A szegénység valódi okai

 

Tudjuk, a rendszerváltás 1989/90-ben történt. A szegénység elleni küzdelem pedig nagyjából 1994-benkezdődött. Mindegy, hogy kinek mi a véleménye az előző rendszerről, ebből a két dátumból világosan kiderül, hogy a szegénység Magyarországon 1990 és 1994 között alakult ki, illetve vált megkerülhetetlen problémává.

Nos, tehát 20 éve „küzdünk” a szegénység ellen. Anélkül, hogy bárki is megpróbálta volna feltárni, megérteni a szegénység valódi okait, valódi forrását. Tények helyett tévedésekre, racionális gondolkodás helyett érzelmekre alapozunk.

Pedig, ha nem ismerjük meg a szegénység valódi okait, akkor hogyan képzeljük, hogy eséllyel vehetjük fel ellene a küzdelmet?
És, nem ismerjük! Azt hisszük, a szegénység oka az, hogy az embereknek nincs pénzük, nincs jövedelmük, mert nincs munkájuk, mert alacsony a fizetésük. Száz emberből kilencvenkilenc azt gondolja, hogy a boltokban minden van, mindent meg lehet vásárolni, csak ő nem tudja, mert szegény. Azt hisszük, hogy az emberek egyik fele azért szegény, mert a másik vele elveszi a pénzét. Olyan módon, hogy nem fizeti meg a munkáját, hogy becsapja, kizsákmányolja. Azt gondoljuk, hogy a szegénység oka a gazdasági – társadalmi rendszer.

De próbáljunk meg egy kicsit elgondolkodni! Vajon valóban az a szegénység oka, hogy az embereknek nincs pénzük? Vagy, ahogy mások gondolják: a pénz is megvan, csak nem ott, ahol kellene – hanem a gazdag emberek zsebében. Ha azt szétosztanánk, megszűnne a szegénység.

Hadd legyen szabad megkérdeznem: ha tényleg így van, és ha ezt a pénzt a gazdagoktól elvennénk, és a szegények között szétosztanánk – mit lehetne kapni érte? Tényleg azt hiszed, hogy az áru ott van a boltban? Tényleg azt hiszed, hogy a kereskedő olyan ostoba, hogy több árut tart a boltban, mint amennyit el tud adni? Azt hiszed, hogy a vállalkozó többet termel, mint amennyit megrendelnek tőle? Világosan látnod kell: Amit egy ország egy adott évben megtermel, azt el is fogyasztja! Nincs felesleges termék! Ami a szegényeknek hiányzik, az nem azért hiányzik, mert nem tudja megvenni, hanem azért, mert el sem készül. NINCS! Hiába lenne rá pénze, hiába vennénk el a gazdagoktól. Nem tudná mire költeni.
De ne ugorjunk most arra, hogy „hát akkor miért nem termeljük meg?”. Igaz, hogy valóban ez a fő kérdés, de tegyük meg most, amivel húsz éve adósok vagyunk: vizsgáljuk meg a szegénység valódi okait.

A múltkor az abszolút és a komparatív előnyről írtam, érintve két ország viszonyának, szegénységének és gazdagságának magyarázatát. De vajon az abszolút és a komparatív előny két ember közötti különbséget is képes megmagyarázni?

(Azok, akik az említett írásomat nem olvasták, ne ijedjenek meg, újra el fogom magyarázni a lényeges fogalmakat. Azok viszont, akik olvasták, megijedhetnek. Vagy elolvassák újra, vagy, ha átugorják, megkockáztatják, hogy elveszítik a fonalat.)

De először a szegénység és a gazdaság működésének kapcsolatát kellene megvizsgálnunk. Abban ugyanis, hogy a szegénység oka a kizsákmányolás, burkoltan az is benne van, hogy a szegénység a gazdasági folyamatok következménye.

Meddig kell visszamennünk, hogy ezt ellenőrizhessük?
Nem láttatok még erdei vadállatot kilógó bordákkal, csonttá soványodva? Vagy, ugyanannak a fajnak egy szerencsésebb egyedét jól tápláltan, egészségesen? Mert ha igen, akkor nyugodtan kijelenthetjük: szegénység ott is van, ahol gazdaságról még szó sem eshet – a szegénység a természet működésének következménye, nem az emberé!

