egészségbiztosítók piaci alapú működését a közvetlen anyagi érdekeltség határozná meg, így a hátrányos szociális helyzetben élők, a lakosság jelentős része ebből kiszorulna.

Az egészségügyi rendszer működésének költségeit alapvetően állami forrásokból, konkrétan: elkülönített egészségbiztosítási alapból kell finanszírozni, mert ez garantálja a szolgáltatásokhoz való, vagyoni helyzettől független hozzáférés biztonságát. A beruházási és fejlesztési költségek fedezete tekintetében a magántőke bevonása megengedett, sőt kívánatos. Ehhez viszont olyan háttér szükséges, amely lehetővé teszi, hogy az egészségügyi intézmények működése során nyereség képződjön, de ezzel nem növeli az ellátás költségvetési hátterének kiadásait, és nem nehezíti a szolgáltatások igénybevételét.

c)    Az egészségügyi járulék bérhez viszonyított aránya viszonylag magas és függ a bérek nagyságától. Ez a munkáltatókat arra ösztönzi, hogy a legális jövedelmeket alacsony szinten tartsa, és illegális módon egészítse ki a munkavállalók számára elfogadható mértékig.

A járulékok összegének meghatározása, a bevallás és beszedés folyamatainak kialakítása során figyelemmel kell lenni arra, hogy a járulékok befizetői jellemzően a munkaadók, és a változásokat követően az önkormányzatok lehetnek. A munkaadók terhei indokolatlanul nem növekedhetnek, más befizetőkre nézve pedig ez a kötelezettség nem járhat aránytalan megterheléssel. Annak érdekében, hogy a járulékfizetési kötelezettség ne befolyásolja a legálisan biztosított jövedelmek nagyságát, a járulékok összege fajtánként egységes lesz, és nem függ a kereset nagyságától.

d)   A jelenlegi gyakorlatból eredő súlyos veszteségforrás hogy az egészségbiztosítási járulék fizetésére kötelezettek gyakran nem tesznek eleget befizetési kötelezettségüknek.

A járulékbeszedés szabályainak szükséges módosításai között jelentős szerepet kell kapnia annak a szempontnak, hogy a befizetésre kötelezettek ne halmozhassanak fel tartozásokat.

e)   A biztosítási viszonyhoz fűződő ellátási jogosultság az elmúlt időszakban gyakran változott. Nincsenek egységes szempontok arra nézve, hogy mely szolgáltatások tartozzanak a biztosító által térített tevékenységek körébe, és milyen mértékű legyen a térítés. Nem egyértelműen rendezett a magánpraxisban, magántulajdonú egészségügyi szolgáltató által nyújtott ellátás térítésének kérdése sem.

A biztosítási rendszeren belül ketté kell választani, az ellátási formától, a tulajdonszerkezettől függetlenné kell tenni az alapellátás költségeinek fedezését és a járulékos költségek finanszírozását. Ennek működéséről a kialakításra kerülő új egészségügyi ellátórendszer folyamatainak kell gondoskodni.

f)     Az egészségügyi ellátás ma már jelentősen eltérő szinteken teljesíthető elégséges módon. A biztosító rendszer szempontjából azonban nagy különbségek mutatkozhatnak ezek költségeit illetően. Ugyancsak érinti az egészségbiztosítás kereteit a beavatkozások indokoltsága, célja is, ami felveti a hozzáférés biztosításának indokoltságát, a lehetőségek anyagi konzekvenciáit.

Az egészségügyi ellátás alap- és járulékos költségeinek szétválasztása mintegy feltételezi a biztosítási rendszer duális felépítését. Az alapellátáshoz való általános és korlátlan jogosultságot, melyet az állami egészségbiztosítási rendszerben való részvétel biztosít, és a járulékos költségek fedezetének biztosítására szolgáló kiegészítő biztosítást, melyet társadalmi vagy piaci szerveződésű intézmények kezelhetnek.

g)    A felsorolt hiányosságok és az általuk generált elvégzendő feladatok, szükséges intézkedések listája távolról sem teljes. Arra azonban alkalmas, hogy rámutasson: a rendszert jellemző problémák annyira szerteágazók, számuk és jelentőségük akkora, hogy azok a jelenleg működő rendszer keretei között nem kezelhetők. Ezért a megállapítások alapján levont következtetésekre nem mint elvégzendő feladatokra kell tekinteni, hanem mint egy alapjaitól felépítendő új rendszerrel szemben támasztott követelményekre.

C.      Az egészségügyi ellátórendszer átalakítása. 

Az új egészségügyi ellátó rendszernek piaci körülmények között, tehát piaci feltételek szerint kell működnie. Ugyanakkor az állam szociális ellátó rendszerének egyik legfontosabb eleme, tehát ki kell elégítenie az erre vonatkozó igényeket, teljesítenie kell a társadalmi szolidaritás elvének megfelelő a rászorulók vagyoni helyzetétől nem függő szolgáltatással szemben támasztott követelményeket.

Mivel az ágazat jelenleg működőképességének határán van, azonnal hozzá kell látni az újrendszer kialakításához.

A legsúlyosabb probléma a pénzhiány. Ez nem csak az ágazatot terheli, alapvetően befolyásolja a rendszer átalakításának módját, lehetőségét és ütemét is. Olyan megoldást kell találni, amely a költségvetés jelentős megterhelése nélkül elindítja az ágazatot azon az úton, amelyen képes lesz felszámolni lemaradását, kialakítani hatékony működését.

Az első pont: az egészségügy minden szereplője számára biztosítani kell, hogy korlátozás nélkül érvényesíthesse minden költségét. Ennek megfelelően saját hatáskörükben kell, hogy beárazzák tevékenységüket, és számla ellenében számoljanak el a finanszírozó rendszerrel. Ezáltal gazdálkodásra kényszerülnek, működésük költségeit árbevétel formájában fogják megszerezni, és nyereség elérésében válnak érdekeltté.

