A Dinamó Műhely oldalán megjelent „Jólét gazdasági növekedés nélkül” című írás, mely egy nagyobb anyag részlete, választott témája – az FNA – miatt az első pillanattól megkérdőjelezi a könyv szakmaiságát…

Állítása szerint „nagyban elősegítheti, hogy kiutat találjunk abból a zsákutcából, amelybe a növekedésen alapuló társadalom egyre gyorsuló ütemben sodor bennünket”.
Nos, NEM!
Az FNA semmit sem segíthet elő, mert egy közgazdasági abszurdum, ami éppúgy nem létezhet, mint például a „terülj-terülj asztalkám”. Az, amit FNA-jelenségnek nevezhetünk, ennek a téveszmének a terjedése, az érintett tömegek mérete mindössze egy szomorú tényre hívja fel a figyelmet. Megdöbbentő, hogy az emberek nagy része mennyire tájékozatlan – ki merem mondani – mennyire tudatlan a gazdaság működésének legalapvetőbb összefüggéseit illetően. Az pedig még ijesztőbb, hogy azok egy része, akik viszont tisztában vannak az FNA abszurditásával, milyen gátlástalanul használják ki az emberek tudatlanságát saját céljaik, rétegérdekeik érvényesítésére, igazságokat, és féligazságokat használva fel egy valótlanság népszerűsítésére.
Mert, a növekedés szükségességét – szükségtelenségét valóban lehet, sőt érdemes vitatni, tárgyalni, újra- és újragondolni.

A szerző egymással össze nem függő, egymással ellentétes viszonyban álló fogalmakat használ – az FNA fogalmát mossa össze gazdasági erőforrások felhasználásával, tehát termelő tevékenységgel, amely jövedelmet generál – de éppen nem feltétel nélküli, éppen nem szabadon felosztható jövedelmet, hanem munkajövedelmet, amely a gazdaság szereplőjét elvégzett munkája arányában illeti meg.