Az, amit a természet produkál, az eredendő, az elháríthatatlan szegénység. De melyek az okai?

A természetben elég világos, hogy a szegénység két tényező viszonya: az egyik az egyed, vagy a közös élőhelyen élő csoport, a másik pedig maga az élőhely. A természetes szegénység mértékét pedig az élőhely eltartó képessége fogja meghatározni. Ha az élőhely eltartó képessége jó, akkor az egyed, a csoport életminősége, „gazdagsága” jó, kielégítő. Ha ez az eltartó képesség csökken, akkor elindul az állatok „szegénységének” növekedése. (A részletekbe a mindenképp szükségesnél nem szeretnék jobban belemenni, de akit a téma érdekel, annak ajánlom Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev: „Hosszútávú ciklusok a gazdaságban” című tanulmányát, amelynek alapja a természetben végzett megfigyelés.)

Az már nem ennyire szembeötlő, hogy a gazdagság és a szegénység mértékének egyik legfontosabb, meghatározó eleme az emberi társadalomban is az ember és környezetének viszonya, a környezet (amit az emberek társadalmában országnak nevezünk) eltartó képessége. Mai ismereteink mellett az meg sem fordulhat senkinek a fejében, hogy például Szudán valaha is versenyezhet, mondjuk Franciaországgal gazdagság tekintetében. Szudán és Franciaország gazdagsága, és szegénysége között a különbséget tehát csakis úgy lehet kiegyenlíteni, ha a franciáktól elvesszük munkájuk eredményének egy részét, és azt a szudániaknak odaadjuk.
Nos, ez máris nem tűnik olyan természetesnek, és olyan magától értetődőnek, mint amikor azt mondjuk, vegyük el a gazdagoktól és osszuk szét a szegények között.

De ezzel a szegénység lehetséges okait még nem fejtettük meg!
Mert hogy Szudánban is élnek „gazdag” szudániak, és „szegény” szudániak, mint ahogy Franciaországban is élnek „gazdag” franciák, és „szegény” franciák.

Az élőhely eltartó képessége tehát nem lehet a szegénység kizárólagos oka.

Egyazon élőhelyen élő, vagy másképpen azonos adottságú élőhelyen élő állatok jóléte között is adódhatnak jelentős különbségek. Az állatok „szegénységének” és „gazdagságának” oka lehet például az eltérő adottság, a betegség, fogyatékosság, vagy akár a lustaság (tulajdonképpen ez is egy adottság), eltérő képességek (például a felfogás, a tanulás képessége), egyszóval bizonyos szubjektív tényezők. De ismerünk olyan objektív tényezőket is, amelyek az állatvilágban a „szociális” kapcsolatok miatt okoznak eltérő „jóléti” feltételeket. Két példát szeretnék megemlíteni. Az egyik a farkasok együttélésének szabálya – sorrend a falkán belül, az alfa hímtől a falka utolsó tagjáig („akit” ómegával jelölünk), ez egyfajta „társadalmi” rangsor. Lényege a „szegénység” szempontjából, hogy a közösen elejtett zsákmányból az egyedek a falkában elfoglalt helyük szerinti sorrendben részesülnek. Vagyis a szűkösség kevésbé érinti a rangsor elején állókat, mint akiknek a sor végén jutott hely.
Nem ismerős egy kicsit ez az elosztás?!
A másik példa az utódgondozáshoz kapcsolódik. Több faj esetében a szaporodás, és az utódgondozás eltérő terheket ró a hím, és nőstény egyedekre. (Tulajdonképpen a legtöbb faj esetében, de némelyiknél ez igen látványos.) Ezért gyakran tapasztalhatjuk, hogy a párzási időszak végére – az utódgondozás szakaszát is ideértve – szemmel látható különbség alakul ki a hím és nőstény egyedek között.

Fogékony emberek ezt a mintát is fel fogják fedezni saját társadalmunkban.

Az eddigiekből fontos tanúságok szűrhetők le.

Először is: a szegénység nem az ember találmánya, nem is a gazdasági tevékenység következménye, hanem a természetben kezdetektől fogva jelen lévő kikerülhetetlen állapot. Ráadásul – félretéve az álszemérmet – egy szükségszerű állapot, amely az evolúciónak, a természetes kiválasztódásnak nélkülözhetetlen eszköze!