Ezzel szemben kell érvényesíteni az állam és a társadalom legfontosabb érdekét, az olcsó és hatékony ellátás követelményét. Az állami felelősségvállalás nem terjedhet ki az egészségügyi szolgáltatások minden területére és nem lehet korlátlan. Definiálni kell az egészségügyi alapellátás fogalmát. Ezzel szemben két alapvető követelmény támasztható (lásd a helyzetelemzésben megfogalmazott feladatok és követelmények), az egyik, hogy minden magyar állampolgár számára hozzáférhető legyen, a másik, hogy minden olyan költségre fedezetet nyújtson, amely a rászoruló ellátásával, gyógyításával, kezelésével közvetlenül összefügg.

Indokolt viszont az egészségügyi ellátás járulékos költségeinek ettől való elkülönítése. Ebbe beletartozik minden olyan költség, melynek kizárása a beteg kezelését, gyógyulását nem befolyásolja, ide tartozik például a táppénz is. Nem ezek megszüntetéséről van szó, hanem a finanszírozás kettéválasztásáról.

Rögzíteni kell, hogy az állam alapvető felelőssége csak az alapellátás biztosítására terjed ki. Ennek fedezete az egészségbiztosítási alapból történik, mely kizárólag az alapellátás költségeivel áll szemben.

Az egészségügyi létesítmények és szolgáltatók gazdasági évet zárnak, és - ha a későbbiekben más szabályozás nem válik indokolttá - más piaci szereplőkhöz hasonlóan számolnak el a költségvetéssel.

Ez azonban még nem teremti meg az olcsó és hatékony ellátást eredményező érdekeltségi rendszert. Az állam, az olcsóság és hatékonyság követelményét egy közvetett eszköz, a hatékonysági hozzájárulás segítségével érvényesíti. Ennek lényege, hogy a gazdasági év végén az egyes egészségügyi szolgáltatók saját hatáskörben kialakított árait, működésük hatékonyságát összehasonlítja, ebből törvényben rögzített algoritmus útján egy módosított átlagoló eljárással minden beárazott önálló tétel tekintetében bázisértékeket alakít ki. A gazdálkodó szervezetek saját árszintjüket és hatékonyságukat a bázisértékekhez viszonyítva meghatározzák az egyes tételek százalékos eltérését. Ezt követően minden tétel esetében külön összesíti az abból származó bevételeit, és megszorozza a hozzá tartozó százalékos eltéréssel. A részadatokat összesítve a teljes éves tevékenységére vonatkozó értékkülönbözetet állapít meg, mely az általa megállapított áraktól és tevékenységének költség-hatékonyságától függ. Ha árait a bázisértékekhez képest magasabban állapította meg és gazdasági hatékonysága az adott évben rosszabb az országos átlagnál, akkor az egészségbiztosítási alap felé befizetési kötelezettség terheli, ellenkező esetben támogatásban részesül. Ennek hatására abban válik érdekeltté, hogy gazdálkodását a reális és indokolt költségek figyelembevételével tervezze.

Az egészségbiztosítási alap tekintetében a befizetések és kifizetések egyenlege nulla, tehát a szervezet csak közvetítő szerepet tölt be, így az egészségbiztosítás gazdasági hátterét ez a szabályzóeszköz nem befolyásolja.

Az eljárás ilyen részletességű, de korántsem teljes és végleges leírását az indokolja, hogy világos legyen, olyan megoldást kell alkalmazni, amely bármilyen tulajdonosi szerkezetben azonos feltételeket, stabil, egyforma körülmények között történő, kiszámítható finanszírozást biztosít, állami, önkormányzati vagy magántulajdonban működő intézmények esetében egyaránt.

Ez a finanszírozási rendszer alkalmas arra, hogy a jelenlegi működés összes lényeges problémáját viszonylag rövid idő alatt belülről számolja fel úgy, hogy közben nem hárít aránytalan terheket a költségvetésre. Külön kiemelést érdemel, hogy az egészségügyi dolgozók bére beépül az elismert költségek értékébe, így az intézmény a számára kívánatos bérszínvonalat létszámhelyzete és a munkaerő-piaci lehetőségek figyelembevételével maga alakítja ki, forrását pedig az árszintjében realizálja.

A szabályzó mechanizmus pedig arra kényszeríti az ágazat szereplőit, hogy felhalmozódott tartozásait, elmaradt fejlesztéseit az ágazat többi intézményével azonos ütemben, racionális gazdálkodás mellett, saját adottságainak minél jobb kihasználása útján hosszabb időszakra tervezve számolja fel. Ehhez az új rendszer biztonságot, kiszámíthatóságot biztosít.

A keresőképtelenség nem mindenkit érint egyformán, ezért nem indokolt, hogy a táppénz az egészségügyi alapellátó rendszer része legyen. Egyes - jellegüknél fogva eltérő színvonalon teljesíthető - beavatkozások, különböző áron elérhető gyógyászati segédeszközök esetében határt kell szabni az alapellátás terhére igénybe vehető szolgáltatásoknak, ugyanakkor a hozzáférés megakadályozása vagy korlátozása az állampolgári, illetve a betegjogokkal összeegyeztethetetlen, így a rendszer kialakítása szempontjából elfogadhatatlan. Az ilyen és ehhez hasonló ráfordítások képezik az egészségügyi ellátás járulékos költségeit.

Az ellátottak részéről ugyan van lehetőség a járulékos költségek elkerülésére, de társadalmi szempontból az ilyen eseteket kell kivételesnek tekinteni. A járulékos költségek fedezésére tehát megfelelően biztonságos hátteret kell kialakítani. Ennek legalkalmasabb formája a kiegészítő egészségbiztosítás. 