Ebből az idézett részletből teljes egészében hiányzik a konzisztencia, hiányoznak a világos, elkülöníthető és átlátható rendszer-elemek, nem véletlenül. Egy konzisztens rendszerleírásból azonnal kiderülne az FNA értelmetlensége. Vegyük például azt a legelemibb közgazdasági axiómát, hogy új érték csak élőmunka ráfordítás útján keletkezhet. Ez az új érték három részből áll össze: az első az állandó tőke (c), amely az új érték előállításához felhasznált eszközöknek (gépek, szerszámok, stb.), és más, korábban, termelési célú felhasználásra előállított javaknak, alap- és segédanyagoknak az új termékbe beépülő része, értéke. A második, a változó tőke (v), amely az új termék előállítására fordított élő munka, vagyis a munkabér, a munkajövedelem. A harmadik az értéktöbblet, amely az élőmunka-felhasználás többletéből származik. (Az az élőmunka-mennyiség, amely a termékérték és a ráfordítás különbözete, vagyis a „nyereség”, a profit.)
Nos, aki eddig értette, annak még valamit látnia kell: Az első rész – az állandó tőke – természetes formájában, anyagként, szerszámként, gépként kerül a termelésbe, és mint ilyen korábban maga is termékként volt jelen a gazdaságban, tehát maga is c+v+m értéket hordozott. Noha ez a „végtermék”-nek csak egy része, annál kisebb értéket képvisel, valójában tehát: c’+v’+m’. De a v’, és az m’ itt is élőmunka ráfordítás, vagyis a c’ tovább osztható c”+v”+m”-re, és így tovább.
Nos, ezzel bebizonyítottuk, hogy minden új érték valóban csak élőmunka ráfordítás útján jöhet létre, amelyen a dolgozók (munkajövedelem) és a tőkejavak birtokosai (tőkejövedelem) osztoznak – másfajta jövedelem nem létezik. (Sem feltétellel, sem feltétel nélkül.) Ezzel porba hullott az FNA követőinek egyik leggyakrabban hangoztatott érve, nevezetesen, hogy a jövőben a javakat gépek fogják előállítani, tehát ez jogszerű alapot biztosít azoknak egyenletes elosztására.
A munkás szerepe, és jövedelmének morális alapja magától értetődik, a tőkejavak birtokosainak szerepét azonban meg kell magyarázni. Az első, és legfontosabb szempont, hogy a termelési folyamatok elindításához szükséges állandó- és változó tőkét (v+m) a termelés számára meg kell előlegezni. Azzal tehát valakinek rendelkeznie kell. Ez a tőkés szerepe a gazdasági rendszerben, előlegezi a termeléshez szükséges tőkét, szervezi, koordinálja és irányítja a termelési folyamatokat. És, ez is élőmunka ráfordítás. Enélkül a termelés, vagyis új érték nem jöhetne létre. Ezért őt joggal megilleti a jövedelem.
Más kérdés, hogy hogyan került a termeléshez szükséges tőke a tőkés birtokába. Nos, az elemi eset, (amely egyúttal inkább elméleti és ideális), hogy korábban a munkájával szerzett jövedelem egy részét nem fogyasztásra fordította, hanem felhalmozta.* Ezáltal módosította a piaci folyamatokat – onnan pénzt vont ki, tehát a piacon jelenlévő árumennyiséggel szemben kevesebb pénz állt, vagyis egységnyi árumennyiségre kevesebb pénz jutott a piaci árak lefelé mozdultak, ami látszólag jó a társadalom számára, hiszen esnek az árak. Ez azonban nem így van: az újratermelés fedezete ugyanis épp a piacon realizált árutőke értéke, a termékért kapott pénz. Ha tehát a közösség ugyanazt az árumennyiséget szeretné újratermelni, akkor bajban van, mert az erre felhasználható forrás kevesebb. Három lehetőség áll fenn:
1./ A termelők a korábban előállított termelési javak (c) megvásárlására kevesebb pénzt fordítanak. Ez azt jelenti, hogy az állandó tőke birtokosai veszteséget kénytelenek elszenvedni, éspedig, mivel a korábban előállított termékek költségei már adottak, profitjuk, értéktöbbletük terhére (m). [Feltételezni kell ugyanis, hogy a már meglévő, egy előző időszakban elkészített termékmennyiséget a termelő mindenképpen el akarja adni, hiszen az eladhatatlan árukészlet számára még súlyosabb veszteséget okozna.] vagyis, részben saját fogyasztásukat kell csökkenteniük, részben pedig élvezhetik annak előnyeit, hogy a piacon a forgalomban lévő pénz egy részének kivonása és felhalmozása miatt estek az árak.
2./ A termelők az élőmunka jövedelem mértékét csökkentik (itt a termelők alatt a tőkejavak birtokosait és a munkásokat együtt kell érteni), vagy közös megegyezéssel, vagy a hatalom (rendszerint a tőkés hatalom) kényszerítő eszközeinek felhasználásával. Az FNA hívei szívesen gerjesztenek indulatokat a tőke és a munka képviselői között épp ezekre a kényszerítő eszközökre hivatkozva. Pedig a valóság az, hogy ilyen esetben ugyanannak a munkamennyiségnek az elvégzése alacsonyabb bérért mindkét fél érdeke, hiszen ennek hiányában a kevesebb bérrel arányosan kevesebb termék készülne (a forgalomból kivont pénzmennyiség mértékében). Valójában ez növeli a szegénységet, hiszen nem készül el az a termékmennyiség, amely a szükségleteket a korábbiak arányában kielégíteni volna képes. Az FNA képviselői előszeretettel próbálják úgy beállítani az elosztási rendszert, hogy a boltokban mindent lehet kapni, csak épp a társadalom egy jelentős részének nincs meg a vásárláshoz szükséges jövedelme. Nos, ez vagy szánalmas tudatlanság vagy gátlástalan hazugság (azoktól, akik tanulták, tudják, ismerik a közgazdaságtan szabályait, a gazdaság működését). De a valóság magasabb gazdasági képesítés nélkül, pusztán józan és elfogulatlan gondolkodással (akiket még nem fertőzött meg végzetesen az FNA