Másodszor: a szegénységnek szubjektív okai is vannak, mégpedig egyaránt lehetnek olyan okai, amelyek az egyéntől függőek, és lehetnek olyanok, amelyek az egyéntől függetlenek. Az utóbbihoz tartoznak például olyan tényezők, mint egészségi állapot, testi épség és adottságok, az előzőhöz például olyan tulajdonságok, mint lustaság, vagy szorgalom.

Harmadszor: a szegénységnek objektív okai is vannak – a szegénységet egyrészt embertől, csoporttól, társadalomtól függetlenül jelentősen befolyásolja az ember és környezetének kapcsolata, élőhelyének természetes adottsága, eltartó képessége, másrészt az ember szociális viszonyrendszere, az emberek egymáshoz való viszonya, kapcsolata.

Hogyan is érhettünk volna el eredményt a szegénység elleni küzdelemben, amikor mindezt nem vettük figyelembe, pontosabban ebből a három pontból rend szerint csak az egyikkel, annak is csak a felével foglalkoztunk! Az emberek egymáshoz való viszonyával, gazdasági kapcsolatával. Azt sem vizsgáltuk meg részleteiben. Hát, akkor tegyük ezt meg most!

A legegyszerűbb eset (embernél és az állatvilágban egyaránt), ha az egyedek között nem feltételezünk kapcsolatot, mindenki magáról gondoskodik, képességei, adottságai és lehetőségei szerint. Jólét és szegénység ebben az esetben is kialakulhat, ezt már bemutattuk. Ezen segíteni csak egyféleképpen lehetne: az egyik által megszerzett táplálékot tőle el kellene venni, és a másiknak odaadni. Csakhogy! Egyik állat sem olyan ostoba, hogy több energiát fordítson a táplálékának megszerzésére, mint amennyire szüksége van. Ha tehát az egyiktől elveszem, és a másiknak odaadom, akkor a szegénységet nem szüntetem meg, mindössze felcserélem a szereplőket. Ha pedig a megszerzett táplálékot egyenletesen osztom szét, akkor sem szüntettem meg a szegénységet, mindössze szétterítettem. Hiszen sem a megszerzett táplálék mennyisége, sem a rászorulók száma nem változott. (Visszautalnék arra, ami fent már elhangzott: a boltban nincs több áru, mint amennyit meg tudunk venni, ami a szegénységet okozza, az hiányzik!) Egyetlen lehetséges megoldás van: az elejtett (megszerzett) táplálék mennyiségét kell megnövelni.
Az állatvilágban jól érzékelhető, például a farkas falkában az alfa hím, amely először eszik a zsákmányból, nem fog többet enni, mint amennyire szüksége van – nem is képes – ha tehát nő a zsákmány mennyisége, az a hierarchia alján állók számára jelent jobb életkörülményeket.

A legtöbben nem látják, de így van ez az emberek világában is.
Mi beszélünk „nagyon gazdag” emberekről, akiknek „milliárdjaik” vannak, és őket tartjuk a szegénység okozóinak. Meg sem próbáljuk megvizsgálni azt, hogy hogyan élnek, és hatalmas vagyonukból mennyit fordítanak önmagukra, és kire, mire fordítják a többit. Nem vesszük észre, hogy az ő vagyonuk nagy része a mi munkahelyünk, a mi színházunk, a mi vonatunk, autóbuszunk, a mi eszpresszón, a mi fodrászatunk.
Amikor el akarjuk venni ezek vagyonát, és szét akarjuk osztani a szegények között, akkor a munkahelyünket, az autóbuszunkat, a fodrászatunkat akarjuk szétosztani. El tudjátok képzelni, hogy mi történne? El tudjátok képzelni, hogy este azzal a jó érzéssel feküdnétek le, hogy megoldottuk a szegénység problémáját, másnap pedig arra ébrednétek, hogy nincs munkahelyetek, ahová bemenjetek dolgozni, nincs autóbusz, metró, amivel bemenjetek. Hogy szegények lettetek egyik pillanatról a másikra, azokkal együtt, akikről tegnap azt hittétek, hogy segítettetek rajtuk!

Nem csökkentettétek, hanem végtelen arányban megnöveltétek a szegénységet! Nos, a szegénység elleni küzdelemben eddig azért maradtunk alul, mert így gondolkodtunk.

De még nem fejeztük be! Hiszen eddig abból az állapotból indultunk ki, hogy mindenki önmagáról gondoskodik.