Az ágazat működésének finanszírozása tehát több csatornán történik. A jellemző források a következők: egészségbiztosítási alap, egészségügyi kiegészítő biztosítás kezelői, közvetlen teljes összegű lakossági befizetések, közvetlen lakossági hozzájárulások, más költségvetési források.

Az egészségügyi alapellátás fedezetének forrása az egészségbiztosítási járulék, mely az egészségbiztosítási alap minden magyar állampolgár után befizetendő rendszeres, állandó összegű bevétele. Mértékének egységes megállapítását indokolja, hogy egyrészt az egészségügyi ellátás költsége nem függ a beteg jövedelmétől, másrészt hogy ebben a formában a járulékfizetési kötelezettség nem befolyásolja a legálisan biztosított jövedelmek nagyságát, ezért a munkaadókat nem ösztönzi arra, hogy a bérek egy részét illegálisan biztosítsák, a munkavállalókat pedig arra, hogy jövedelmüket eltitkolják.

A járulékfizetési kötelezettség jellemzően nem a biztosítottat, hanem a jövedelemforrást terheli:

-           0-16 éves korú gyermek, illetve középiskolai tanuló, felsőoktatási intézmény nappali tagozatos hallgatója esetében az államot;

-           munkaviszonyban álló munkavállaló esetében a munkáltatót (Több munkahely esetében, minden olyan munkahelyen, ahol a havi ledolgozott idő a 80 órát eléri, vagy meghaladja, a járulék teljes összegét, ahol a 80 órát nem éri el, ott annak 50 %-át kell befizetni.);

-           rendszeres önálló jövedelemmel rendelkező személy tekintetében, ha az nem járadékból vagy munkaviszonyból származik, valamint családi közösségben élő eltartott esetében a biztosítottat (Ha a biztosítottnak munkaviszonya is és más forrásból származó rendszeres jövedelme is van, a jövedelem mentesül a befizetési kötelezettség alól.);

-           járadékból élők esetében a járadék folyósítóját,

-           szociális rászorultság esetében a lakóhely szerint illetékes önkormányzatot.

A rendszer működésének biztonsága érdekében biztosítani kell, hogy a befizetésre kötelezett ne legyen képes jelentős tartozások felhalmozására. Ezért a járulékok beszedése önkormányzati hatáskörben, havonta történik, ugyanakkor háromhavi elmaradás esetén a felhalmozott tartozás adó módjára behajtható, és a követelés a befizetésre kötelezett magánvagyonának terhére is érvényesíthető.

A járulékok összegének meghatározása, a bevallás és beszedés folyamatainak kialakítása során figyelemmel kell lenni arra, hogy a járulékok befizetői jellemzően a munkaadók, és a változásokat követően az önkormányzatok. A munkaadók terhei indokolatlanul nem növekedhetnek, más befizetőkre nézve pedig ez a kötelezettség nem járhat aránytalan megterheléssel.

A befizetések elmaradása esetén a biztosítás nem korlátozható. A részletes szabályozás kidolgozása az elkövetkező időszak egyik legfontosabb feladata.

A rendszer másik összetevője az egészségügyi kiegészítő biztosítás, mely a biztosítottat terheli, és fedezetéül szolgál az egészségügyi ellátás járulékos költségeinek. Ilyen a táppénz, az alapellátáshoz nem tartozó korábban említett szolgáltatások, külföldi gyógykezelések költségei, stb.

Ennek kezelése társadalmi vagy piaci alapon működő biztosítók tevékenységi körében is történhet, de számolni kell azzal, hogy kötelező érvényű bevezetése, legfőképpen a befizetések teljesítésének ellenőrzése, nehézségekbe ütközik. Ugyanakkor az önkormányzatok érdekeltek a rendszer működésében, mert a lakosság szociális biztonságával összefüggő felelősségük révén a biztosítás hiánya számukra többletköltségeket okozhat. További feladat e folyamatok részletes kidolgozása.

Az egészségügyi ellátás szolgáltatásai egyes esetekben közvetlen térítés alapján vehetők igénybe. Ilyen lehet például, ha Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgár veszi igénybe, ha olyan szolgáltatásról van szó, amelyre az egészségügyi kiegészítő biztosítás nem terjed ki, vagy ha az egészségkárosodás másnak felróható okból következett be, és ezt annak okozója elismeri, vagy bíróság jogerősen megállapítja.

A közvetlen lakossági hozzájárulások jellemző esete az egészségbiztosítási alap támogatásával megvásárolható gyógyszerek önrésze. Ez a szabályzóeszköz továbbra is nélkülözhetetlen, elsődleges célja az indokolatlan gyógyszervásárlás és fogyasztás megakadályozása.  Ugyanakkor gondoskodni kell arról, hogy a számára szükséges gyógyszerekhez mindenki hozzáférhessen, ezért ki kell alakítani a szociálisan rászorulók ingyenes gyógyszerellátásának folyamatait. Technikailag a legegyszerűbb eljárás, ha az orvos által kiállított receptet az önkormányzat megfelelő munkatársához eljuttatva azt felülírják, felülbélyegzik, mely ez által térítés nélkül kiválthatóvá válik.

Az egészségügyi ellátórendszer akkor juthat más költségvetési forrásokhoz, ha tevékenysége más állami alrendszerrel összekapcsolódik. Ennek tipikus esete az egészségügyi képzés, jellemzően az orvosképzés, a klinikák működtetése. De ide tartozik a munkaegészségügyi szolgáltatás, az állategészségügyi, élelmiszerbiztonsági feladatok ellátása, a járványügyi tevékenység stb. Ezekben az esetekben az érintett állami, költségvetési szerv megrendelőként szerepel, az egészségügyi ágazat megfelelő intézményei pedig a teljesítés szerint számlával számolnak el a megrendelő felé.