vírusa) belátható. Ki tud elképzelni olyan kereskedőt, aki eladhatatlan készleteket halmoz fel, vagy olyan termelőt, aki több terméket gyárt, mint ami értékesíthető? Nos, ilyen esetek csak véletlenül, elvétve fordulhatnak elő, és magukban hordozzák azonnali büntetésüket: az a kereskedő, az a tőkés, aki ezt a hibát elköveti, jóvátehetetlenül tönkre megy! Világosan látni kell tehát, hogy a szegénység oka nem a jövedelem hiánya; azok a termékek, amelyek enyhíthetnék, vagy megszüntethetnék a szegénységet, el sem készülnek! Ahhoz pedig, hogy elkészüljenek tőkére és munkaerőre, magyarul gazdasági erőforrásokra van szükség. Nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni az elosztási viszonyok állapotát, de az elosztás módosítása az elosztható javak mennyiségét nem fogja befolyásolni. Az adott közösség (nemzet) szegénységén az elosztás módosítása mit sem változtat, legfeljebb ezt a szegénységet teheti elviselhetőbbé. (Igaz, ez sem elhanyagolható szempont, de valójában az FNA – nem lévén fedezete – erre nyilvánvalóan alkalmatlan.) A szegénységen enyhíteni, vagy hosszabb távon a szegénységet felszámolni tehát csakis a termelés bővítése útján lehet. Elő kell állítani azt a termékmennyiséget, amely elfogadható szinten képes fedezni a racionális szükségleteket. Ez pedig megköveteli a bővített újratermelést, a növekedést.
Mint ahogy megkövetelné az elosztás arányainak módosítását is. Mert az elosztás arányainak legtöbbet vitatott tétele az értéktöbblet aránya, és birtoklása.
3./ A harmadik lehetőség arra, hogy a közösség változatlan szinten folytathassa korábbi termelését akkor, amikor tőkefelhalmozás történik (a termelési volumen későbbi növelése érdekében), ha a tőkejavak tulajdonosai saját jövedelmük, hasznuk, profitjuk (értéktöbblet) terhére pótolják a hiányzó tőkeállományt. Nos, ez sem tekinthető a tőkések magánügyének. Miért nem? Azért nem, mert az értéktöbblet (m) nem azonos a tőkejavak birtokosainak nettó jövedelmével. Már megvizsgáltuk: az állandó tőke (c) kizárólag a termeléshez szükséges tárgyi eszközök elhasználódásának pótlására használható fel (vagyis a termelési javak azon értékrészének pótlására, amely érték beépül az újonnan előállított termékek értékébe). A munkabér (v), ami a munkajövedelem a munkaerő pótlását, újratermelését szolgálja (beleértve a munkás családját, és leszármazottait, akik egy következő időszak munkaerejét fogják alkotni). Ezek után az értéktöbblet, a profit marad minden olyan gazdasági tevékenység egyetlen lehetséges forrása, amely ugyan a közvetlen termék-előállításban nem jelenik meg, de a rendszer működéséhez elengedhetetlenül szükséges. Ilyen például az irodai dolgozó, a könyvelő a bérelszámoló, de ilyen az államigazgatás összes alkalmazottja, vagy ilyenek azok, akik a munka szervezésében, irányításában vesznek részt, vagyis a menedzsment. Ezek jövedelme ugyanis az utolsó fillérig a tőke profitjából, az értéktöbbletből származik. A tőkejavak birtokosa csak a maradékkal rendelkezhet, csak az használhatja fel saját fogyasztására vagy újabb befektetések elindítására, illetve felhalmozásra.
Jól látható, hogy a jövedelmek elosztása szigorú társadalmi kényszerek között megy végbe, bár arányai esetenként vitathatóak. De össztársadalmi méretekben a jövedelem kiáramlás a gazdaság működésének, a tőkemozgásnak a forgalmi részéhez tartozik, annak megváltoztatása tehát nagyon kedvezőtlenül hathat a gazdaság működésének egészére. Tény, hogy bármiféle beavatkozás rendkívül nagy szakértelmet, tudást és tapasztalatot követel. Az FNA terjesztői pedig már eszméjük megfogalmazásával bizonyították ennek az ellenkezőjét. (Sajnos, a magyar politikai hatalom is megtette ezt, FNA nélkül, 25 év történelmi folyamatosságában.)
Az eddigieknek van néhány fontos tapasztalata. Az egyik, hogy a jövedelem nem önálló kategória, mint ahogy azt az FNA képviselői szeretnék bemutatni, hanem az elosztás szimbolikus eszköze, amely valójában nem létezik, mert egyenlő az előállított termékmennyiség társadalmi összértékével, ami nélkül értelmét és funkcióját veszíti. (Magyarul, nem a jövedelmet fogyasztjuk el, hanem azokat a javakat, amelyeket értéke megtestesít, és amelyből hozzájárulásunk társadalmilag elfogadott arányában részesedünk.). A második, hogy a világon minden megtermelt értéknek – már megszületése előtt – van természetes birtokosa, épp az előállításában való részvétele arányában, legyen ez közvetlen élőmunka, tőke, vagy a társadalom nem termelő tevékenységében való részvétel. Ahhoz tehát, hogy egy rendszer feltétel nélküli alapjövedelmet osszon, az elképzelések, illetve a propaganda szerint alanyi jogon, mindenkinek egyenlő mértékben, ennek fedezetét valakiktől el kell venniük. Nyilván azoktól, akik a termékérték előállításában rész vettek. De akkor hogy lesz ebből egyenlő mérték? A társadalom egyik fele, épp az, amely a javakat megtermeli, veszít, mondjuk 200 pénzt, amelyet a társadalom mindkét fele között szétosztanak. Igaz, megkapja a ráeső 100 pénzegységet – a másik 100 a társadalomnak azt a felét illeti, amely a javak előállításában nem vett részt – de akkor az egyik ember alanyi jogon hozzájut x összeghez, míg a másik ember veszít 2x összeget, hogy hozzájuthasson a ráeső x összeghez. Ez volna az egyenlő? Az FNA képviselői képtelenek belátni, hogy egy abszolút paradoxont próbálnak bizonyítani…