Két ember között miért, mikor, és milyen gazdasági kapcsolat jöhet létre?

Induljunk ki abból, hogy ez a két ember azonos élőhelyen, azonos körülmények között él, képességeik is nagyjából hasonlóak, illetve az eltérő képességek végeredményben nagyjából kiegyenlítik egymást. De azért vannak különbségek. Az egyik férfi, a másik nő.
Azt hiszem, mindenki sejti, van, amit csak együtt tudnak csinálni. A természet az egyedeket együttműködésre kárhoztatta.
Ha viszont valamit együtt csinálnak, akkor annak közös terhein és közös eredményén osztozkodniuk kell.  Ha semmi mást nem tekintenénk is, csak az ivadékgondozást, már akkor is megvan a „szegénység” és a „gazdagság” közötti különbség kialakulásának feltétele.

Hiszen legalább az egyik szülő energiáinak jelentős részét leköti az utód nevelés. Pontosabban a következő esetek fordulhatnak elő:

a./ az ivadékgondozás terhei teljes egészében a nőstény egyedre hárulnak – ezzel együtt erejét meg kell osztania az utódnevelés és a táplálékszerzés között. Ugyanakkor a hím minden energiáját a táplálékszerzésre fordíthatja. Ebben az esetben szükségszerűen kialakul a jólétbeli különbség a hím javára, mert a nőstény terhei megnövekednek, miközben a ráfordítások eredményéből való részesedése csökken. (Meg kell ugyanis azt osztania utódjával.)

b./ az ivadékgondozás terhei nagyobb részt a nőstény egyedre hárulnak. Erejét kisebb mértékben kell megosztania az utódnevelés és a táplálékszerzés között, mert a hím besegít az utódgondozásba és/vagy a táplálékszerzésbe.

c./ a két egyed egyenlő arányban megosztja az ivadékgondozás terheit. Ebben az esetben lényegében nem alakul ki jóléti különbség, legalábbis elvileg nem. És a mi szempontunkból most csak ennyi a fontos.

d./ a hím nagyobb terhet vállal az ivadékgondozásban a párjánál. A természetben ez nem ritka. Ez a tehervállalás kétféleképpen is megjelenhet: az egyik, amikor a hím a táplálékszerzés teljes terhét átvállalja, míg a nőstény számára egyetlen feladat a közvetlen ivadékgondozás marad. Ennek szép példája a malabári szarvascsőrű, (madár) amely a költési időszakban nőstényét befalazza a fészekbe, és csak akkora nyílást hagy, amelyen át táplálni tudja párját, és utódait. A „szegénység” fokmérője itt is az a táplálékmennyiség, amelyhez az egyed hozzájuthat. Érdemes megjegyezni, hogy ennél a fajnál egy esetleges szűkösség a hímet viseli meg jobban, mivel ösztöne arra készteti, hogy párjáról a lehető legnagyobb mértékben gondoskodjon. A másik eset, amikor a hím a közvetlen ivadékgondozásban is kiveszi a részét, például segít a tojások költésében. Ennek az esetnek az érdekessége a mi szempontunkból, hogy az egyed a saját táplálék ellátásáról maga gondoskodik, tehát „szegénysége” saját képességeinek függvénye marad, miközben egymást váltják másik feladatuk ellátásában.

Végezetül, az az eset, amikor az ivadékgondozás minden terhe a hímre hárulna, hát, az állatvilágra nem jellemző. Ennyit a nemek egyenlőségéről…

Ebből is le kell vonnunk egy fontos tanúságot a szegénység elleni küzdelem szempontjából. Nevezetesen azt, hogy az emberek közötti kapcsolat, valamint a társadalom alapvető építőköve a család. Tessék jól figyelni! A gazdaság működésének alapvető építőköve is a család, amiről eddig nem nagyon akartunk tudomást venni! Ha tehát a szegénység, illetve a különbség egy családon belül alakul ki, akkor a társadalomnak csak nagyon korlátozott eszközök állnak rendelkezésére ahhoz, hogy eredményesen beavatkozhasson. A családon belüli munkamegosztás gyökereit a genetikában, az evolúcióban kell keresnünk, ezen nem változtathat semmiféle diktatúra, vagy demokrácia.