Nagyobb volumenű fejlesztések és beruházások finanszírozása történhet költségvetési keretekből, Európai Uniós pályázati pénzekből, magántőkéből, piaci befektetésekből vagy hitelekből. A beruházási és fejlesztési költségek fedezete tekintetében a magántőke bevonása megengedett, sőt kívánatos. Ehhez viszont olyan működési környezet szükséges, amely lehetővé teszi, hogy az egészségügyi intézmények működése során nyereség képződjön, de ezzel nem növeli az ellátás költségvetési hátterének kiadásait, és nem nehezíti a szolgáltatások igénybevételét.

 Ez tulajdonképpen egy befejezetlen írásnak is tekinthető. Viszont pontot jelent az eredeti kérdésre adott válasz végén. Sikerült megállapítani, hol tér el az emberi gondolkodás, és a történelmi racionalizmus. Ajándék gyanánt pedig született egy lehetséges megoldás – hangsúlyozom: egy, és nem az egyetlen – amely a valós folyamatokhoz igazodik, nem a folyamatok következményeképpen kialakult állapotokat igyekszik megváltoztatni anélkül, hogy azok valódi okait megszüntetné. És bizonyítást nyert, hogy a jelenleg használt gazdasági törvényeink, axiómáknak hitt szabályaink, és mutatóink nem alkalmasak sem a folyamatok leírására, sem a gazdaság állapotának bemutatására. De ha valakinek még mindig kétsége lenne, az alábbi táblázat (részlet a Központi Statisztikai Hivatal hivatalos adataiból, 2012) valószínűleg őt is meggyőzi.

A táblázat szerint ugyanis a bruttó hazai össztermék 2006-2007-ben kétszerese volt az 1973 évi értéknek. Ez azt jelentené, hogy megduplázódott a gazdaság teljesítménye, mindenkinek mindenből kétszer annyi jutott 2007-ben, mint ’73-ban.

Ez azonban már elméletileg is képtelenség, hisz a lakosság fizikailag sem lehet képes kétszer annyi élelmiszer elfogyasztására, ráadásul, akik már akkor felnőtt életüket élték, azok nagyon jól emlékezhetnek arra, hogy a helyzet épp ennek fordítottja volt. Abban az időben épült a magyarországi nyaralók nagy része, a legtöbben akkor vásárolták első autójukat, tízmillió ember gyarapodott, nem százezer… Ezen kívül egy ilyen adatnak elméleti ellentmondásai is vannak. A gazdaságtan egyik alaptétele ugyanis, hogy új érték csak élőmunka ráfordítás útján jöhet létre. Ahhoz tehát hogy duplájára nőjön a bruttó hazai termék, meg kell kétszereződnie az élőmunka ráfordításnak. Miből? Megduplázódott a foglalkoztatottak száma? Vagy kétszeresére nőtt a munkaidő? Nyilván egyik sem, ellenkezőleg. Jelentősen csökkent a foglalkoztatottak aránya.

Ennyit a GDP, és a gazdasági növekedés adatainak tartalmáról.

Semmit sem javasolhatok helyettük. Kénytelenek vagyunk használni őket, miközben tudjuk, hogy alkalmatlanok egy ország gazdasági teljesítményének bemutatására, a gazdasági folyamatok elemzésére. Kezdhetjük újraírni a tankönyveinket. Erről szól a következő rövid írás.

 19. Azt állítom…

 Körülbelül egy évvel ezelőtt figyeltem fel arra, hogy a világgazdaságban tapasztalható folyamatok egy része a közgazdaságtan ismert és elfogadott szabályaival nem magyarázhatók. Kutatásaim során egész a XIX. század elejéig kellett visszamennem, de sok munkával, kétségeken és tévedéseken keresztül a legtöbb kérdésemre megtaláltam a magyarázatot. Ma már másképp szemlélem az eseményeket. 

Azt állítom, hogy a gazdaságtan általánosan elfogadott szabályai sok helyen hiányosak, vagy téves feltételezésen alapulnak.

Azt állítom, hogy a mai gazdaságtudomány nem ismeri fel, vagy –el, hogy a foglalkoztatásnak kettős szerepe van: egyrészt a termeléshez szükséges munkaerő biztosítása, másrészt a bővített újratermeléshez, a fizetőképes kereslet biztosításához szükséges jövedelem szétterítése. Azt állítom, hogy a gazdaságtan ezzel nem számol, ezt nem veszi tudomásul.

Azt állítom, hogy a GDP, a nemzeti össztermék nem alkalmas egy nemzet gazdasági teljesítményének mérésére, mert nem tesz különbséget a társadalmilag hasznos termékek, szolgáltatások előállítása valamint a felesleges, valódi szükségleteket nem kielégítő termelés között, mint például a politikai plakátok, a felesleges alagutak, viaduktok, a sokadik televíziós műsorszolgáltatók, stb.

Azt állítom, hogy a termelés már évtizedek óta nem elsősorban a szükségletek kielégítésére irányul, hogy a kereslet és a szükségletek elszakadtak egymástól, és köztük a távolság egyre növekszik. Ez a folyamat a nagy gazdasági világválsággal kezdődött, 1929 után.

Azt állítom, hogy a pénzügyi rendszerben egyre nagyobb szerepet kap a multinacionális tőkét gátlástalanul kiszolgáló és/vagy öncélú folyamat, mely veszélyezteti a gazdaság stabilitását.

Azt állítom, hogy a 2008-as válság nem hitelválság, nem pénzügyi válság. Ebben a válságban a bankrendszer csak eszköze volt a gátlástalan profitnövelési törekvéseknek.

