Előre, magyar!

Súlyos bizalmi válság van a magyar politikában, a magyar közéletben és társadalomban. A választások közeledtével az értelmiség legjobbjai egyre gyakrabban fogalmazzák meg a legfontosabb kérdést: két alkalmatlan politikai oldal (és a rájuk települő érdekcsoportok) közül melyik rosszat válasszuk.

Azt hiszem, most már tudok erre válaszolni, egyiket sem választom! És, ezt nagyon fontosnak gondolom, akkor is, ha tudom, hogy a 8 millió szavazóból alig néhány száz, de a legjobb esetben is legfeljebb néhány ezer ember érti, hogy hogyan gondolkodom. Remélem, te érteni fogod: a szavazat legitimálja a hatalmat. Amikor az emberek leadják a szavazatukat olyan vezetőkre, csoportokra akik/amelyek egyrészt nem képesek jól vezetni az országot, másrészt a hatalom megszerzését csak azért célozzák meg, hogy módjuk legyen kisajátítani a termelés erőforrásait, hogy ez által akaratuk szerint kényszeríthessék a társadalom többségét, első sorban arra, hogy egy szűk csoport minden igényét - a legvadabb luxust is beleértve - biztosítsák. De még nem is ez a legsúlyosabb hiba - hanem a mérhetetlen tudatlanság, amely lehetővé teszi, hogy az egyéni önzés felülírja a gazdasági racionalitást. Mert a hozzá nem értés sokkal nagyobb károkat okoz, mint az emberi kapzsiság, az önzés, a gátlástalanság. (Ez nem csak a mai helyzetre igaz, ugyanezt mondtam az előző rendszerben, az előző rendszerről.) Saját, és szűkebb környezete számára az ember ugyanis csak korlátozott mértékben, lop (rabol, attól függően, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésére - vagyis hogy a hatalomban milyen pozíciót foglal el), mert az ellopott mennyiség felhasználhatósága, vagy felhalmozhatósága korlátokat állít elé. De a tudatlanság által okozott károknak nincs felső határa.

A mai hatalom a legnagyobb károkat azáltal okozza, hogy a jogot az erőszak eszközeként felhasználva szembe megy a gazdaság természetes törvényeivel. Ezáltal akadályozza a gazdaság normális működését, objektív fejlődését. Az okozott kár nagyságrendjét egyszerű egy nagyvonalú közelítő becsléssel meghatározni: meg kell nézni, hogyan húztak el mellettünk a visegrádi államok, ma hányszorosát termelik a 20 évvel ezelőtti szintnek, és hányszorosát termeljük mi. (A rendszerváltás veszteségeit úgy számíthatjuk, hogy az 1990-es évi gazdasági teljesítményt bázisnak tekintve szorozzuk a térség átlagos fejlődési rátájával - tehát kiszámítjuk, hogy milyen fejlődésre lett volna objektív lehetőségünk, a kamatos kamat számításának szabályai szerint.) A veszteség (szubjektív becslés) tízezer milliárdokban (Ft) mérhető. És a mai magyar társadalom állapotát épp ez a veszteség jellemzi. A szegénységet, a forráshiányt az egészségügyben, az oktatásban, a szociális ellátásban. Vagyis ezeknek a társadalmi ellátásoknak a színvonalát, és a fejlődésének lehetőségeit. Mert ebben a tudatlanságban a jövőnk is benne van: nem csak az a baj, hogy a vagyonod, a vállalkozásod, a megélhetésed nincs biztonságban, nem tudod gyermekeidnek átadni, hanem veszélyben van gyermekeid, unokáid, dédunokáid élete, egészsége, mert baj esetén nem kaphat megfelelő ellátást. Veszélyben van a képessége, amit nem bontakoztathat ki, mert nem működnek megfelelő iskolák, mert környezetében, amely az egész ország, azonos az oktatás színvonala, Veszélyben van a jövőbeni egzisztenciája, mert a világ, és Európa elszáguld mellettünk, és az itthon megszerezhető tudással legfeljebb csak Európa cselédei lehetünk.