A lakhatásnak valóban alapvető jognak kellene lennie, ahogy ez az idézett műben áll. Legalábbis, ez egy védhető morális álláspont. De hogyan hozható ez bármilyen kapcsolatba egy eleve értelmetlen fogalommal (FNA)? Hogyan segítene egy feltétel nélküli alapjövedelem az építőipar növekedésén? Egyszerűen belátható, hogy az FNA (ha egyáltalán lehetséges volna) erőforrásokat csoportosítana át a termelési tényezők piacáról a fogyasztási javak piacára. Hiszen, ez a célja! A szegénység, a társadalmi egyenlőtlenség mérséklése, kiegyenlítése, felszámolása. Ennek érdekében éppen hogy akadályozza annak a termékmennyiségnek az előállítását, amelynek hiánya a szegénységet okozza. Ebben csak az FNA képviselőinek mérhetetlen demagógiája mutatkozik meg. Ja, és a hozzá nem értés, az elemi ismeretek hiánya, vagy ha nem akkor végtelen gátlástalanság.

Amikor az FNA hirdetői a lakhatás problémáit, a hajléktalanságot üres ingatlanok tömegével állítják szembe, akkor elfeledkeznek egy nagyon fontos dologról: ezeknek az ingatlanoknak tulajdonosai vannak. Olyan tulajdonosai, akik ezeket az ingatlanokat fogyasztásuk mérséklésével jövedelmük egy részének felhalmozása útján szerezték. Igen! Munkajövedelmük, vagy tőkejövedelmük felhalmozása útján, annak arányában, amilyen arányban részt vettek a javak előállításában. Az FNA képviselői tehát burkoltan arra biztatnak, hogy a mások javait, értékeit kell elvenni, és újraosztani jórészt azok között, akik a javak előállításában nem vettek részt. Ez az egykori Francia Forradalom legdurvább vadhajtásainak, a totális anarchiának a reinkarnációja. Ami már kétszáz évvel ezelőtt is idejétmúlt volt, mégpedig anélkül, hogy jogosultságát az emberiség, valaha, akár egy pillanatig is elismerte volna.

Végezetül pedig egyértelműen rá kell mutatni, hogy az FNA hirdetői az alapvető fogalmakkal nincsenek tisztában – vagy ezek elferdítésével próbálnak tömegeket manipulálni. Mert a nyilvánvaló lehetetlenségeket és értelmetlenségeket racionális gondolatokkal szövik össze, talán annak érdekében, hogy a gazdaságtudományban kevéssé járatos tömegeket megtévesszék. Mert ebbe a zagyvaságba belekeverik a természeti tényezők elosztásának és tulajdonviszonyainak kérdését, amelynek újragondolása jogos, és indokolt. Ez ugyanis egy valós jövedelem (tőke-jellegű jövedelem, a természeti tényezők felhasználásáért járó „járadék”) forrása, illetve a társadalmi össztermék elosztásának egy valós szimbóluma, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenség alapvető okozója. És, igen, a szóban forgó társadalmi problémák (nem mellékesen a gazdaság működésének problémái is) elsősorban a természeti tényezők, tágabb értelemben a termelő erőforrások kisajátítására és az azzal való visszaélésre vezethető vissza. De ez egy másik történet, és egészen más megközelítést igényel. Mindenesetre sokkal több felkészültséget, tudást, a gazdaság működésének szabályaiban való jártasságot.

A fentiek alapján sajnos azt kell megfogalmaznom, hogy az idézett részlet – és ennek alapján valószínűleg maga a könyv is – minden szakmaiságot nélkülöz. Remélem a korrekt, és megalapozott érvek, levezetések és bizonyítások sok ember számára világították meg a valóságot. Ez ugyanis a mai, tudományosan megalapozott álláspont, amely axiómákra, törvényekre, természetből eredő megfigyelésekre és szabályokra épül. Szomorúan kell megállapítanom, hogy gátlástalan politikai erők mellett gyakran jó szándékú szervezetek is képviselik ezt a téveszmét. És ezzel – legalábbis a gondolkodni képes emberek – előtt lejáratják magukat, és az általuk képviselt jó és fontos célokat, eszméket is.

* A valóságban ez a folyamat egészen másképp, és jellemzően morálisan nagyon elítélhető módon játszódott le, amely nyomon követhető az eredeti tőkefelhalmozást bemutató számtalan közgazdasági szakkönyv bármelyikében. Ezek közül autentikus forrásként Marx: A tőke című művét ajánlom.