Azt állítom, hogy mind az Egyesült Államokban, mind az Európai Unióban hibás premisszákból kiindulva próbálják kezelni a gazdasági válságot, mely így nem lehet eredményes.

Azt állítom, hogy a termelési lehetőségek maximuma megegyezik az összes számba vehető fogyasztó összes szükségletének maximális kielégítésével.

És ezeket az állításokat ma már tényekkel tudom alátámasztani!

Vendégkönyv

Név:*E-mail:Üzenet:*

Antispam kód:*

• Rend Elek (energiatarsulas@gmail.com)
  2015-01-22 23:18:30
  Tisztelt Ismeretlen! A fenti írást átolvasva javaslom, hogy gondolja át újra mindazt amit leírt, az időben sokkal mélyebbre nyúlva, illetve felejtse el az evolúciót alapul venni a jelenlegi értelmezésben. Gratulálok a feltáró munkához, melynek eredménye az alternatív kormányprogram az Ön által az alapkutatásra fordított - bevallottan - rövid idő ellenére közelít a megvalósítandóhoz. Utólagos engedelmével nevezett művet - kivonatoltan - kissé megigazítva a lehetséges irányba fordítva itt átadom: Társadalmi Stratégia … avagy egy jól működő ország víziója. Az irányelvek rögzítése e program elkészítésének is nélkülözhetetlen feltétele, a stratégia részletes kidolgozása pedig a következő időszak első és legfontosabb feladata. Az ország jövője azon múlik, hogy sikerül-e a társadalom szerkezetének alapvető átalakítása úgy, hogy tagjai szolidáris és együttműködő közösségeket alkotva olyan gazdasági teljesítményt nyújtsanak, mely alkalmas az előttünk álló problémák kezelésére. Jelentősen növelni kell a gazdaság teljesítő képességét. Ennek egyik forrása a munkanélküliség és a feketegazdaság felszámolása a duális gazdasági modell bevezetésével, mely a piacgazdaság működése mellett biztosítja a maximális foglalkoztatottságot. A munkaerő tartalékok mozgósítása, a belső ellátásban való részvétel arányainak növelése és a feldolgozottsági szint javítása alkalmas a kitűzött célok elérésére. A mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak tekintve több célkitűzés is elérhető: • nagy számú vidéki lakosság foglalkoztatása megoldható, képessé válnak saját fenntartásukra és ellátásukra, miközben az egészség megőrzése, illetve helyreállítása is megoldásra kerül a bevezetésre kerülő új termelési technológiák által. • gazdasági tevékenységükkel javítják a belső ellátást, majd helyreállítják azt hazai termékekkel; • a termelés megteremti a feltételeket a feldolgozottsági szint emeléséhez új vállalkozások beindításához, meglévők fejlesztéséhez; • a szervezett mezőgazdasági tevékenység újraindítja a háztáji gazdálkodást, a ház körüli állattartást, lehetővé téve a bio minőségű termékek széles körű értékesítését. Az ebből eredő stratégiai feladat tehát az önkormányzati szervezésben működő kollektív mezőgazdasági tevékenység elindítása és felügyelete országos méretekben. Abból, hogy a vidéki lakosság foglalkoztatásának bővítésére a mezőgazdasági termelés keretében mutatkozik a legjobb lehetőség, következik a hozzátartozó iparágak fejlesztésének igénye. Ez érinti a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelőeszközök gyártását, valamint a feldolgozóipart és a csomagolóipart, valamint ezek működéshez szükséges alapanyag előállítást. Ezek a profilok stratégiai ágazattá válnak, és fokozott figyelmet érdemelnek. Ebben a környezetben ugyanis biztosan létesíthetők gazdaságosan működtethető önkormányzati üzemeltetésű munkahelyek, bár elsődleges cél a mezőgazdasági termeléshez kapcsolható vállalkozások számának növelése, kapacitásuk bővítése. A szükséges szakmai összetételt átképzések útján kell biztosítani, gondoskodva a jövőbeni képzés helyes arányairól. Az ehhez tartozó stratégiai célkitűzés a mezőgazdasági termelés műszaki, technikai hátterének biztosítása, a feldolgozóipar és a csomagolóipar fejlesztése a maximális foglalkoztatottság eszközként történő felhasználásával. Ugyanakkor az is világos, hogy a Társadalmi Stratégia célkitűzéseivel összhangban szükség van a szakmai képzés összetételének, létszám-arányainak tervezésére. Az új Társadalmi stratégiában a kereskedelmi tevékenység szerepe is megváltozik. A szegénység felszámolásának csak az egyik bástyája a gazdasági teljesítmény jelentős növelése, a másik feltétele a termelés és fogyasztás növekvő különbözetének külföldön történő értékesítése. Arra lehet számítani, hogy ez utóbbi nagyobb feladat elé állítja az országot. Az értékesítési tevékenység során kell ugyanis szembesülnie a piacokért folytatott nemzetközi verseny feltételeivel, termelési lehetőségeinek, műszaki színvonalának hiányosságaival. Ebből két dolog következik: az egyik, hogy arra a közel 3 millió munkaképes magyar dolgozóra kell támaszkodni, akik ma nem vesznek részt az ország legális gazdasági folyamataiban. Ez az erőforrás kiteszi a háromnegyedét mindannak, amivel számolni lehet. A maradék, bár sokkal kisebb nagyságrendű, de nem elhanyagolható, a magyar szellemi kapacitás. Jelenleg a szellemi kapacitás nemzetgazdasági hasznosításának szervezettsége nagyon alacsony. A működő szellemi tőke szinte kizárólag külföldi tulajdonú vállalkozásokban fejti ki hatását, vagy ha nem, akkor egyéni érdekek mozgatják. Ezért fontos a hárommilliós tartalékot jelentő munkaerőbázis