 

A gazdasági kapcsolatok azonban lényegében a családon kívül kezdődnek. Vizsgáljuk meg, mi vezethet két ember jóléte között jelentős különbség kialakulásához lényegében azonos körülmények között.

Ha közöttük kapcsolat, munkamegosztás nincsen, ezt már megtárgyaltuk. Mindenki képességei szerint dolgozik, és képességei szerint részesedik. A különbségek ebben az értelemben a képességbeli különbséggel lesz arányos.

Tegyük fel azonban, hogy két emberünk közül az egyik egy méter ötvenöt centi, a másik pedig két méter tíz centi. Epret és cseresznyét termelnek. A kicsi (K) egy nap alatt 20 kg epret és 10 kg cseresznyét tud leszedni, a nagy (N) cseresznyéből tud 20 kg-ot szedni, és eperből csak 10 kg-ot.

Mondjuk, mind a kettőnek mindkét termékből 100 kg-ra van szüksége a megélhetéshez.

„K” tehát 10 napot fordít cseresznyeszedésre, 5 napot pedig eperszedésre, az összesen 15 nap.

„N”-nek is 15 napra van szüksége, de éppen fordítva, ő a cseresznye szedésével végez 5 nap alatt, és tíz napra van szüksége az eperszürethez.

Együtt harminc napot fordítanak gazdasági tevékenységre.
Ha viszont megegyeznek, „K” tíz nap alatt leszedheti a kettőjük számára szükséges eper mennyiséget, így öt nappal kevesebbet kell saját eltartására fordítania. Ugyanez vonatkozik „N”-re is, ha ő pedig a cseresznye szedését vállalja. Együtt tíz napot takarítottak meg, ennyi a „hasznuk” az együttműködésből. Egymáshoz képest a „szegénységük”, „gazdagságuk" nem változott, de együtt „gazdagabbak” lettek 10 pihenőnappal (vagy annak pénzben kifejezhető értékével), illetve fejenként 5-5 nappal. Mindezt a munkamegosztásnak köszönhetik, és testmagasságból származó abszolút előnyüknek. „N”-nek nem kellett akkorát hajolnia, „K”-nak pedig nem kellett akkorát nyújtóznia.

 

De mi van akkor, ha például a környezeti feltételek nem egyformák? Ha „K” földje rosszabb, csak háromszor akkora területen tudja megtermelni ugyanazt a mennyiséget? Van-e haszna ilyen feltételek mellett a munkamegosztásnak?

Azt azonban előre le kell szögezni, hogy itt a „szegénység” kialakulásának már van egy objektív feltétele: a föld eltartó képességében megjelent a különbség. Már biztos, hogy „K” szegényebb, csak még azt nem látjuk, hogy milyen arányban.

„N”, ha egyedül dolgozik, továbbra is 10 nap alatt tudja leszedni az epret, és 5 nap alatt a cseresznyét. ez együtt 15 nap.

„K” viszont az epret 15 nap alatt, a cseresznyét 30 nap alatt tudja leszedni. Ez együtt 45 nap. Ilyen értelemben „N” háromszor gazdagabb, mint „K”.
Most kétféle helyzetet kell megvizsgálnunk.

Az egyik annak lehetősége, hogy „N” a saját földjén csak cseresznyét termel, és 10 nap alatt leszedi a kettőjük számára szükséges mennyiséget. Ugyanakkor „K” a saját földjén csak epret termel, amiből a kettőjük számára szükséges mennyiséget 30 nap alatt képes leszedni.
Ennek az együttműködésnek van értelme, hiszen „N” is nyer öt napot a munkamegosztással, és „K” is nyer, sőt, ő tizenöt napot.

A szegénység kettejük közötti viszonya pedig az előzőhöz képest (15:45) a következőképpen alakul:
„N” összes ráfordítása 10 nap, „K” összes ráfordítása 30 nap, tehát relatíve nem változik, miközben abszolút mértékben harmadával csökkent!

A másik lehetőség, ha a gyümölcstermeléshez mindkét szereplő a saját földjét adja, de a munkát mindkét földön az végzi, akinek az adottságai ezt kedvezőbbé teszik. Vagyis „N” öt nap alatt leszedi a cseresznyét a saját földjén, majd 15 nap alatt „K” földjén. Ekkor összesen 20 napot dolgozott, vagyis öt nappal többet, mint amennyi ráfordítással egyedül elérhette volna a célját.