Nos, akik elmennek, és szavaznak, azok ma egy ilyen rendszer működéséhez adnak jogosítványt olyan embereknek, akiknek részint ez a szándékuk, részint pedig másra nem képesek. Sajnálatos módon, akármelyik oldalra szavaznak. Mert lehet, hogy 2014-ben egy hatalomváltás csökkentené a magántulajdon bizonytalanságát, esetleg nem kellene attól közvetlenül tartanod, hogy az államhatalom erővel elveszi a tulajdonodat (ez kétségkívül jobb helyzet, mint ami a jelenlegi hatalom további működésétől várható), de a lényeget nem oldja meg: a tudatlanság tovább rombol, az egészségügy tovább romlik, az oktatás tovább züllik, a szociális viszonyok soha nem látott mélységbe süllyednek. Viszont, az új hatalom a néptől, a társadalmi többségtől kap felhatalmazást arra, hogy működtesse ezeket a folyamatokat. Tehát nem lehet jogszerűen (itt a jog tiszta, eszmei alakját értem), vagyis morális magaslatról fellépni ellene.

Ott tartottunk, hogy egyiket sem választom.

Ettől persze a hatalom még működni fog, az országot ugyanazok az alkalmatlan és erkölcstelen emberek fogják irányítani, akik eddig, vagy a legutóbbi időszak klientúrája, vagy az azt eggyel, kettővel, esetleg sokkal megelőző politikai-hatalmi kurzus emberei. A tudatlan vezetőket a tudatlan tömeg választja meg. Most, csak egy pillanatra képzeld el, hogy a tömeg tudatára ébred, és nemet mond hatalom próbálkozásaira.