foglalkoztatása, és a belső szellemi kapacitás szervezett kihasználása. Stratégiai jelentőségű a megfelelő kereskedelmi kapcsolatok kialakítása és intézményesítése, valamint az innováció és a fejlesztés minden szintet átfogó koordinációja. A közösségi tulajdonban működtetett termelőeszközök részarányának növelése stratégiai célkitűzés, a gazdaság építésének jelen szakaszában azzal a céllal, hogy alapvetően befolyásolható legyen a munkahelyek számának alakulása. A folyamat során a mennyiségi szempontokat fel kell váltania a minőségi szempontoknak, és meg kell határozni azokat a stratégiai ágazatokat, amelyekben az állam jelentős tulajdonhányadot kíván kialakítani a közvetett beavatkozás lehetőségének érdekében. A nemzeti vagyon mindenekfelett álló védelme a mindenkori kormány kötelessége. Felel azért is, hogy a külföldi tulajdonba került vagyonrész az állam kezelésébe visszatérjen. Fokozottan vonatkozik ez az alapvető nemzeti erőforrásokra. Stratégiai célkitűzés: az állami részarány növelése a termelőeszközök tulajdonszerkezetében, később stratégiai ágazatok kialakítása. Az ország mai állapotának figyelembe vételével hasznos és reális célkitűzés a pénzreform. Ezért az országnak fontos, hogy legyen saját kibocsátású fizetőeszköze (közpénze), még akkor is, ha az ki van téve a nemzetközi pénzpiacok hatásainak. Az ország párhuzamos fizetőeszközeként a forint mellett célszerű bevezetni a saját fizetőeszközt. Ilyenre volt példa az egykori Jugoszláviában, ahol a jugoszláv dinár mellet a német márka is hivatalos fizetőeszköz volt. Az országnak törekednie kell arra, hogy méretei és gazdasági, politikai súlyának megfelelő hatékonysággal képviselje az ország szuverenitását. A teljesítményen nem lazítva a felszabaduló forrásokat a gazdaság intenzív fejlesztésére kell fordítani, melybe beletartozik az élőmunka értékének (bér) fejlesztése is. A fejlesztéseknek tehát ki kell váltania az idegen tőkét, mert ezzel nő a szuverenitásunk, csökken a kiszolgáltatottságunk, és nő a lehetőség a magyar exportra. Ezek a hosszú távú gazdasági célkitűzések. Az eszköz pedig: a Társadalmi együttműködés magas szervezettségi szint mellet a termelékenység nagymértékű növelése. A hazai termelésben elért termék-többlet értékesítésének folyamatában maximálisan ki kell használni a külkereskedelem nyújtotta lehetőségeket. A Társadalmi stratégia részévé kell tenni egy gazdasági vészhelyzetre vonatkozó programot, melynek kizárólagos célja a szociális biztonság fenntartása súlyos válság esetén. Ez a program más országos szintet érintő vészhelyzetben is alkalmazható, pl. hadigazdálkodás, természeti katasztrófa, stb. Az ország gazdasági teljesítményének olyan arányban kell növekednie, (minimum kétszeresére) mely a legtöbb szakember számára kívül esik a realitások határán. Kizárólag olyan társadalmi környezetben érhető el, amely képes elérni az együttműködés megfelelő hatékonyságát. A meglévő adottságokra építve olyan környezetet kell teremteni, mely kedvez a közösségek kialakulásának. E szempontból a helyi, települési önkormányzatokat kell meglévő adottságoknak tekinteni, mert szerepük, feladataik és hatáskörük jelentős módosításával ők lehetnek az új közösségek letéteményesei. Az önkormányzati rendszer szerkezetét úgy kell módosítani, hogy képviselői egyebek mellet a közösségi létformáért, tagjainak boldogulásáért, életkörülményeinek alakulásáért is felelősséget vállalnak. A rendelkezésre álló munkaerő kapacitások maximális kihasználásában, a teljes foglalkoztatottság kialakításában az önkormányzatoknak fontos szerep jut, mivel ez az intézmény alkalmas arra, hogy részletekbe menően figyelemmel kísérhesse az állampolgárok életét, szociális helyzetét, rászorultságukat, részvételüket a gazdasági folyamatokban, szerepvállalásukat a közteherviselésben. Egy ország működése szempontjából rendkívül fontos, hogy a társadalmi struktúra világos és átlátható legyen. Ennek a társadalom építőelemeiből kell kiindulnia, egyén - család - helyi közösségek - intézményesített közösségek (helyi önkormányzatok) - közösségek szövetségei (megyei és regionális szinten) - szövetségek szövetségei (országos szinten, mely egyebek mellett alkalmas az alsóház szerepének betöltésére is. Így az ország irányításában megjelenik a területi, térségi alapú érdekképviselet). A társadalom szerkezetének tudatos átformálása fontos stratégiai célkitűzés, mely csak akkor hajtható végre, ha valamennyi résztvevő elkötelezett mellette. Az államigazgatás szerkezetének pedig az új társadalmi struktúrát kell szolgálnia és nem fordítva! A demokratikus intézményrendszer valamint a jogi környezet felülvizsgálata és a követelményeknek megfelelő módosítása jelentőségét tekintve stratégiai feladat. Ezt alátámasztja, hogy a rendszert érintő minden módosítás csak teljes egyetértéssel történhet, ami szükséges feltétel. A Társadalmi konszenzus alapján igény van a közakarat fokozottabb érvényesítésének lehetőségére, a népszavazás korlátainak megszüntetésére. A társadalom jogos követelése, hogy a lakosság minél nagyobb mértékben vehessen részt a közélet alakításában, sorsának irányításában. Ki kell fejleszteni a közakarat érvényesítésének egyszerű, olcsó lehetőségeit, melyek