Mark Twain: Ima háború idején

A felmagasztosultság és lelkesedés nagy napjai voltak. Az ország fegyverben, dúlt a harc a csatamezőkön, minden szívben a hazafiasság szent lángja lobogott - dobok peregtek, rezesbandák recsegtek, játékpisztolyok pukkantak, a tűzijátékok legyezői szikráztak és sisteregtek; minden kézben és az erkélyen és háztetők távolbavesző, végtelen során a lobogók szélbekócolt erdeje ragyogott a napfényben; minden reggel fiatal önkéntesek vonultak végig a széles főutcán, vidáman és nyalkán egyenruhájukban; büszke apák, anyák, testvérek, szerelmes lányok éltették őket, a túláradó érzéstől el-elcsukló hangon, amint ott mentek el előttük a csatába; esténként a zsúfolt népgyűléseken az itthonmaradottak ziháló mellel hallgatták a hazafias szónoklatokat, melyek lelkük legmélyéig felkavarták őket és melyeket szinte percenként óriási tapsvihar szakított meg, miközben csak úgy potyogtak a könnyek az arcokról; a templomokban a papok a hazához és a nemzeti zászlóhoz való hűségről prédikáltak, és a Hadak Istenéhez imádkoztak segítségért könyörögve, igaz ügyünkben - papjaink láztól fűtött ékesszólása meghatott minden hallgatót. Valóban örömteli és derűs napok voltak és az a féltucat kelekótya fráter, aki vakmerően ellenezte a háborút és némi kételkedéssel fogadta annak jogosultságát, azonnal olyan felháborodott és kemény intelemben részesült, hogy személyes biztonsága érdekében gyorsan eltűnt a láthatárról és nem zavarta többé a közhangulatot.

Vasárnap reggel. A csapatok holnap indulnak a frontra; a templom zsúfolásig telve, az önkéntesek ott állnak sorban, arcuk szinte átszellemült a harci látomásoktól - vad előretörésről, lendületes támadásról, vakmerő rohamról, szikrázó kardokról, menekülő ellenségről, tülekedésről, gomolygó füstfelhőkről, szilaj üldözésről és az ellenség végső megadásáról ábrándoznak - ...és aztán jönnek haza, harcban megedzett hősök, mindenki csak éljenzi őket, mindenki csak hódolattal közeledik feléjük, és ők úsznak a dicsőség aranytengerében. Az önkéntesek most együtt ültek boldog és büszke szeretteikkel: irigyen néztek feléjük azok a szomszédok és barátok, akiknek nincsen fiuk vagy bátyjuk, akiket a becsület mezejére küldjenek, hogy győzelemre vigyék a zászlót, vagy ha elbuknak a legszebb halállal haljanak. Az istentisztelet folyt tovább; elhangzott egy háborús fejezet az ószövetségből, elmondták az első imádságot; utána elbődült az orgona, úgy hogy a falak is beleremegtek, mire a hívek mind felemelkedtek, égő szemmel és dobogó szívvel, egyetlen hullám - majd telitorokból énekelték az iszonyú invokációt: "Ó rettenetes Isten! ki világoknak parancsolsz, harsonád mennydörgés és kardod tüzes villám..." Ezután következett a hosszú imádság. Senki sem hallott még ehhez hasonlót: ilyen szenvedélyes könyörgést, ilyen szívhez szóló költői nyelvet. Az esedékes refrénje az volt, hogy öröktől fogva irgalmas és jóságos Mennyei Atyánk viselje gondját nemeslelkű ifjú katonáinknak, őrizze és erősítse meg őket, bátorítsa őket hazafias kötelességük teljesítésében - kísérje őket áldásával, vegye őket védő karja alá a csaták napjain és a veszedelem óráiban, mindenható kezét le ne vegye róluk, adjon nekik erőt és önbizalmat, tegye őket legyőzhetetlenné a véres ütközetben - segítse őket az ellenség letiprásában, kegyelmesen adja meg nekik, zászlójuknak és hazájuknak az örök dicsőséget és becsületet -

Egy idegen lépett a templomba. Nagyon öreg volt, és lassú, hangtalan léptekkel botorkált előre, végig a főhajón; szemét le nem vette volna a papról; hosszú, sovány testéről bokáig érő ruha csüngött, kalapja nem volt, hófehér haja, mint a tajték zuhogott, tenger habjaként, a vállára; aszott képe természetellenesen sápadt - kísértetek nem ilyen fehérek. Minden szem csak őrá figyelt, mindenki csak az öreget leste. És az öreg csak ment tovább csendesen. Meg nem állt volna egy pillanatra sem, felment a szószékre, a prédikátor mellé, és ott megállt. Várt. A pap, aki nem is vette észre, hogy valaki áll mellette, csukott szemmel folytatta szívbemarkoló imáját, míg végül is a következő szavakkal fejezte be, izzó áhítattal könyörögve: "Mindenható Úristen, hazánk Atyja és lobogónk Védelmezője, áldd meg fegyvereinket, és vezess minket a győzelemre!"