Ugyanakkor „K” 15 nap alatt leszedi a saját eprét, öt nap alatt pedig azt, ami „N” földjén termett. Ő is húsz napot dolgozott, 25 nappal kevesebbet, mint amennyire egyedül szüksége lett volna.

Most az a helyzet ált elő, hogy a relatív „szegénység” kiegyenlítődött, hiszen mind a ketten azonos, 20 napi ráfordítással jutottak ugyanakkora termékmennyiséghez. Kettejük közös „szegénysége” pedig csökkent, hiszen együtt 40 nap alatt érték el azt, amire külön-külön csak 60 nap alatt lettek volna képesek.  De ne felejtsük el, hogy „N” öt nappal rosszabbul járt, miközben „K” 25 napot nyert! És, még valamit ne felejtsünk el, mert a szegénység elleni küzdelem kulcsát adhatja meg!

„N” szükséges ráfordítása 15 nap egyedül.

„K” szükséges ráfordítása 45 nap egyedül.

„N”-nek mindössze 5 nap többletterhet kell vállalnia azért, hogy a ráfordítások kiegyenlítődjenek, vagyis, elvonatkoztatva, hogy megszűnjön a szegénységben kimutatott különbség.

A szegénység enyhítésének tehát „N” fogja megadni az árát, de ez az ár korántsem aránytalan az elérhető eredményhez képest. Nyilvánvaló viszont, hogy „N” ezt önként nem fogja megtenni, erre őt a társadalomnak kényszerítenie kell, vagy pedig olyan ellenértéket kell nyújtania, amely „N”-t érdekeltté teszi ennek az áldozatnak a meghozatalában.

Az is világossá vált, hogy a termelő erőforrások elvétele és újraosztása semmilyen megoldást nem jelenthet, ellenkezőleg, egy olyan átcsoportosítás, amely a fogyasztási javakat a termelő javak rovására növeli meg, nem csökkenti, hanem fokozza a szegénységet.  És az is világossá vált, hogy az elmúlt negyed században ez történt Magyarországon.

Természetesen nagyon sok részletkérdés vár még tisztázásra, és én nem zárkózom el előle. De két dolgon alapvetően változtatni szükséges.

Az egyik: a gazdaság minden szakmaiságot nélkülöző, politikai érdekek mentén történő vezérlése, amely tudatlanságból vagy érdekből (és nem a z ország érdekéből) nem veszi figyelembe a gazdaság működésének alapvető összefüggéseit.

A másik a társadalom tudásszintje. Az emberek többsége a legelemibb gazdasági szabályokat, törvényszerűségeket sem ismeri. Nem tudja felmérni a politikával, az ország vezetésével szemben joggal támasztható igényeinek realitását, nem tudja megítélni a politikusok és a gazdaságot irányító szakemberek teljesítményét, alkalmasságát. És nem tudja megítélni azt sem, kinek higgyen. Az emberek gyakrabban elhiszik a bonyolult hazugságokat, mint az egyszerű igazságokat.
Pedig mára már világos: a hatalom önként nem fogja a társadalom érdekeit képviselni. Erre rá kell kényszeríteni. Amihez viszont olyan többség kell, amely képes megfogalmazni céljait, és képes kialakítani a közös értékrendjét. És, nem utolsó sorban képes érvényesíteni közös akaratát.

 

Most ezt a témát nem befejezem, hanem abbahagyom. Annál is inkább, mert amit eddig tárgyaltunk, az egy egyszerű alap feltételezésre épült. Feltételeztük, hogy a szereplők korlátozás nélkül hozzáférnek a számukra szükséges gazdasági erőforrásokhoz. Legközelebb arról lesz szó, mi a helyzet a gazdasági erőforrások birtoklásával, kisajátításával kapcsolatban.

Ma csak azt szerettem volna bemutatni, hogy a szegénység okainak egy része tőlünk független, más része kezelhető, megszüntethető. A szegénységet abszolút értelemben megszüntetni, teljesen felszámolni lehetetlen. Ugyanakkor sokat tehetünk az enyhítéséért, a visszaszorításáért. De csak akkor, ha lesznek, akik az ehhez szükséges tudást megszerzik, és sokan lesznek azok akik felismerik, tisztelik és támogatják. Akkor a szegénység vereséget szenvedhet. Bármelyik frissen épült stadionban.