gyakorlatilag minimális költséggel biztosíthatják a lakosság közvetlen állásfoglalásának lehetőségét, bármilyen ügyben, szinte tetszőleges gyakorisággal. E stratégiai célkitűzés még további lehetőségek hordozója. A mérleg egyik serpenyőjében az áll, hogy a képviselők visszahívhatóságának intézményét be kell vezetni, mind a parlamenti, mind az önkormányzati képviselők, polgármesterek esetében. A másik serpenyőben az áll, hogy mindehhez olyan protokollt kell rendelni, amely nem teszi lehetővé, hogy egy képviselő munkáját ellentétes érdekből akadályozni lehessen, és súlyos következményeket rendel a megalapozatlanul indított eljárások kezdeményezéséhez. Arra is lehetőséget kell nyitni, hogy hasonló garanciális elemek mellett mód legyen a képviselő tevékenységének felfüggesztésére. A stratégiai célkitűzés tehát a társadalom védelme a hatalmi pozícióban megjelenő alkalmatlansággal, rossz szándékkal és a szélsőségekkel szemben. Az államelnök személyét, és intézményét, valamint a helyi és magasabb szintű önkormányzatok vezetőit, testületeit a néphatalmi ág képviselőinek kell tekinteni és közvetlen választás útján kell kinevezni. Az ország irányításának stabilitásához és biztonságához szükséges hatalmat a kormány és a kormányfő számára biztosítani kell, de ez nem lehet korlátlan. A szakmai, politikai irányító rendszer működése alapvetően ettől az egy ponttól eltekintve megfelel a XXI. századi modern társadalom követelményeinek, a szükséges korlátokat pedig a néphatalmi ág keretei között felépíthető Önkormányzatok Szövetségének Országos Tanácsa (ÖSZOT) biztosíthatja vétójog útján, megfelelően kialakított folyamatok mellett. Ezzel gyakorlatilag megvalósul egyfajta kétszintű parlament, amelynek igénye régen megfogalmazódott, de körvonalai korábban nem tudtak kibontakozni. Az ország érdekei ellen ható, politikai szándékú, öncélú akciók elé akadályokat kell állítani. Lehetővé kell tenni a bizonyíthatóan hátrányt okozó parlamenti magatartás szankcionálását. Intézményes garanciákat kell beépíteni arra, hogy az önkormányzatok érdemben tudjanak együttműködni, és így hatást gyakorolhatnak a társadalom működésére anélkül, hogy korlátoznák a kormányt az ország vezetésében. A mindennapi gyakorlatban jelentős változásokra van szükség. Előtérbe kell helyezni a kinevezéseknél a szakmai alkalmasságot. Az állami közhatalommal való visszaélés súlyos bűncselekménynek számít. Lényeges elveket kell kidolgozni a felelősség elháríthatóságának megakadályozására. Meg kell különböztetni a politikai, a büntetőjogi és az anyagi felelősséget, és ki kell dolgozni a szankciók rendszerét. Sem az alkalmatlanság, sem a bűnös szándék nem maradhat következmények nélkül. A korrupcióban érintett elkövető, vagy elkövetők feletteseit legalábbis politikai felelősség terheli, mivel feladataik közé tartozik az ilyen cselekmények észlelése, megakadályozása is. A politikai felelősség megállapítását pedig lemondásnak, menesztésnek kell követnie. A közélet tisztaságának védelme akkor a leghatékonyabb, ha az ellene elkövethető cselekmények lehetőségét sikerül minél nagyobb mértékben kizárni. Mivel a stabil kormányzás feltétele a folyamatos kontroll, mely alátámasztja a néphatalmi ág létrehozásának szükségességét, és egyben azt is körvonalazza, hogy a néphatalmi ág legfelsőbb testületeinek milyen feladatokat kell ellátnia, milyen hatáskörrel, jogosultsággal kell rendelkeznie. A kormány és a települések viszonyában olyan jogi környezetet kell biztosítani, amely képes arra, hogy szigorúan szabályozott folyamatok, és jól megtervezett algoritmusok segítségével biztosítsa minden település számára az esélyegyenlőséget, kizárja a hátrányos megkülönböztetés lehetőségét. A jól felépített önkormányzati rendszer, és a hierarchikus népképviseleti struktúra képes biztosítani a mindenkori kormány és a települések harmonikus együttműködését, konfliktusoktól mentesen. Olyan etikai normagyűjteményre van szükség, amely alkalmas arra, hogy megsértőivel szemben szankciók alkalmazására kerüljön sor. A csökkenő parlamenti létszám jó kiindulási alap, az új választási törvényt úgy kell kialakítani, hogy a népképviselet maradéktalan érvényesülése megvalósuljon. Ha a kormányt illetően kiemelten fontos kérdésben felmerül a visszaélés gyanúja, az ellenzőknek legyen lehetősége a néphatalmi ág megfelelő fórumához fordulni, mely indokolt esetben élhet vétójogával. Helyre kell állítani a döntés folyamatainak és struktúrájának egymáshoz való viszonyát. A döntések azon a szinten szülessenek, amelyeken hatásukat kifejtik, és a döntéshozatalban azok vegyenek részt, akik életére, munkájára a döntés eredménye hatást gyakorol. A közszférában dolgozók létszámát, működésüket úgy kell kialakítani, hogy racionális gazdálkodásban legyenek érdekeltek, ez esetben az állami alkalmazottak száma annyi lesz, amennyire szükség van, nem több, nem kevesebb. Ez is alátámasztja, hogy az állami felügyelet alatt működő teljes foglalkoztatottság bevezetése a világot jellemző társadalmi fejlődés által generált kényszer, amely elodázható, de el nem kerülhető. Olyan működési feltételek kialakítására van szükség, amelyben a tulajdonosi szerkezetnek nincs jelentősége, mert az intézmények