A hatalom akkor is megtartja az irányítást, de erőszakkal. Erőszakkal, a társadalmi többséggel szemben, és erőszakkal, a különböző hatalmi csoportok – egymással szemben. A hatalom mindenhol korlátokkal kerül szembe, működése nem lehet parttalan, gátlástalan. Minden egyes célját – a kisebbeket is – harcok árán kell megvalósítania, és ezeknek a céloknak a megvalósítása annál nagyobb akadályokba ütközik, minél nagyobb hátrányt okoz a társadalmi többségnek, illetve az eltérő érdekek által összekovácsolódott más hatalmi csoportoknak. Az erősebb csoport ugyan bitorolja az ország irányítását, de a velük szemben álló elit kezét nem köti a társadalmi felhatalmazás, nyíltan felléphet saját uralkodó osztályuk más tagjaival szemben. Mindkét oldalnak alapvető érdeke, hogy a társadalom többségét maga mellé állítsa, hiszen egyik sem kapott legitimációt. Ezért mindkét oldalnak áldoznia kell – többet kell juttatnia, jövedelem formájában is, a társadalmi alapellátás színvonalában is, a gazdasági lehetőségek területén is. Ebben a társadalmi környezetben világossá válik, hogy nem két (tőkés- és munkásosztály) áll egymással szemben, hanem három: a harmadik, amelyet tőkés hatalomnak nevezhetünk a társadalomnak olyan szereplőiből áll, akik ki akarják vonni magukat a gazdaság törvényszerű működéséből. Jövedelmüket nem az értéktöbblet előállításából szerzik (akarják megszerezni), hanem a mások megélhetéséhez nélkülözhetetlenül fontos erőforrások kisajátításából, és a többségnek a kisajátított erőforrásokkal való zsarolásából. Valójában tehát a tőkés hatalommal szemben a gazdaság valódi szereplői, a munkások és a tőkések, közösen állnak; érdekük közös, a gazdaság normális, természetes szabályai szerinti működésének biztosítása. Ezt könnyű belátni: ha egy társadalom a gazdaság szabályai szerint működik, akkor az erőforrások mindenki számára egyforma eséllyel hozzáférhetők. Ha az erőforrások mindenki számára hozzáférhetők, akkor az, hogy valaki munkáltatóként (vállalkozóként), vagy munkavállalóként akar részt venni a gazdasági tevékenységben személyes döntése. Ha úgy látja, hogy vállalkozóként kisebb ráfordítással tudja szükségleteit kielégíteni, akkor ezt fogja választani, mindaddig, amíg ez neki jobban megéri. Mert ez az állapot nem örök, nem megváltoztathatatlan, sőt magától változik. Ugyanis, minél több ember választja a vállalkozói létformát, annál kevesebb munkavállaló marad, a munka annál jobban felértékelődik, a munkaerő piac annál inkább keresleti dominanciát mutat, tehát egyre érdemesebb munkavállalóként részt venni a nemzeti munkamegosztásban. Ezeknek a folyamatoknak a hatására egyre több vállalkozó dönthet úgy, hogy szükségleteit kisebb ráfordítással képes munkavállalóként kielégíteni. Vagyis, a munkaerő kereslet-kínálat kiegyenlítődik, a munkás, és a vállalkozó azonos értékrendbe kerül.
Nem igaz tehát, hogy a tőkés és a munkás között antagonisztikus ellentét van. Ez az antagonisztikus ellentét ugyanis a tőkés hatalom és a gazdaság természetes szereplői között van. A tőkés hatalom a tőkét nem a termelés, hanem az elnyomás eszközeként használja, szemben a gazdaság természetes szereplőivel, a valóban termelő tőke birtokosaival, és azok alkalmazóival, a munkásokkal. A tőkés hatalom viszont valójában nem tőkés. Nem is a gazdaság közvetlen szereplője, tevékenységével a gazdaság fejlődését nem segíti, hanem akadályozza. Mindezt azért teszi, mert ebben érdekelt, magát tőkésnek álcázva, és a tőkejavakat kisajátítva zsarolással biztosítja saját (luxus) szükségleteinek kielégítését, hatalmát. Ezeket a tőkejavakat részben kivonja a gazdaság működéséből (már ezzel is mérhetetlen károkat okozva) részben pedig a piaci viszonyoktól függetlenül használja, saját nyereségét jellemzően a közpénzek terhére, erőszakkal biztosítva, gazdaságtalanul, pazarló módon felhasználva. Így működik a mai magyar társadalom.
Joggal kérdezheted, mi hát akkor a teendő?
Azt, hogy mi fog történni, senki nem tudhatja. Válságban van az egész fejlett világ, sokkal nagyobb válságban, mint azt sejtenék. Ma egy ország gazdasági teljesítményének nem a tudomány és a technika szab határt, hanem a fizetőképes kereslet, amely a társadalom szerkezetének következménye. Azoknak a folyamatoknak, amelyekről néhány sorral feljebb írtam. A gazdaság további fejlődésének épp a társadalom szerkezete vált az akadályává. A hatalom pedig, nem csak Magyarországon, hanem a világon mindenütt, görcsösen ragaszkodik az őt kiszolgáló társadalom-szerkezethez. Görcsösen, és oktalanul, mert ezzel saját boldogulásának, gyarapodásának is korlátot állít. Megpróbálja a lehetetlent, megakasztani a gazdaság (és a társadalom) fejlődésének objektív folyamatait. Ezzel eleve vesztes helyzetbe hozza magát, amint azt a történelem már számtalanszor bizonyította. Hogy miért? Tudatlanságból. Hisz a racionális viselkedést az evolúció (a társadalom evolúciója) világosan előírja: alkalmazkodj, vagy halj ki!
Mit tehet tehát a társadalmi többség?