Az idegen megérintette a pap karját, intett neki, hogy álljon félre, mire a pap valóban riadtan odább húzódott. Az öreg odalépett a helyére. Néhány pillanatig prófétai szemekkel nézett végig a csodálattól sóbálvánnyá vált hallgatókon - az öreg szemében misztikus fény lobogott. Utána mélyen zengő hangon a következőket mondta:

- Az Isten trónusától jövök hozzátok és izenetet hozok nektek a Mindenhatótól! - Ezek a szavak úgy érték a hívőket, mint a villámcsapás; lehet, hogy az idegen is észrevette, de nem mutatta. - Az Úr hallotta az ő szolgájának, a ti pásztorotoknak imáját és teljesíteni is fogja az ő kéréseit, feltéve, ha azok után is még ez lesz a vágyatok, miután megmagyaráztam nektek ennek az imának jelentőségét - úgy értem: egész jelentőségét. Mert ez az ima is olyan, mint az emberek többi imádsága, az, aki elmondja, többet kér benne, semmint sejtené - hacsak nem gondolkozik és elmélkedik egy kissé a dolgokon.

Az Isten és a ti szolgátok elimádkozta az imáját. Vajon gondolkozott-e rajta vagy elmélkedett-e fölötte? Egy ima volt ez? Nem. Kettő. Az egyik benne van a szavakban - a másik nincs. Mind a kettő elérkezett Annak füléhez, Aki meghallgatja minden könyörgésünket, azt is, amit szóval kimondunk, azt is, amit nem mondunk ki. Eszmélkedjetek ezen kissé és el ne felejtsétek. Hogyha valami áldásért könyörögtök - vigyázzatok! Nehogy ez az áldás ugyanakkor akaratlanul átok legyen felebarátaitokon. Mikor azért imádkoztok, hogy az Isten áldja meg esővel a búzátokat, mert különben elszárad: ezzel a könyörgéssel lehet, hogy olyasmit kértek, ami átok a szomszéd búzájára, melynek nem kell eső, sőt az eső tán meg is rothasztaná. Hallottátok a ti szolgátok imáját - a szavakba foglalt részét. Engem azért küldött hozzátok az Isten, hogy azt a másik részét foglaljam szavakba - azt a részt, melyet lelkipásztorotok is, magatok is szívetek mélyéből, forró áhítattal és némán elimádkoztatok. Talán tudatlanul? Talán nem is gondoltatok rá? Ó, adná az Isten, hogy így legyen! Hallottátok a szavakat: "Ó, Mindenható Isten, adj nekünk győzedelmet!" És ez elég. A kimondott imádság lényege teljes egészében benne van ezekben a sokatmondó szavakban. Cifrázásokra itt nem is volt szükség. Mikor a győzelemért imádkoztatok, sok olyan ki nem mondott következményért is imádkoztatok, melyek a győzelem után jönnek csak: jönnek, kell hogy jöjjenek, elkerülhetetlenül. A Mindenható Atya, kinek figyelmes fülét semmi sem kerüli el, hallotta az ima ki nem mondott felét is. És megparancsolta nekem, hogy én mondjam ki azt. Figyeljetek!

Miatyánk ki vagy a mennyekben: ezek a fiatal hazafiak, szívünk bálványai most hadba vonulnak - Atyánk, légy mellettük! Hiszen lélekben mi is velük megyünk, elhagyva szeretett tűzhelyünket és otthonunk békéjét és melegét, hogy megsemmisítsük ellenségeinket. Ó, Egek Ura, segíts bennünket, hogy ágyúink véres cafatokra tépjék az ellenség katonáit, add, hogy virágzó rétjeiket hazafias halottaik hideg tetemei borítsák, kínjaikban fetrengő sebesültjeik jaját elfojtsa az ágyúdörej, hogy szerény otthonukat a pokol tüze hamvassza el, hogy ártatlan özvegyeik szívét gyógyíthatatlan fájdalom gyötörje, hogy hajléktalanul bolyongjanak apró gyermekeikkel, száműzöttként és testvértelenül, letarolt földjük pusztaságain, rongyokban, éhesen, szomjasan, nyáron az égető nap, télen a jeges viharok játékaként összetört lélekkel, minden kínszenvedés kísértetei, akik a sír menedékéért esdekelnek Hozzád, de Te nem adod meg nekik - miértünk, ó Uram, akik imádunk téged, miértünk törd le utolsó reményüket, szívd ki utolsó vércseppjüket, hosszabbítsd meg keserű zarándoklásukat, ólomnak érezzék minden tagjukat, könnyeikkel áztasd útjaikat, és felsebzett lábuk vére fesse vörösre a havat nyomukban! Mi kérjük ezt, a szeretet szellemében, Attól, Aki a szeretet forrása és Aki örökké hűséges barátja és menedéke mindazoknak, akik nyomorúságban sínylődnek és alázatos és megtört szívvel, csak a Te segítségedet kérik. Ámen.

(Majd pár percnyi csönd után): - Ti kértétek ezt. Ha még mindig ez a kívánságtok, mondjátok meg! A Legmagasságosabb követe - vár.

Később megállapították, hogy az öreg - őrült, mivel semmi értelme sem volt annak, amit mondott.

Vendégkönyv

Név:*E-mail:Üzenet:*

Antispam kód:*

• Szili Tamás (szili.tamas@sznet.hu)
  2021-11-22 20:20:45
  Ebben minden benne van arról akit embernek hívnak