menedzsmentje a tulajdonostól függetlenül a hatékony működésben érdekelt. Alapvető követelmény, hogy az egészségügy állami felügyelet alatt, de viszonyoknak megfelelő körülmények között működjön. Olyan új hierarchiára van szükség, mely gyorsan és hatékonyan képes beavatkozni a rendszer esetleges működési zavarainak elhárítása érdekében, mely képes észlelni a jogszabályi keretektől való eltérést, a törvénytelen vagy etikátlan eljárásokat, az egyéni érdekek érvényesülését a közösségi érdekekkel szemben, és képes a gyors és hatékony beavatkozásra. Emellett alkalmas arra, hogy felügyelje és szervezze az egészségügy folyamatos fejlődését, fejlesztését, igény esetén az intézményeknek, vagy az egészségügy más szereplőinek szakmai segítséget nyújtson. Újra kell értékelni az egészségügyi dolgozók létszámának, szakmai összetételének, képzettségének állapotát. Fontos, hogy az egészségügyi pálya újra elismert, népszerű és vonzó legyen. Az igényeket és követelményeket a rendelkezésre álló kapacitásokkal összehasonlítva módosíthatók a körzethatárok, de a végleges megoldáshoz tervszerű és megalapozott fejlesztésre van szükség. A reális célok csak a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel közösen, nagy körültekintéssel és az ország gazdasági helyzetének figyelembe vételével alakíthatók ki. A lakosság egészségi állapotának rendszeres felmérését, nyomon követését biztosító folyamatok kialakítása szükséges, mely nélkülözhetetlen része az egészségügyi ellátórendszer működésének és tervszerű fejlesztésének. Az elkövetkező időszakban ennek intézményes hátteret, fontos szerepet kell biztosítani. Helyre kell állítani a foglalkoztatáshoz köthető gyógyító-megelőző szolgáltatások színvonalát, az alkalmassági vizsgálatokat, a munkahelyi ártalmak felismerését és kiszűrését. Fel kell számolni a teljes egészségügyi ellátórendszer minden tartozását, biztosítva ezzel az intézmények tehermentes állapotát. A terhelés helyes arányainak kialakítása a megfelelő finanszírozás elemi feltétele. Gondoskodni kell a feladatok elvégzése során felmerülő összes valós költség fedezetének biztosításáról. Alapvető követelmény, hogy az egészségügyi ellátás igénybevétele a korábbiakhoz képest kibővített formában minden magyar állampolgár számára újra alanyi jogon járó lehetőség legyen, mely nem korlátozható. Az új egészségügyi ellátó és finanszírozási rendszer kialakítását, bevezetését az egészségügy szereplőivel, a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel közösen kell megvalósítani. A kórházak számára biztosítani kell annak lehetőségét, hogy az elkövetkező időszakban érdekeltségüknek megfelelően maguk határozzák meg fejlesztésük fő irányait. A központilag meghatározott kötelezettségeik figyelembe vételével a helyi követelmények és a környezeti szempontok szerint dönthetnek minden tevékenységükhöz tartozó terület fejlesztéséről. Az egészségügy egyes területein szükségessé vált a korábbi szakmai felosztás felülvizsgálata. Újra kell definiálni az általános ellátás és a szakellátás fogalmát, a mai követelményeknek megfelelően ki kell alakítani az új határokat és biztosítani kell a zavartalan működés lehetőségét. A fogászati ellátásban olyan rendszert kell kialakítani, mely a jelenlegi folyamatok előnyeit megtartva mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt bővíti a hazai ellátás színvonalát. A mentés és betegszállítás területén is olyan rendszert kell kialakítani, melyben a szolgáltatást teljesítő fél a hatékony működésben érdekelt. Az elkövetkező időszakban jelentős mértékben javítani kell az ápoló-gondozó tevékenység körülményeit, fokozott tekintettel annak intézményes hátterére. Az otthoni ápolást, gondozást megfelelő szintre kell hozni. Megfelelő környezetbe kerülnek az élelmiszer biztonsági és állategészségügyi tevékenységet ellátó, vagy felügyelő szervezetek is, működésük folyamatait és szerkezetét alapjaitól kell átalakítani. A megoldást az átgondolt, stabil szabályzórendszer kialakítása jelenti, mely a szereplők érdekeltségének befolyásolásán alapul. A betegek szociális helyzete nem gátolhatja a gyógyszerekhez való hozzáférést. A problémák megoldása az oktatás és az egészségügy összehangolt átalakítását igényli. Egyidejűleg kell módosítani mindkét rendszer alapvető folyamatait, szerkezetét és szervezetét. Az egészségügyi képzéssel összefüggő új feladatok akkor jelentkeznek, ha az általános állapotot javító intézkedések már éreztetik hatásukat. Ekkor következhet a megfelelő képzési profilok kialakítása mind a közép- és felsőszintű szakképzésben, mind az egyetemi, főiskolai oktatás kínálatában. Az egészségbiztosítás útján elérni kívánt célokat újra kell fogalmazni és ki kell alakítani az azok elérésére alkalmas folyamatokat. Az egészségügyi rendszer működésének költségeit állami forrásokból kell finanszírozni, mert ez garantálja a szolgáltatásokhoz való, vagyoni helyzettől független hozzáférés biztonságát. A Társadalmi Program gazdasági összefüggéseit közvetlenül érintő folyamatok taglalása itt véget ér. Hátra vannak még azok a társadalmi, politikai, államigazgatási alrendszerek, amelyek kialakításához a Társadalmi Tanács a program társadalmi vitája során keres megoldást.