Két dolgot tehet. Az egyik: meg kell értenie a gazdaság, és vele együtt a társadalom fejlődésének objektív folyamatait, és olyan vezetőket kell keresniük, választaniuk, akik szintén értik és ismerik ezeket a folyamatokat. A másik: a mai vezetőket, a hatalom mai gyakorlóit rá kell kényszeríteniük arra, hogy felismerjék és megértsék ezeket a folyamatokat, ez ennek megfelelően szolgálják a társadalmat. Egyik sem könnyű. Az utóbbi azért nem, mert a hatalmi elit (kormány- és ellenzéki oldalon egyaránt) részben már bemutatta tudását, szellemi és morális alkalmasságát. Nagy kérdés, hogy egyéni képességeik hagynak-e számukra lehetőséget a változásra. Másrészt pedig bármiféle változás súlyos kockázatot jelent a tőkés hatalom érdekeinek, vagyoni helyzetének, egzisztenciájának tekintetében. És, van egy harmadik szempont is: a tőkés hatalom birtokosai valószínűleg azért választották érvényesülésünknek ezt a módját, mert más úton, tehát a gazdaság racionális szereplőiként (vállalkozóként, vagy dolgozóként) kevésbé, talán sokkal kevésbé lehetnének sikeresek. Tehát alapvetően ellenérdekeltek mindenféle változásban, így a társadalmi többségnek jelentős erőt kellene alkalmaznia a változások kikényszerűsítésére, és folytonos felügyeletet kellene gyakorolnia a visszarendeződés elkerülése érdekében. Ez mindenképpen megkövetelné a hatalom szerkezetének megváltoztatását, a hatalom-megosztás rendszerének módosítását, ami a társadalmi többség részéről szintén kényszerítő eszközöket igényelne. Viszont a kényszerítő eszközök épp a hatalom birtokában vannak, hisz az erőszak alkalmazása minden jogállamban az államhatalom monopóliuma. Összességében tehát ennek valószínűsége – finoman szólva – igen alacsony.
Az első lehetőség szintén alapvető nehézségeket támaszt. Új vezetők, új vezető réteg kiválasztása mindenekfelett bizalmi folyamat. A társadalmi többségnek egyszerre kellene tehát tanulnia a fejlődés objektív folyamatait és megítélnie mások ebbéli tudását. Hiányos tudás birtokában kellene felismernie, ki az, kik azok, akik ennek a tudásnak a birtokában vannak. Mindezt egy olyan társadalmi légkörben, amelynek alapvető sajátossága épp a bizalmi válság.

Egy dolog azonban kétségtelen: a társadalom szerkezetének változnia kell, mint ahogy változnia kell a hatalom megosztásának. Ma a hatalom – tisztelet a kevés számú kivételnek – nem irányít, hanem uralkodik. Magyarországon mindenképp, de ha a fejlett „demokratikus” államokat tekintjük, azokban is kisebb nagyobb mértékben ez a helyzet. Még azokban az országokban is, ahol ez a legkevésbé jellemző, különösebb felkészültség nélkül is látszik a tőke és a hatalom összefogása, összefonódása. Amely arra irányul, hogy a legnagyobb gazdasági potenciállal bíró gazdálkodó szervezetek részben, - minél nagyobb részben – kivonják magukat a gazdaság működésének természetes szabályai alól, a piac működésének törvényszerűségei alól. Egyet világosan kell látni: ez a gazdaság természetes és objektív fejlődésének útjában áll, ezért a fejlődés, a társadalom evolúciója meg fogja semmisíteni. A kérdés csak az, hogy milyen áron?

A hatalomnak teljesen el kell szakadnia a közvetlen gazdasági folyamatoktól. Nem lehet egyszerre játékos is, és játékvezető is, nem befolyásolhatja a mérkőzés eredményét, sem az egyik, sem a másik oldalon. (Itt most a tőkés – munkás viszony hagyományos értelmezésére gondolok.) A hatalom legfőbb feladata épp az ellenkezője kell, hogy legyen, mint amit ma gyakorol: épp a piaci, gazdasági szabályok maradéktalan érvényesülését kell szolgálnia a pártos rétegérdekekkel szemben. Erre a hatalommegosztás jelenlegi gyakorlata teljesen alkalmatlan.

Nos, egy ilyen átalakulás nyilván nem fog menni egyik percről a másikra. Hosszú folyamat lesz, nehézségekkel, kísérletezésekkel, eredményekkel és kudarcokkal. Újfajta gondolkodásra, új emberekre lesz szükség. És egy új, eddig ismeretlen társadalmi struktúrára, amely alkalmas arra, hogy biztosítsa a gazdaság fejlődésének további lehetőségét.

Majoros László